A következő írás közel 6 éve jelent meg, de aktualitását ma is őrzi rengeteg tekintetben, leszámítva egyes gárda-sejtek feleszmélését, mely akkor még nem látszódhatott.

---

„A zsidó a tolvaj, a liberális államhatalom az orgazda, a nép a meglopott, a liberális állam alkotmánya a szentesítő. És aki nem akar lopni, aki nem áll az orgazda szolgálatába, aki nem hagyja, hogy meglopják: az az alkotmányellenes!"

A magyar politikai paletta kavalkádjának szánalmas közszereplői, bár látszatra, és legfőképpen a felületes szemlélő számára sokban, élesen különböznek ugyan, ha kicsit megkapargatjuk a felszíni mázt, kivétel nélkül minden esetben ugyanazt találjuk. A magát baloldalinak tituláló tömörülést, most hagyjuk! Esetünkben ugyanis, paradox módon ők jelentik a kisebbik rosszat, hiszen róluk legalább egyértelműen kiderül, már az első ránézésre, hogy kik ők. Nyíltan a másik oldalnak, az ellenségeinknek vallják magukat, és ebben az egyben legalább sikerül „becsületesebbnek” mutatkozniuk, mint a magukat jobboldalinak hazudó cinkosaiknak.
De miután egyre nagyobb nemzeti érzelmű tömegek kezdik felismerni, hogy a „FIDESZ - Magyar Polgári Szövetség”, élén Orbán Viktorral, kizárólag látszattevékenységet fejt ki a „nemzet érdekében”, mely tevékenység kimerül a szigorúan békés, és parlamentáris keretek közé szorított, teljességgel értelmetlen utcai demonstrációkban, vagy az újabb és újabb, nevetséges népszavazási kezdeményezésekben, már fölösleges is előhozakodni olyan, igazunkat alátámasztó, egyértelmű és köztudott tényekkel, mint példának okáért, hogy Románia EU Csatlakozását a FIDESZ ugyanolyan feltétel nélkül szavazta meg, mint az MSZP – SZDSZ koalíció. Az erdélyi autonómia ügyét Orbán csak az erdélyi magyarok körében vállalja fel elõszeretettel.
De a mű-jobboldal piszkosságának és rafinériáinak ennél sokkal „kifinomultabb”, kevésbé feltűnő, vagy látható példái is akadnak. Egy korábbi írásomból idéznék, ami a tavaly szeptemberi, az öszödi beszéd kiszivárgása kapcsán kirobbanó, heves utcai megmozdulásokat, eseményeket követő önkormányzati választásokat kísérő szemfényvesztés iskolapéldája.
Ekkor aztán Orbán Viktor elő is rukkol az évtized blöffjével, és az október elsejei önkormányzati választásokat kikiáltja népszavazásnak.Ezzel két legyet is üt egy csapásra. Egyrészt gyorsan a segítségére siet annak a „parlamenti demokráciának”, ami egy pillanatra meginogni látszik (és ami mellesleg, ő és politikustársai kenyéradója is, már tizenhat éve), hiszen otthon tartja azt a többszázezres, akár milliós tömeget, ami – valamiféle érthetetlen bűvölettől vezérelve – egyedül és kizárólag, csak az ő hívó szavára tud, vagy képes megmozdulni; másrészt biztosítja azt, hogy az emberek, annak ellenére, hogy néhány nappal azelőtt még a politikai közéletbõl való kiábrándultságuk soha nem látott magasságokban (vagy mélységekben) szárnyalt, elmenjenek mégis azokra a választásokra, és lehetőleg a Fidesz-re szavazzanak. Ezzel tehát megkaparintotta az önkormányzatok jelentős részét, ami mint tudjuk, nem kis pénzforrásokat jelent azok urainak. Más célja nemigen lehetett ezzel a „népszavazás”-blöffel, hiszen a mellett, hogy Orbán Viktorra sok mindent elmondhatunk, azt az egyet igazán nem, hogy naiv, vagy esetleg buta lenne. Én legalábbis, személy szerint, nem hiszem, hogy a FIDESZ első embere annyira buta lenne, hogy egy percig is komolyan azt gondolta, hogy az önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos vereséget követően, az a Gyurcsány Ferenc, akit amúgy baseball-ütővel sem lehet leválasztani a bársonyszékérõl, majd föláll, és átengedi a húsosfazekat egy „szakértői kormánynak”. Orbán Viktor mégis ezt sugallta választóinak, és meg is lett az eredménye.
Ez biz' így történt. Ugye még emlékszünk? Hányszor hangzott el a FIDESZ-vezér szájából ez a hazug analógia, az önkormányzati választások, és a már idõközben vesszőparipájává nőtt népszavazás között…
Érdekes, hogy aztán, a valóban elsöprő FIDESZ-győzelmet követően, senkinek nem jutott eszébe számon kérni Orbánon ennek az állítólagos „népszavazásnak” a mibenlétét. 

