A héber állam létrehozása igazi kihívást jelentett a cionizmus úttörői számára, amelynek révén az „utálatos európai antiszemitizmus” által parazitáknak tartott zsidók végre megmutathatták, hogy igenis képesek az építőmunkára. Időközben azonban a kezdetben még olajozottan működő gépezetbe egyre nagyobb homokszemek kerültek, és Izrael ugyanolyan állammá vált, mint a többi, vagyis ugyanolyan engedékeny a különböző rendű és rangú ügyeskedőkkel, szélhámosokkal és bűnözőkkel szemben. Olyannyira, hogy manapság már egyenesen menedékül szolgál a számukra. Persze csak akkor, ha maguk is Jahve „kiválasztottjai” közé tartoznak...

Milyen távolinak is tűnik már az az időszak, amikor az amerikai szervezett bűnözés éceszgéberének (Mastermind of the Mob) számító Meyer Lanskyt, a mindenható New York-i bűnszindikátus kincstárnokát, Lucky Luciano jobb (vagy inkább „rosszabb”) kezét, aki az amerikai adóhatóságok elől menekült az őshazába, az izraeli hatóságok kiutasították az országból, miután Golda Meir miniszterelnök megtagadta tőle a diaszpóra minden tagját - legalábbis elvileg - megillető hazatérés jogát. 1971-et írtak ekkor. A sztorit Francis Ford Coppola is beépítette a Keresztapa cselekményébe: a második részben a Corleonék riválisaként ábrázolt Hyman Roth nevű zsidó gengszter (igencsak stílszerűen Lee Strasberg, az Actor’s Studio főnöke által megszemélyesített) figuráját közvetlenül Lansky élete inspirálta. A filmben ugyan lelőtték, alighogy újra amerikai földre tette a lábát, a valóságban azonban a rák végzett vele túl a nyolcadik x-en, több mint 400 millió dolláros bankbetétet hagyva hátra. Pedig Meyer Lansky (alias Maier Szuhovljanszkij) mindenben megfelelt az „alijázás” követelményeinek, hiszen egy grodnói ortodox zsidó családban született Belorussziában. Több mint két évig tartó jogi hercehurcát követően azonban mégis Golda Meir akarata győzedelmeskedett, aki nem szívesen látott egy ilyen hírhedten nehézsúlyú bűnözőt Izrael földjén, és persze az amerikaiakkal sem szerette volna összerúgni a port miatta.

Akkoriban az USA-Izrael kapcsolatban még nem a farok csóválta a kutyát, így aztán a brooklyni Yiddish Connection nem tudta bevenni Izrael kapuit. Harminc évvel később „Izrael nagyanyja” már nem ismerné fel a cionista ígéret(ek) földjét. Bárhol is váljék ugyanis forróvá a talaj a talpuk alatt, a világ zsidó bűnözői – legyen szó New York-i tőzsdecsalókról vagy oroszországi oligarchákról, afrikai gyémántcsempészekről vagy a párizsi Sentier-negyed feketemunkában utazó rabszolgahajcsárjairól – automatikusan és magától értetődően az „anyaországukban” keresnek (és találnak) menedéket, sarkukban az Interpollal. „A zsidó gengszterek számára Izrael sikeres függetlenségi háborúja részben az önmeghatározás területén jelentett győzelmet, részben a szökésben lévő zsidók búvóhelye területén”, írja könyvében Rich Cohen (Kemény zsidók, 169. old.). Az izraeli hatóságok pedig cinkos módon becsukják a szemüket, és így igencsak messze kerültek a cionista ideáltól éppúgy, mint az „alija” szó mélyebb értelmétől, amely héberül szellemi emelkedettséget, felemelkedést jelent. Igaz, hogy az 1948-as függetlenségi nyilatkozat nem követel erkölcsi bizonyítványt az új államban letelepedni szándékozó zsidóktól: „Izrael Állam nyitott lesz a zsidó bevándorlás és a száműzöttek újraegyesítése iránt.” Az 1950-ben elfogadott „hazatérés törvénye” minden zsidó számára megadja az izraeli állampolgárság jogát, amellyel az elmúlt csaknem hat évtized folyamán már több mint 2,5 millió bevándorló élt. Ilyen körülmények között akár „normálisnak” is lehetne tekinteni, hogy néhány fekete bárány is van köztük.

