A háborúban, amelyet (a Moszad jelmondatához híven) az izraeli háborús tervezők kezdettől fogva csalással viselnek, minden az időzítés. Amint Izrael geostratégiai céljait veszély fenyegeti, a káosz garantált. A legnagyobb moszkvai repülőtéren január 24-én elkövetett merénylet a nemzetbiztonsági terminológia szerint „dramaturgiai átrendeződés” volt. Tel-Aviv legfontosabb prioritása, hogy a közfigyelmet továbbra is a „terrorizmus elleni világháború” legutóbbi geopolitikai lázálma, az „iszlamo-fasizmus” monopolizálja, miközben az a tény, hogy az Egyesült Államok két legutóbbi háborúja izraeli érdekeket szolgál, a nyugati médiumok rosszvoltából maradjon csak hétpecsétes titok.

Hat nappal a moszkvai merénylet előtt Dmitrij Medvegyev orosz elnök felkereste Ciszjordániát, hogy elismerje a palesztin államot Kelet-Jeruzsálemmel mint leendő fővárossal, nem mulasztva el az érdekeltek tudomására hozni azt sem, hogy „ez volt az első látogatása egy orosz elnöknek Palesztinában, amely nem társult egy másik ország (Izrael) felkereséséhez”. Oroszország tehát csatlakozott ahhoz a lendületesen bővülő listához, amely a 192 ENSZ-tagállam közül momentán azon 109 ország nevét tartalmazza, amelyek támogatják a palesztin államot elismerő határozatot. Noha Izrael nyomására az USA rendre megvétózza a Biztonsági Tanács határozatait, az érzelmek változnak, mert a világközvélemény mégiscsak kezd ráébredni arra, hogy a világ biztonságára nézve mekkora ára van az amerikai-izraeli „különleges” kapcsolatoknak. Legutóbb több dél-amerikai állam (köztük Brazília és Argentína) is elismerte a palesztin államot, Írország pedig nagyköveti szintre emelte vele a diplomáciai kapcsolatait.
Globális feszültségkeltő stratégiájuk lényegi elemeként a cionista tervezők egyszerre több vasat tartanak a tűzben, és most attól tartanak Tel-Avivban, hogy a legutóbbi események következtében csökken az izraeli lobbi befolyása az amerikai külpolitikára, pedig a „terrorizmus elleni világháború” folyamatossá tétele az instabilitás fenntartását követeli világszerte. Azok számára tehát, akik tisztában vannak Izrael stratégiai hamisságával, egyáltalán nem meglepő az Észak-Afrikában „váratlanul” kirobbant válsághullám. A tunéziai rezsim bukását okozó zavargásokat azóta már Egyiptomban, Jemenben, Algériában és Mauritániában is utánozzák, és az Arab Liga egyik legutóbbi ülésén Amr Mussza főtitkár arra figyelmeztetett, hogy a „járvány” továbbterjedhet. Ez esetben az energiaár felszökne, tovább gyöngítve az adósságokban fuldokló Nyugat vezetőit, hiszen országaik népessége már így is egyre kevesebb közjóléti szolgáltatással, egyre növekvő adókkal és egyre fokozódó eladósodottsággal kénytelen szembesülni.
A figyelemelterelés ugyancsak szerepet játszik ezekben a kapóra jött válságokban. Tel-Aviv nemrég egy önigazoló jelentést tett közzé a gázai bantusztánnak szánt humanitárius segélyt szállító török hajó ellen nemzetközi vizeken végrehajtott gyilkos izraeli támadásról, pedig a post-mortem szakvélemény megállapította, hogy 30 izraeli lövedéket találtak a kilenc meggyilkolt aktivista testében, akik közül az egyiket négy golyóval főbe lőtték. Ahogyan a 9/11-ről készült hivatalos bizottsági jelentés is szándékosan elhanyagolta, sőt tudatosan elhallgatta a „belső munkára” (inside job by CIA & Mossad) utaló jeleket, ugyanígy az izraeli támadással kapcsolatos információkat is teljesen háttérbe szorították a moszkvai merényletről szóló híradások és annak kiszivárogtatása, hogy Mahmúd Abbasz palesztin vezető titokban hajlandó lett volna palesztin területeket átengedni Izraelnek.
Ez a (cionisták által szívesen látott vagy éppen megszervezett) kiszivárogtatás meggyöngítette a palesztin elnököt, míg a moszkvai robbantás megrendítette orosz kollégája helyzetét, éppen a megfelelő pillanatra időzítve ahhoz, hogy kénytelen legyen lemondani a davosi éves világgazdasági főrumon a világ vezetői előtti nyitóbeszédét. Csalást alkalmazva háborús céljaikhoz, a cionisták mentális benyomásokat keltenek, hogy az események összekapcsolódjanak a közvélemény érzékelésében, a „civilizációk összecsapásának” képzetét erősítve. Annak a kockázatával szembesülve, hogy az „iszlamo-fasiszta” terrorfenyegetés mint propagandaszólam mégsem váltja be végtelenségig a hozzá fűzött reményeiket, és hogy a Nyugat esetleg nem fogja tovább támogatni Palesztina hat évtizede tartó elfoglalását, mi mást tehetnének? A belső demográfiai és a külső geopolitikai átrendeződés Tel-Avivot előbb-utóbb mindenképpen a (sirató)falhoz fogja szorítani.
Noha az Izrael-barát lobbi még ellenőrzése alatt tartja az Egyesült Államok törvényhozóit, az amerikai közönség óhatatlanul is rá fog jönni, hogy sok válságért azok felelősek, akik önmagukat a törvények fölött állónak tartják. Az áruláshoz előbb barátságot kell kötni. Mit tehetnek az amerikaiak egy önmagát szövetségesnek mutató, alattomos ellenséggel szemben, amelynek az ügynökei „kiválasztottaknak” tekintik magukat istenük akarata szerint? E fondorlatos leigázás kollaboránsai által uralt médiumok mellett hogyan lehet visszanyerni a gondolkodás és cselekvés szabadságát? Abban a pillanatban, amikor a becsapott választók lassan kezdenek ráébredni, hogy kik és hogyan tették lóvá, vajon az amerikaiak hogyan fogják jóvátenni azokat a károkat, amelyeket a „nem létező lobbinak” alávetett törvényhozóik elkövettek?
Azoknak, akik elszánják magukat arra, hogy legyőzzék ezt a „belső ellenséget”, előbb nyilvánvalóvá kell tenniük az árulást. Az elszámoltatás akkor kezdődhet, amikor majd napvilágra kerül a korrupció szokásos forrása, de az amerikaiak most még nem fogták fel, hogy hosszú időn át csupán engedelmes játékszerek voltak egy idegen entitás kezében. A cionisták nagyon is tisztában vannak vele, hogy büntetlenségük meghosszabbításának kulcsa az amerikaiak tudatlansága, ezért ragaszkodnak foggal-körömmel az információáramlást végző médiumok ellenőrzéséhez világszerte. Számukra ez az igazi kihívás. Tudatában lévén a rájuk váró jövőnek, ezért válnak egyre elszántabbakká és egyre veszélyesebbekké.
Mindaddig, amíg a nemzetközi jog nem sújt le teljes erővel azokra, akik mindig is az „isteni törvényt” fitogtatták szélsőséges céljaik kivitelezésében, biztosítva lesz az erőszak eszkalációja. És nem csak Észak-Afrikában.

MD 2011. II. 8.