„Parlamentáris úton a hatalmat addig lehetett megszerezni, amíg a politikai hatalom nem volt a zsidóság kezében. Amint a zsidóság a politikai hatalmat is megkaparintotta - teljesen mindegy, hogy közvetlenül vagy közvetve, és hogy politikai hatalmát közvetlenül vagy közvetve gyakorolja - teljesen kizárt, parlamentáris úton a hatalmat átvenni. Az így hatalmat gyakorló zsidóság mindent vérbe vagy anarchiába fojt. Ellenszere: a népmozgalom."
De készül már a legnagyobb egyetértésben az a szájkosár-törvény, mely a „politikailag inkorrekt”, másként gondolkodók elhallgattatására lesz hivatott. Megint csak Orbánék hathatós közremûködésével. Ezek viszont egyre nyilvánvalóbb dolgok. Mi van, ha – hisz' ez törvényszerű is – ennek megfelelően, egyre több embernek szúrnak szemet? A megoldás kézenfekvő: Kell egy „harmadik alternatíva”, a „radikális jobboldal”. Jöjjön hát a Magyar Gárda! 

„Az emberek azért hiszik el olyan könnyen és szívesen a hazugságokat, hogy áldozatot ne kelljen hozniuk az eszméért, és ne kelljen szenvedniük az igazságért."
Az a Magyar Gárda, amelyik már a színrelépésével, a megjelenésével félreérthetetlenül jelezte a hatalom felé, hogy azért „tudja hol a határ”. És ez a határ, amit az állítólagos ellenfelei, ellenségei szabtak számára(!), bizony igen szűk mozgásteret engedélyez. A hatalom birtokosai, miután a médián keresztül heveny hisztériát keltettek a „demokráciát fenyegető náci veszélyről”, engedékenyebbé váltak, mondván, hogy amíg a „demokratikus kereteket” tiszteletben- és betartva tevékenykednek, bár nagyon ijesztőek a jóérzésű polgárok számára, mégsem gördítenek törvényi akadályokat a működésük elé. A Magyar Gárda képviselői, és kiagyalói pedig ehhez igazodva, rögtön bele is kezdtek a már jól ismert „megfelelésbe”. A gárda azonnal biztosította urait, hogy az elvárásoknak maradéktalanul eleget fog tenni, a „demokrácia kereteit” minden körülmények között tiszteletben tartja, a „szélsőségeket” maga is mélyen megveti és elítéli, és tervezett működési körébe nem is tartozik más, mint parlagfű irtás, különböző környezetvédelmi feladatok, vagy karitatív tevékenységek ellátása.
De, ha ez nem lett volna elég, rögtön előkotortak néhány zsidót, és egy szír állampolgárt, akik felvételi szándékukat jelezték a gárda felé és, mint a véres kardot hordozták körbe őket az elégedett média előtt, ezzel is bizonyítva, hogy mi sem áll távolabb tőlük, mint a „sátáni” antiszemitizmus, vagy rasszizmus. Derék! De akkor mitől „magyar”, és mitől „gárda”? A fűszedéshez nincs szükség gárdára. A véradáshoz megint nem. Az a Jobbik, amelyik amúgy rendszeresen károg a „cigánybűnözésről” – hiszen ez igen populáris dolog, lássuk be – létre hoz egy „gárdát”, akikkel füvet akar szedetni, és, hogy a „szélsőségesség”, gyanújának még az árnyékát is elkerülje, mindjárt fel is hígítja kicsit néhány zsidóval, meg mindenféle szírekkel. Megáll az ész! Még a fennálló Ptk.-nak csúfolt anomália-gyűjtemény is addig tekinti jogosnak az önvédelmet, míg annak eszköze és nagysága nem haladja meg a támadásét.