Az oroszországi születésű Arkagyij Gajdamak milliárdos 2000-ben érezte sürgős szükségét az alijának, miután ugyancsak a francia adóhivatal bagatell nyolcvanmillió eurót – az ország történelmének eddigi legnagyobb elmaradt és meg nem fizetett adóhátralékát – követelt rajta. A helyi politikai establishment jóindulatára számítva azonban nem volt mitől tartania. Ehud Olmert miniszterelnök támogatása és a jeruzsálemi Betar futballcsapat feltámasztására szánt 11 millió eurós csekk megtette a magáét: az ellene 2000-ben és 2001-ben „pénzmosás, közjavak eltulajdonítása, illegális fegyverkereskedelem stb.” miatt kibocsátott nemzetközi körözés dacára az izraeli hatóságok még arra sem vették a fáradságot, hogy kihallgassák a neki felrótt vádak tárgyában. Igaz, hogy azok közül legalább az egyikben mindenképpen vétlen az öt (francia, kanadai, izraeli, orosz és angolai) állampolgársággal rendelkező üzletember. A héber állam törvényei szerint ugyanis a fegyverkereskedelem nem üldözendő cselekmény. 2002 óta Gajdamak – aki időközben Aryé Bar-Levre „héberesítette” nevét – jobbára Tel-Aviv és Moszkva között ingázik. Izraelben a helyi orosz ajkú bevándorlók támogatását élvező szélsőjobboldali pártot „menedzseli”, míg az orosz fővárosban az Oroszországi Zsidó Vallási Közösségek és Szervezetek Bizottságának elnöki tisztét foglalja el, mellesleg pedig a Moszkovszkije Novosztyi napilapot irányítja.

Izraelbe történő „hazatérésével” egyébként újra megtalálhatta ifjúkori barátját, Mihail Csernojt, a kétes hírű oroszországi oligarchát, aki szintén a zsidó államba tette át székhelyét azóta, hogy 1994-ben sürgősen kereket kellett oldania szülőföldjéről. A kilencvenes évek elején a Misa fivérek, Lev és David társaságában azzal vádolták a két cimborát, hogy több tízmillió dollárral károsították meg az Orosz Központi Bankot. Ugyanazokról a fivérekről van szó, akik néhány évvel később hamis papírokkal Izraelbe menekítették a különösen kegyetlen módszereiről elhíresült izmailovói maffia főnökét, Anton Malevszkijt. A vér azonban, mint tudjuk, nem válik vízzé, és ez az aranyszabály Csernoj esetében is érvényesült, aki Izraelben sem tagadta meg önmagát, úgyhogy az ottani igazságügyi szervek végül kénytelenek voltak eljárást indítani ellene adócsalás és pénzmosás gyanújával. Az izraeliek azonban az angol, a francia, az amerikai és a svájci hatóságok vele szemben alkalmazott gyakorlatával ellentétben nem kitiltották az országból, hanem éppen ellenkezőleg: bevonták az útlevelét és lakhelyelhagyási tilalommal sújtották. Elvégre mégis csak jobb, ha családon belül mossák ki a szennyest…

Nem titok egyébként, hogy az oroszországi oligarchák hosszú, tömött sorokban érkeztek Tel-Avivba. Miután az elnöki mandátumát krónikus delirium tremensben eltöltő Borisz Jelcin jóvoltából kedvükre fosztogathatták Oroszországot, sokan közülük Izraelben kerestek menedéket a putyini számonkérés elől. „Prominens zsidó alakok ma példa nélküli hatalmi helyzetet élveznek a(z oroszországi) politikában, a médiában és a magánszektorban... Borisz Berezovszkij, a legbefolyásosabb orosz zsidó, aki a Nemzetbiztonsági Tanács helyettes vezetői posztját foglalja el és egy kisebb üzleti birodalmat ellenőriz, legutóbb egyenesen azzal dicsekedett, hogy az országot hét kulcsbankár vezeti, legtöbbjük zsidó”, jellemezte az akkori helyzetet a londoni Times (1997. január 27.). A brit lap értékelését néhány hónappal később maga az érintett is megerősítette, amikor az amerikai zsidó közösségi lapban kijelentette: „Szerződtettük Csubajszt (Jelcin miniszterelnökét, az oroszországi vadprivatizáció levezénylőjét – H. T.), óriási összegeket ruháztunk be, biztosítottuk Jelcin megválasztását. Most jogunkban áll kormányposztokat elfoglalni és győzelmünk gyümölcseit élvezni” (Forward, 1997. április 4.). Mindezek ismeretében nem csoda, hogy az Amerikai Rabbik Tanácsának tiszteletbeli elnöke, Rafael G. Grossmann rabbi megkondította a vészharangot: „A Szovjetunió összeomlása óta Oroszország lakosságának két százaléka hatalmas vagyont szerzett, miközben a lakosság maradéka elszegényedett… E gazdagság jelentős része zsidók kezében van, akik nyíltan kérkednek jólétükkel. A bankok és a tömegtájékoztatási eszközök többsége is a kezükben van. Elkerülhetetlen, hogy az antiszemita lőpor hordója bármelyik pillanatban felrobbanjon.”

