• Tudomány-Technika

A hatvanas évek elején a vadász és vadászbombázó gépek nagy része már elérte, sőt, némelyik jócskán felülmúlta a 2 Mach-os sebességhatárt. A csöves légvédelem egyre inkább háttérbe szorult a hadszíntereken, egyrészt a föld-levegő rakéták rohamos elterjedése miatt, másrészt a nagysebességű gépek már nem voltak olyan „könnyű” célpontok, mint egy-két generációval fiatalabb társaik. A fix telepítésű rakétakomplexumok hatótávolsága ugyan elegendő lett volna a földi csapatok oltalmazására, ám az alacsonyan támadó, vagy földháttérben repülő, esetleg a völgyekben manőverező légi célokat nem minden esetben észlelték. A lokátor-vezérlésű légvédelmi rakéták másik hátránya, hogy a túl közel tevékenykedő légi célokra nem indíthatóak (ez típusfüggő, általában 0-10 km távot, és 0-100 m magasságot jelent), mivel a gyorsító fokozatban a rakéta kormányfelületei nem képesek kellő aerodinamikai erőt kifejteni egy intenzíven manőverező légi cél elfogásához, továbbá a tűzvezető radar is pontatlan céladatokat közöl kis távolságon.

 

A vállról indítható légvédelmi rakéták fejlesztése csak ekkoriban kezdődött, az első prototípusok még a próbalövészet stádiumában voltak, rendszeresítésükre még évekig nem lehetett számítani.

A csapatlégvédelemnek azonban szüksége volt egy kishatótávolságú, nagy tűzerejű légvédelmi fegyverre.

A ZSU-57-2 („Büszke”) szánalmasan eredményeiből és konstrukciós hibáiból kiindulva a szovjet mérnökök újra a tervezőasztalhoz ültek… Az új konstrukció a ZSU-23-4 „Shilka” nevet kapta.

Az építkezést természetesen az alapoknál kezdték, vagyis a jármű alvázánál. Elvetették azt az ötletet, hogy egy rendszerben lévő harckocsi teknőjét tegyék a légvédelmi löveg alá, ezért egy teljesen új alvázat és meghajtásrendszert dolgoztak ki.

A teknőt három részre osztották. A frontpáncél mögött a vezető foglal helyet, teljesen elszeparálva a küzdőtértől, ahol három katona alkotja a harcoló „csoportot”. A motortér a hátsó traktusban van, itt egy hathengeres, 19 ezer köbcentis, 260 lóerős dízelmotor duruzsol. A jármű sebessége műúton 50 km/h, terepen 30 km/h-ig gyorsítható. Harckész tömege 19 tonna. Tömegpusztító fegyverek elleni védelemmel ellátták, mind a vezető, mind a küzdőtér hermetikusan zárható, túlnyomásos rendszerű. A vezetőtér elektromosan fűthető, ám a küzdőtér fűtését sikerült teljesen elbaltázni, ott szinte teljesen hatástalan a fűtőrendszer. Nyáron viszont kellemes, 50-60 Celsius fok is előfordul a páncéllemez alatt…

A radar és a toronymozgató hidraulikaszivattyúk számára beépítettek egy 70 lóerős gázturbinát is, mely álló helyzetben elegendő áramot biztosít a jármű minden funkciója számára, így nem kell a dízelmotort járatni, tehát egyúttal kisebb lesz a löveg infraképe.

A teknő és a torony páncélzata 9 és 15 milliméter között változik, tehát egy nehézgéppuska elegendő a megsemmisítéséhez.

A toronyba négy 2A7-es, 23 mm-es vízhűtéses gépágyúcsövet szereltek, melyek külön-külön 850-1000 lövés/perc tűzgyorsasággal tüzelhetnek. Tehát együttes tűzgyorsaságuk 3400-4000 lövés percenként.

Az ágyúk egymástól függetlenek, horizontálisan 360°-ban forognak, vertikális korlátaik -4°, és +85°. Optikai irányzék is helyet kapott a fedélzeten, de ezzel inkább csak földi célokra tüzelnek abban az esetben, ha a földháttér, vagy a túl sok céljel (pl.: összetorlódott konvoj) miatt a radar nem látja egyértelműen a célt.

A tűzvezető rendszer stabilizált, vagyis menet közben is képes követni és tűzzel lefogni a célt. Erre egyébként az első szériás példányok még nem voltak képesek.