„Minél tisztább a cél, annál egyenesebb az út, mely oda és belé vezet. A cél tisztasága és az út egyenessége alaptörvény egy népmozgalom harcában."
Ha én valós ellensége vagyok a nemzetünket megnyomorító idegen megszállók és kollaboráns lakájaik rendszerének, vajon törődöm-e vele, hogy milyen jelzőket aggatnak rám, vagy az általuk kreált politikai paletta mely szélére sorolnak be, vagy a szintén általuk uralt és irányított média, miféle ocsmány hisztéria-kampányba kezd ellenem? És ezekhez az – nem győzöm hangsúlyozni – állítólagos ellenségeimhez igazodva határozom meg a tevékenységemet, miközben folyamatosan biztosítom őket arról, hogy tőlem igazán nincs miért tartaniuk, mert egy csónakban evezünk, és ezt a csónakot úgy hívják: demokrácia? Vagy kérlelhetetlenül, konokul, megingathatatlanul és határozottan haladok az úton, és teszem, amit szent meggyőződésem igazsága és tisztasága számomra elkerülhetetlenül kijelölt (költői kérdés volt)?
Csakhogy az utóbbi magatartás finoman szólva sem járt együtt soha egzisztenciális előnyökkel, megélhetéssel, közszerepléssel, a hatalom asztaláról odalökött morzsákkal. Ellenben, annál inkább üldözésekkel, egzisztenciális ellehetetlenítéssel, börtönnel, vagy számtalan esetben, akár egyenes gerincű, kérlelhetetlen hazafiak életének kioltásával. Erről tanúskodik mozgalmunk hőskora is, kezdve a Horthy-korszak idején felállított internáló táborokat, vagy börtönöket megtöltő hungaristáktól, egészen a háború utáni, talmudi bosszúhadjárat áldozatául esett hungarista mártírok százáig, ezréig, élükön Nemzetvezetőnkkel. 

„A politikusoknak feladatot kell adni, nem pedig hatalmat! Nemzetünknek megvan a természetes joga, hogy elsöpörje útjából a vezetőket, akik nem a Nemzet javára cselekszenek."
És milyen érdekes, ha rólunk, hungaristákról esik szó, ez a három(?) felsorolt alternatíva, vagy oldal, azonnal a lehető legnagyobb konszenzusban, és a lehető legélesebb hangnemben és hevességgel kezd rá az elhatárolódásra, gajdolásra, és szörnyülködésre. Félnek. És „félelmet keltünk”. És ez egyszer jól látják, és őszintén beszélnek. Féljen csak, akinek van félnivalója! A tolvajokra, csalókra, a korruptakra, népámítókra, nemzetünk ellenségeire valóban csúnya világ vár, ha egyszer itt a hungarista hatalomátvétel megtörténik. Bárcsak már a magyar tömegek is ilyen világosan látnák ezt, mint ellenségeik! 

„Az igazzal szemben kíméletlen, a gazzal szemben tehetetlen: ilyesvalami jellemzi jelenlegi rendszerünket. Valószínûnek tartom, hogy ez a jellemzés nagyon elnéző és már majdnem a gyengeséget érintõen megértõ."
De mi ez a demokrácia, melynek misztifikálása törvényszerűen maga után vonja a „demokrácia ellenségeinek” démonizálását? Mi az, ami ebben olyan nagyszerű? Gondolom, például az általános választójog. Mert minden ember egyenlő(?). Ha valóban szélsőséges példával akarnók előhozakodni, mindjárt meg is említeném azt az interneten keringő videó felvételt, melyen az MSZP választási győzelmét követően, láthatóan szellemileg sérült, visszamaradott emberek „Igen, igen, hurrá éljen!” felkiáltásokkal, boldogan ünnepelnek, egy „spontán” utcabál keretében, miközben önfeledten villogtatják a kamerába foghíjas mosolyukat. Félreértés ne essék, semmi bajom a szellemileg visszamaradott, vagy sérült emberekkel. Már amennyiben úgy látom, hogy a társadalomnak valóban kötelessége gondoskodni róluk, miközben törekednie kell a gyógyulásukra, és minden lehetséges eszközzel meggátolni a terhelt egyedek további szaporodását. De az már mégiscsak nonszensz, hogy ezek az emberek az én sorsom felett is döntenek, amikor azt az „x”-et behúzzák a szavazófülkében, és az ilyen szavazatok pont ugyanannyit érnek, mint bármelyik másik, esetleg igen jól felkészült, és jól tájékozott honfitársuké. Én ezt egyáltalán nem tartom annyira igazságosnak, és még kevésbé jónak, hogy ehhez a rendszerhez tűzön-vízen át ragaszkodnia kéne bárkinek is. Ez persze valóban egy szélsőséges példa volt, de a választópolgárok millióinak szellemi spektrumának szóródása ténylegesen hatalmas különbségeket takar, és semmi esetre sem tartom egy jó rendszernek azt, ahol minden „x” „ugyanannyit ér”.
A probléma gyökere a beteg rendszer, ami óhatatlanul ontja magából, termeli a beteg egyedeket. Képtelenség, hogy az „átlagpolgár”, akit az év 364 napján Győzikével és társaival fertőznek, a 365. napon föláll a televízió készülék elõl, és elsétál egy szavazóurnához, hogy eldöntse kik a legalkalmasabbak arra, hogy az ország kormányrúdját magukhoz ragadják. Tehát az általános választójogot, most már húzzuk ki a „mellette szóló érvek” listájáról. Akkor talán az egyén szabadsága? A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyén túlzott szabadsága leginkább szabadossághoz vezet.

