Néhány nappal ezelőtt Simon Peresz, a cionista entitás elnöke „egyre valószínűbbnek” nyilvánította az Irán elleni támadást, megerősítve azokat a kiszivárgott információkat, amelyek szerint a Netanjahu-kormányon belül heves vita folyik az iráni atomlétesítményeket célzó preventív légi csapás szükségessége és időzítése tárgyában. Mindez egy olyan országban, amely legalább 200 nukleáris robbanófejet, valamint tetemes kémiai és biológiai fegyverarzenált birtokol - szokásához híven fittyet hányva a nemzetközi jogra.

A Haaretz szerint a 15 tagú biztonsági kabinet többsége jelenleg ellenzi a támadást. A vacilláló kormánytagok azzal érvelnek, hogy Izrael egy ilyen hadműveletet nem lenne képes végrehajtani az Egyesült Államokkal való előzetes egyeztetés nélkül. Az amerikaiak részéről biztosított „zöld fény” azonban nem több egyszerű formalitásnál, hiszen mint tudjuk, Ariel Saron korábban nyíltan elismerte, hogy „a világ vezető demokráciáját” a szentföldi latorállam irányítja, tehát de facto ez utóbbi az igazi világhatalom, és így azt tesz, amit csak akar, ahogyan egyébként már számtalanszor demonstrálta (elég csak az ellene hozott ENSZ-határozatok semmibe vételére gondolnunk). Egy friss felmérés szerint egyébként az izraeli közvélemény gyakorlatilag fele-fele arányban megosztott az Irán elleni támadás támogatói (41 százalék) és ellenzői (39 százalék) között.

Eközben az Obama-kormány és a Pentagon az amerikai katonai jelenlét jelentős megerősítését tervezi a Perzsa-öbölben, hogy kompenzálja az iraki csapatkivonást és új háborúkra készüljön a régióban. A New York Times szerint minden eshetőségre készen amerikai harci egységek fognak állomásozni Kuvaitban, az iraki határ másik oldalán, vagyis Irántól olyan távolságban, amely megkönnyíti egy a perzsa állam elleni hadművelet végrehajtását. Ezek a tervek azután kerültek napfényre, hogy október 21-én Obama bejelentette, az év végéig kivonják Irakból a megszálló amerikai erőket. Miközben az amerikai kormány és apologétái igyekeznek az iraki csapatkivonást a demokrata elnök választási ígéreteinek a megvalósításaként beállítani, valójában szó sincs erről, hiszen az Irakból való végső kivonulás 2011. decemberi dátumáról még a Bush-kabinet állapodott meg a bagdadi bábrezsimmel 2008-ban.

Mind a Bush-, mind az Obama-kormány igyekezett rávenni iraki vazallusait arra, hogy egy új megállapodás keretében húszezer amerikai katona az országban maradhasson „kiképző” és „tanácsadó” minőségben. Ezek az alkudozások azonban nem vezettek eredményre, mert az iraki képviselők nem voltak hajlandók jogi mentességet biztosítani az amerikai katonáknak, ahogyan azt a Pentagon követelte. Az egyre fokozódó düh miatt, amelyet az iraki nép érez az amerikai csapatok által elkövetett szörnyű háborús bűnök és a 2003-as invázió óta elvesztett egymillió iraki élet miatt, egyetlen iraki párt sem volt hajlandó a nevét adni egy ilyen gyalázatos paktumhoz. Az USA azonban semmiképpen sem akar felhagyni azzal a szándékával, hogy uralja Irakot. Így azt tervezi, hogy az országban hagy mintegy 5500 biztonsági alkalmazottat a külügyminisztérium kötelékébe beosztott zsoldoshadseregként, nem beszélve arról a 16 ezer (!) polgári alkalmazottról, akik a világ legnagyobb amerikai nagykövetségén teljesítenek majd szolgálatot.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Washington egy újabb háborús kalandot készít elő a térségben. Irak után Irán és/vagy Szíria lehet egy amerikai/izraeli/NATO-agresszió következő célpontja. Ezen az alapon a Fehér Ház és a Pentagon egy új „biztonsági architektúrát” igyekszik létrehozni a Perzsa-öbölben, amely légi és tengeri járőrözést, valamint rakétavédelmi rendszert foglalna magába. Más szóval az amerikai kormányzat megpróbál összegereblyézni egy Irán-ellenes és ellenforradalmi katonai szövetséget a térség legreakciósabb monarchiáival. Egy ilyen katonai paktum arra szolgálna, hogy eltiporjon minden újabb arab népfelkelést, ahogyan azt maguk az öbölbeli emirátusok tették Szaúd-Arábiával az élükön Bahreinben, és hogy bázisként szolgáljon egy Irán-ellenes USraeli katonai agresszióhoz.

Washington kétségtelenül az öbölbeli szövetséges államok stabilitása miatt aggódik leginkább. Magát Szaúd-Arábiát, a régióbeli amerikai ellenforradalmi stratégia kulcstényezőjét is megingatták az ország keleti, olajtermelő, síita többségű részében kirobbant zavargások. A sivatagi királyságban uralkodó állapotok szokatlanul őszinte jellemzését adta nemrég az al-Dzsazíra, arról beszélve, hogy a korrupt monarchiában „a nyolcvanéves utódok származéksora a Szovjetunió utolsó éveire emlékeztet, amikor egyik beteges vezető követte a másikat egy rövid, tétlen uralom időszakára”.

Az USA belpolitikai aspektusai is hozzájárulnak az újabb háborús pszichózis kialakulásához, miután Obama a republikánus ellenzék céltáblájává vált az iraki csapatkivonás bejelentését követően. Éppen ezért az Irán elleni kardcsörtetést a republikánus bírálatok semlegesítésére szolgáló hatékony eszköznek tekinti a demokrata párt jobbszárnya. Ennél is döntőbb azonban a növekvő aggodalom az Egyesült Államokban kibontakozó társadalmi megmozdulások miatt, amelyek a Wisconsin állambeli Madisonban kezdődtek a republikánus kormányzó szakszervezeti jogokat korlátozó intézkedései ellen, majd az Occupy Wall Street tiltakozó akciósorozat révén országos méretűvé váltak, és - a fináncoligarchia számára különösen nyugtalanító mozzanatként - határozottan bankszter-, sőt rendszerellenes jelleget öltöttek magukra.

Ilyen körülmények között az amerikai uralkodó elitek nacionalista agitációval és egy újabb katonai kaland beindításával igyekeznek semlegesíteni az Egyesült Államokban is egyre élesedő szociális és osztálykonfliktusokat. Történelmileg kétségtelenül gyakran használt módszer, amelynek azonban sohasem lehet előre megjósolni az eredményét, és ugyancsak a történelem tanúsága szerint gyakran visszafelé sül el. Az iraki és afganisztáni fiaskó (és az amerikai gazdaságra gyakorolt katasztrofális hatásuk) után egy Irán elleni támadás nagyon könnyen a világ fölötti angolszász katonai-gazdasági szupremácia végét jelentheti, és ezzel az amerikai döntéshozók is tisztában vannak. Most már csak az a kérdés, hogy képesek lesznek-e megszabadulni az izraeli „rossz szellemeiktől”...

2011. XI. 15.