Sokáig gondolkodtam, mit is írjak, hogyan fogalmazzam meg, amit szeretnék. Szerintem mindannyian ugyanazt érezzük. Ugyanúgy ökölbe szorul a kezünk, mikor a buszon mellettünk ülő cigányok arról beszélnek, mikor jön a segély, mire költenek, mennyi gyereket fognak még szülni, a meglévőkkel mit csinálnak, hova mennek. Én meg csak azon rágódom, hogyan tovább... Csekkek kavarognak a fejemben, a munkát próbálom kiverni a fejemből. Kavarognak képek és nem értem a dolgokat. Mi lett a világgal? Az öregek a kórházban halnak meg, nem látogatják őket, nem foglalkoznak velük. Csak jönnek a „hozzátartozók”, és lökik az orvosnak a pénzt. Csak még nyugdíjig bírja ki a mama, kell a pénz. Közben a szobatársak fogják a haldokló kezét, adnak neki inni, ha szomjas, és a nővér nem ér oda.

Velünk mi lesz? De még ennél is jobban érdekel, mi lesz az én szeretteimmel? Talán én is így fogok viselkedni? Még csak állatoknak sem nevezném őket, mert a haldoklókat és betegeket ők is tisztelik, vigyázzák... Vajon meddig bírja ezt egy ember nézni, átélni? Meddig van meg bennünk, segítőkben a szívből jövő tenni akarás? Mikor fásulunk bele? Mindig feladjuk egy kicsit, mikor megjön a fizetési papír és rajta az összeg, ami az évek múlásával sem nő.

Meglökik a könyököm, nézem a cigánygyereket, amint elmegy mellettem a buszon. Érzem a szagot... Arra gondolok, vajon még egy gyereket fel tudnánk -e nevelni..? Nagyon jó lenne nem egy, nem kettő... De nem akarok rosszat senkinek. A nő legszentebb hivatása az anyaság. Gyönyörű szavak. De vajon mikor és hogy tudnám megoldani? Egy átlagos nap hajnali negyed négykori keléssel indul, irány a munka, délután kettőig. Mire a bölcsödéhez érek, már fél négy. A gyermek persze erőtől duzzad, irány 3-4 játszótér. Ülök a padon és fogadkozok. Ma türelmes leszek... Aztán fél hatkor már zakatol a fejem. Otthon a rengeteg munka: főzni kellene, mosni, vasalni... És megpróbálom hazarángatni a gyermeket, hol erővel, hol fagylalttal. Van, amikor sikerül vita nélkül hazaérni.

Aztán otthon végre leülök. A posta már nem is érdekel: számla-számla. Majd egyszer, talán... Mire vége a napnak, már csak ágyba szeretnék kerülni. Talán most tízre sikerül. A gyermek már alszik és csak nézem. Köszönöm Uram, hogy Ő van nekem. Összekuporodik, olyan, mint egy kis angyal. Nagyon szeretnék még egy pár angyalt... De a legfontosabbat nem tudom megadni nekik, ami pótolhatatlan és felbecsülhetetlen: az időt. Lássam lépteiket, a mosolyt álmukban. Azt, amikor elesnek, mikor az apjuk hátán lovagolnak... Nem akarom, hogy később csak arra emlékezzen, hogy az anyja egy idegbeteg nő volt, aki csak megbántani tudta. Aztán én is egy intézetben kötök ki, soha nem látogatnak...

Vajon a helyes utat járom? Sokáig gondolkodtam ezen, mire elhatározásra jutottam. Sokat olvas az ember, sok mindent átél. A hungarizmusra lassan találtam rá. Lassan, de halálomig biztos ebben a hitben élek majd. Ezt a hitet szeretném átadni a gyermekemnek. A magyar embernek mindig is sok nehézséggel kellett szembenéznie. Mindig talpra tudott állni és legyőzte az ellent. Sok mindent tanultak az emberek, csak egy dolgot felejtenek el mindig: ÖSSZETARTANI...

Ez a legnagyobb erő, amellyel képesek lehetünk minden és mindenki felett győzelmet aratni, az Úr segítségével. Mi, nők a magunk harcát nem fegyverekkel vívjuk meg, nem vérünket áldozzuk Hazánkért. Ha ez az áldozat kell, természetesen mi is megtesszük, amit meg kell tenni. De ennél sokkal többet is tehetünk. Biztosíthatjuk azt a háttérországot, amelybe a fáradt férfi hazatérhet. Ahol feltöltődhet, ahol azt érzi, ez az, amiért megéri harcolni...

Azt a meleg családi fészket, ahol gyermekek nevetését visszhangozzák a falak. Olyan helyet, ahol tisztelik az öregeket, ahol fogják a kezüket, amikor szükség van rá. Azt a közösséget, ahol igaz keresztényi hitben, az Isten szava szerint élhetünk, igaz magyar emberként. Fontos lenne megértenünk, hogy egy ember kevés a nagy változásokhoz. Hogy ne csak a sötétben suttogjunk egyetértésről, közösségről. Vállaljuk azt, akik vagyunk. Ne másokat majmoljunk! Mi magyarok vagyunk, magyarnak születtünk. Szép gondolatok...

Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Vannak Bajtársaim és Bajtársnőim, akik kiállnak mellettem, ha kell. Megtaláltam az utamat, és azokat az embereket, akik mellettem állnak és nem engedik, hogy eltévedjek. És jönnek az új idők...

Újabb reggel. A hajnal hűvös, ahogy a friss levegő csapkodja az arcomat. Arra gondolok, amit régen nagyszüleim mondtak: ahol felnő egy gyermek, jut hely többnek is... Talán mégiscsak itt az idő. Nemcsak a kicsi, de a nagy változásoknak is. 

KITARTÁS!

B. Éva

Szilágyi Erzsébet Női Tagozat, 2009