Az amerikai Forbes magazin által néhány éve a leggazdagabb izraeliekről közzétett lista magáért beszél: az első helyeken a Jukosz orosz olajvállalat három egykori vezetője, Leonyid Nyevzlin, Mihail Brudno és Vlagyimir Dubov, valamint Vlagyimir Guszinszkij sajtómágnás és Borisz Berezovszkij, az első oroszországi milliárdos (és Putyin volt tanácsadója) osztozott. Enyhén szólva nem éppen templomi kóristák gyülekezetéről van szó, amit – egyebek mellett – az is bizonyít, hogy a terhükre rótt bűncselekmények kimerítik csaknem a teljes BTK-t. A The Jerusalem Post szerint az orosz törvényhozók nemrég megorroltak amerikai kollégáikra, amiért azok meghallgatást szerveztek a Jukosz-ügyben vád alá helyezett Nyevzlin számára, hogy Washingtonban beszámolhasson az orosz politikai rendszer állítólagos „totalitarizmusáról”. Legfőbb mondanivalója éppen az volt, hogy Putyint notórius antiszemiták veszik körül, különös tekintettel az erőszakszervezetekre. Nyevzlin egyébként annak ellenére kapott meghívást az Egyesült Államokba, hogy Interpol-körözés alatt áll bérgyilkosságok megrendelése miatt. Azóta Berezovszkij (aki immáron Platon Elenyinnek hívatja magát) Nagy-Britanniába emigrált, ahol az orosz kormány tiltakozása ellenére politikai menekült státust kapott, és ahonnan aktív érdeklődést tanúsít minden iránt, ami az orosz befolyási övezetben történik. A grúz és az ukrán „narancsos” forradalom finanszírozásán kívül attól sem riadt vissza, hogy merényletet készítsen elő Putyin elnök ellen, sőt mi több, egy orosz rádiónak kijelentette, hogy erőszakos hatalomátvételt akar végrehajtani Oroszországban.

Az „Oroszország Házban” nagyon esedékes rendrakásra elszánt Putyin hiába kérte már Ariel Sarontól is mindazok kiadását, akiket országa igazságszolgáltatása követel, és akik a héber államban dekkolnak. „Nincs szándékomban bárkit is elküldeni. Már fiatal koromban is elleneztem a zsidók kiadásának az ötletét, és ezt a lehető legvilágosabb módon megismétlem”, válaszolta a (volt) izraeli miniszterelnök. Az egykor maga is a Csernoj-klán vezető köreihez tartozó Gyalol Kajdarov mindezt így magyarázza a vezető francia napilapnak adott interjújában: „Izrael menedék és alma mater volt a Csernoj-csoport és sokan mások, köztük Lev Levajev, Jakov Goldovszkij, Arkagyij Gajdamak számára. Csernoj sokat nyom a latba. Létrehozott egy alapítványt, képviselőket pénzel, politikusokat vásárol. Szerencsére az izraeli hatóságok látják már a korrupcióba befektetett pénzt és megértették, hogy Csernoj nem egy ’szegény üldözött’ zsidó, hanem egy bandita. Elfogadtak egy maffia-törvényt, amely 15-20 éves börtönbüntetést helyez kilátásba korrupcióért. Nehezebbé válik ugyan, de a csoportnak sikerül mindenhova beszivárognia” (Le Monde, 2002. november 27.). A Ha’aretz izraeli napilap angol nyelvű kiadása ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Oroszországban újabban csökkenni látszik a lakosság zsidóellenessége, közvetlen kapcsolatban a Jelcin-barát zsidó oligarchák „eltűnésével” (vagyis Izraelbe történő lefalcolásukkal), noha a 64 legnagyobb orosz vállalat tőkéjének 85 százaléka továbbra is nyolc zsidó klán kezében összpontosul. Putyinnak tehát van még elég tennivalója.