A fedélzeten 2000 lőszer szállítható, melyek ötvenessével vannak behevederezve, 40-10 arányban. A vegyesen behevederezett lőszerekből a 40-es szám a nagy robbanóerejű-nyomjelzős, míg a tízes szám a páncéltörő-gyújtó lőszert takarja. Elméletileg megoldható lenne, hogy minden cső más-más lőszert tüzeljen, ennek azonban harcászatilag nincs sok értelme. (A nagy robbanóerejű-nyomjelzősön és a páncéltörő-gyújtó lőszereken kívül még két fajta lőszertípust fejlesztettek a gépágyúhoz, ezek azonban nagyvonalakban ugyanazt tudják, mint a fent említett kettő.)

A gépágyúk hatásos lőtávolsága 1500 méter függőlegesen, 2500 méter ferdetávolságon (kb.: 45°), és 3500 méter vízszintesen.

Az RPK-2 Tobol radar igen jól sikerült, alacsony kisugárzás mellet már 20 kilométerről is képes detektálni, követni a célt, majd lőtávolba érve optimális körülmények között akár egy 4-10 lövedékből álló rövidsorozattal meg tudja azt semmisíteni. Menet közben a radart hátrahajtják, így nem akad bele semmibe.

A gépágyúk egyik kellemetlen tulajdonságára viszonylag korán fény derült. A 15-20 másodpercig tartó folyamatos tüzelés annyira felhevítette a töltényűrt, hogy a soron következő lőszer betöltése után a forró csőfar miatt berobbant a betöltött lőszer lőportöltete, ami kilőtte a lövedéket és kivetette az üres hüvelyt, majd betöltötte a következő lőszert, ezután a folyamat láncreakció szerűen ismétlődött mindaddig, amíg az utolsó lőszer is ki nem fogyott a hevederből. A csövek hűtését ezután természetesen áttervezték, és mintaszerű munkát végeztek, mivel azóta is ezt a hűtőrendszert alkalmazzák az orosz fegyvertervezők a nagy tűzgyorsaságú gépágyúk hűtésére.

A Shilka összesen 18 hadszíntéren járt eddigi pályafutása során. Ezek közül kiemelkedő teljesítményt nyújtott 73’-ban a Yom Kippur háborúban, ahol az izraeli légierő alacsonytámadó gépeit tizedelte, a zsidók legnagyobb bánatára. A háború végén kb. 60 darabot zsákmányoltak az izraeliek, és olyan jónak találták, hogy rendszerbe is állították.

Afganisztánban a magas irányzási korlátai miatt szerették, könnyen tüzet nyithattak vele a mujahedin ellenállókra, akik kedvenc taktikájuk szerint a hegycsúcsokról lövöldöztek lefelé a völgyekben kanyargó utakon haladó konvojokra. Itt a radart le is cserélték nagyteljesítményű éjjellátó optikára.

Az évek múltával ez a fegyver is veszített egykori fényéből, de az oroszok, lengyelek, ukránok meglátták a benne rejlő lehetőségeket, és modernizációs programokkal a mai napig rendszerben tudják tartani.

A modernizáció során lézertávmérőt, digitális tűzvezető rendszert, korszerűbb radart, valamint opto-elektronikai csomagot is kapott (Infravörös felderítő optika. Segítségével radar kisugárzás nélkül kilométerekről felderíthető egy repülőgép, vagy helikopter, de akár egy teherautó motorja is elegendő hőt termel ahhoz, hogy az optika „meglássa”, célba vegye és megsemmisíthesse.)

Az már csak hab a tortán, hogy a gépágyúk lőtávolán kívül repülő gépeket akár infravörös keresőfejjel ellátott légvédelmi rakétákkal is támadhatja. Ezek Igla, vagy a lengyelek esetében Grom típusúak lehetnek. A rakéták indítása szintén automatikus, a kezelőnek csak a „start” gombot kell megnyomnia. A radarokat felszerelték IFF (barát –ellenség felismerő rendszerrel).

A Magyar Honvédség 20 darabot tartott hadrendben. 1995 óta ezek az önjáró légvédelmi lövegek is múzeumokban, meg a szeméttelepeken állnak.

Tömeg: 19 000 kg (harckész tömeg)
Méretek: hosszúság 6,54 m (6535 mm) szélesség 2,95 m (3125 mm) magasság 2,25m 2576 mm menethelyzetben, 3572 mm harchelyzetben
Nyomtáv (lánctalpak középpontjai közötti távolság): 2500 mm
Hatótávolság: 260 km műúton, 450 km (fogyasztás 100 km-en műúton 80 liter), szárazföldi úton 300 km (fogyasztás 100 km-en 130 liter)
Páncélzat: 9-15 mm
Fegyverzet: négy AZP-23 23 mm-es légvédelmi gépágyú
Meghajtás: egy 260 LE teljesítményű V-6R-1 négyütemű közvetlen sugárporlasztású, gyorsjáratú dízelmotor
Teljesítmény: maximális sebessége műúton 50 km/h, földúton 30 km/h

Jász Gábor