Persze, természetesen a fölülről irányított média jól megtervezett és hathatós közreműködésével. Ez a szabadosság aztán, a legtöbb esetben odáig fajul, amikor már a közösség érdekeit, jogait, vagy „csak” jó ízlését sérti. Érdemes megfigyelni, ahogyan azok a politikusok, akik például előszeretettel hivatkoznak a „békés többségre”, milyen nagy vehemenciával védelmezik deviáns, aszociális kisebbségek „jogait” (akiknek kötelességeirõl mellesleg sosem hallani) ennek a „békés többségnek” a rovására. Ez sem más, mint szemfényvesztés, szemenszedett hazugság.
Szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága? A szólásszabadság a demokráciában köztudottan addig terjed, míg a szavak teljességgel hatástalanok maradnak, de a legjobb, ha már a hallgatóság is ki van rekesztve. Vannak olyan beszédek, melyeket a hatalom nem szívesen hall, és nem örül annak sem, ha a nép hallja. Ennek a legkézenfekvõbb kontrollálása, a legjelentősebb szócsövek, az írott és elektronikus média teljes kisajátítása, azok birtokbavétele, zsarolása, és cenzúrázása. A „nekünk” nem tetsző vélemények és tények elhallgatása, a saját álláspontunk, és hazugságaink állandó hangoztatása. Vagy, a legtotálisabb cenzúra: a bulvár, hiszen az egész egyszerűen semmiféle üzenetet nem enged átjönni.
Ez hát a demokrácia megint csak álszent és hazug stratégiája: az övétől eltérő véleményeknek egyszerűen nem ad teret, miközben szemforgató módon szólásszabadságról papol. Ha valamilyen csoda folytán ezek az eltérő vélemények mégis addig erősödnének, hogy a fennálló államrendet(lenséget) veszélyeztetnék valamilyen formában, abban az esetben a demokrácia, egy pillanatig sem habozik, akár a legdiktatórikusabb eszközökkel is megvédeni magát, és elfojtani a teljességgel jogos elégedetlenséget, vagy törvényi módosításokkal útját állni ezeknek a folyamatoknak (lásd. szájkosár-törvény).
Könyvet lehetne írni a demokrácia hazug, álszent tételeiről, visszásságairól, igazságtalanságairól, kegyetlenségéről, de itt most legyen elég ennyi.

„Kötelességemnek tartom, hogy megmondjam: ha a visszás sors választás elé állítana, hogy válasszak alkotmány és nép, törvény és élet, jog és igazság között, mindenkor a népet, az életet és az igazságot fogom választani. A teremtő nem lehet alárendelve a teremtménynek."
Vannak, akik azt mondják: ez nem demokrácia! Én nem mondom. Miért vitatkoznék a demokrácia haszonélvezőivel, ha ők így nevezték el saját rendszerüket, ráadásul a demokráciának nevezett államformák, a jelek szerint, világszerte, mindenhol ezeket a tendenciákat követik, ez nem valamiféle magyar specifikum. Elfogadom, nevezzük demokráciának, nem ezen fogunk vitatkozni! De akkor én ennek a demokráciának bizony, minden körülmények között ellensége vagyok. És, ha eljutottunk odáig, hogy a fennálló államforma, mely magát demokráciának nevezi, számomra elfogadhatatlan, miért ódzkodnék attól, ha az ellenségeim az ellenségüknek neveznek? Az vagyok.
"Hiszem, hogy megtörténik a csoda, hogy magyar népünk egyszer másoknak fog hinni, akik érte szenvednek és nem azoknak, akik belőle gazdagszanak." 

Ébredj magyar…! 

A felhasznált idézetek Szálasi Ferenc Nemzetvezető Testvér örökbe vésett gondolataiból valók. 

Végvári Levente Attila

Forrás: Szittyakürt (2007. november)
Kitartás.hu