Ne higgyük azonban, hogy az alijázás csak a bűnözés nagykutyáinak jelent egérutat, mert a jelenség a kishalakat is érinti. A párizsi Sentier-ügy, e bűnszövetségben elkövetett megacsalás két főkolomposa, Haim Weizman és Thierry Luksemberg egyaránt Izraelbe menekült a francia rendőrök elől. Nem voltak egyedül. A tizenhárom nemzetközi elfogatóparancs érintettje közül tizenketten a zsidó államban kerestek menedéket az ügyben indított per 2001. februári kezdete előtt. A francia bankok számára keserű volt a pirula: 82 millió eurós hamis váltóért kellett kötelezettséget vállalniuk. Az egyik bulgáriai utazása során letartóztatott Weizman végül ötéves börtönbüntetést kapott.

Esetenként még Jahve felkent szolgái is az „ígéret földjén” keresnek menedéket Jahve haragja – vagyis annak a világi bűnüldöző szervek által történő megnyilvánulása – elől. 2004 májusában például Joseph Rotnemer és Jacques Schwarz rabbi váltott egyirányú repülőjegyet Párizsból Tel-Avivba. Minden okuk megvolt rá, ugyanis a lubavicsi közösség körében végzett fáradságos adománygyűjtő tevékenységük gyümölcsét bulgáriai benzinkutak vásárlásába fektették. Sefi Hendler, az izraeli Maariv napilap párizsi tudósítója egész oldalas leleplező cikkben háborgott az eset miatt: „Izrael védelmezi a menekülő bűnözőket”. Yedioth Ahronoth-beli kollégája, Boaz Bismuth ugyanezt visszhangozta: „Izrael nem segített a csalók felkutatásában”. A Zsidó Világkongresszus mindenható elnöke, Edgar Bronfman szintén abba bukott bele, hogy a szervezet főtitkáraként bizalmi embere, Israel Singer rabbi másfél millió dollárt nyúlt le a holokauszt-túlélők kártalanítására a svájci bankoktól kizsarolt pénzből, és a csinos summát Izraelben vezetett bankszámlájára utaltatta, ahová azután maga is követte azt. Egyébként nem Singer volt az egyetlen enyves kezű zsidó közösségi funkcionárius, aki megrövidítette hitsorsosait. Mint arról a La Tribune de Geneve svájci napilap beszámolt (1988. május 19.), Werner Nachmann, a Németországi Központi Zsidótanács 22 éven keresztül volt elnöke 33 millió márkát sikkasztott el abból a 400 millióból, amelyet a német kormány utalt át 1980 és 1987 között a nácizmus áldozatainak kártalanítására. A ’87 januárjában elhunyt Nachmannt állami tiszteletadás mellett temették el, és csak halála után derült fény bűnözői ténykedésére, amikor eléggé el nem ítélhető módon átvizsgálták az általa vezetett szervezet könyvelését.

Hiába dohognak azonban az újságírók, lényegében minden marad a régiben. Az idegen országokban zsidók által elkövetett csalások a jelek szerint továbbra sem igen zavarják az izraeli igazságügyi szervek lelki nyugalmát, noha az ilyesféle esetek cinkos és cinikus módon elnéző kezelése végső soron a zsidó állam imázsán is foltot ejt. Már ha az ENSZ-határozatok szándékos és folyamatos megszegése, a szomszédjai elleni ismétlődő katonai agressziók, a vélt vagy valós ellenségei likvidálását célzó merényletek, a palesztin lakosság mozgásszabadságát korlátozó drákói intézkedések (például az apartheid-fal felhúzása) és a régió biztonságát, sőt a világbékét is fenyegető atomfegyverkezése után egyáltalán maradt még rajta hely az újabb foltok számára...