A halála alkalmából róla született egyik megemlékezés lengyelként utal rá, egy másikban pedig világosan leszögezik, hogy “nem volt zsidó”. Ugyanakkor a neve nem mondható lengyel hangzásúnak. De mindegy is: még ha nem is volt zsidó, a gaz nácik ennek ellenére Auschwitzba hurcolták. A fentebb említett megemlékezésben az alábbiakat olvassuk: “1939 telének egyik éjszakáján náci katonák elvitték Benny idősebb bátyját, Boleakot Auschwitzba. Boleak lengyel tiszt volt. De magukkal hurcolták a 16 esztendős Bennyt is. Ő lett a B-3156-os fogoly.”

Álljunk csak meg egy pillanatra! Megszokhattuk már, hogy a holokauszt-visszaemlékezések tele vannak pontatlanságokkal, képtelenségekkel és hazugságokkal. Benny története sem kivétel, amit azonban csakis azok vesznek észre, akik jól ismerik az úgynevezett holokauszt valóságos történetét. (“A tudatlan” revizionista történészek, ugyebár.) Benny Hochmant és bátyját ugyanis semmi esetre sem vihették Auschwitzba 1939 telén, mivel az auschwitz-birkenaui “haláltábor” akkor még nem nyitotta meg a kapuit. A láger létrehozására Heinrich Himmler 1940. április 27-én adott utasítást, és az első, 728 lengyel személyből álló fogolyszállítmány 1940. június 14-én érkezett meg. Lehetséges lenne, hogy Benny rosszul emlékezett elhurcolásuk időpontjára, és ő valamint bátyja valójában a lengyel “politikai foglyokból” álló legelső auschwitzi transzporthoz tartozott?

Elképzelhető, csakhogy ebben az esetben sem kerek a történet: miképpen kaphatta az elsőként a lágerbe hurcolt rabok egyikeként a B-3156-as számot? A hivatalos történetírók ugyanis azt állítják, hogy a magyar zsidók deportálásakor vezettek be a tábort felügyelő SS-hatóságok egy új számozási rendszert: A-1-től A-20 000-ig számozták a férfi foglyokat, majd ezután B-1-gyel folytatódott a jelölés, és hozzávetőleg 15 ezerig jutottak el. A nők esetében az A-val kezdődő számsorozat 30 ezerig tartott. A kérdés tehát a következő: vajon hogyan lehetséges, hogy Benny Hochmant 1939-ben (amikor az auschwitzi láger még nem létezett) a B-3156-os számmal jelölték, holott legalábbis kétséges, hogy akkoriban létezett-e egyáltalán ez a fajta számozás?

Hochman közel öt évet töltött el Auschwitzban, és csodálatosképpen életben maradt. A holokauszt világában számos csoda történt, jelen esetben pedig arról van szó, hogy a tizenéves fiút besorozták az úgynevezett sonderkommandóba. Mint tudjuk, a sonderkommandó tagjai vonszolták ki a holttesteket a gázkamrából, és cipelték őket a hamvasztó kemencékhez. A hivatalos történetírók ugyan azt állítják, hogy a sonderkommandó tagjait időközönként legyilkolták (egyesek szerint három havonta), ezzel szemben Benny barátunk három éven át munkálkodott a gázkamrák környékén. Még különösebb fordulat történt a láger kiürítése idején: az akkoriban működő sonderkommandó tagjait ugyanis valamilyen rejtélyes oknál fogva nem gyilkolta le a vadállati kegyetlenségű SS-őrség. Milyen ostobák voltak ezek a nácik: a feltételezett „elgázosításra” vonatkozó iratokat állítólag gondosan kiválogatták és elégették, ezzel szemben a legyilkolt zsidók haját, használati tárgyait, ruháit, cipőit hátrahagyták, sőt, a láger kiürítésekor életben hagytak hozzávetőleg 8 ezer foglyot, valamint a lágerben folyó „borzalmas cselekedeteket” közelről szemlélő sonderkommandó tagjait is. „Hősünk” tehát a nácik égbekiáltó hülyeségének köszönheti az életben maradását, ugyanis ő ennek az utolsó sonderkommandó különítménynek (is?) tagja volt.

De van itt még más érdekesség is. A Benny Hochmanról szóló megemlékezésben az alábbiakat olvassuk: „Hochman a kommandó tagjaként dolgozott. Holttestek ezreit vonszolta ki a gázkamrából, taligákra rakta, és elszállították őket a krematóriumokhoz. Amikor a hamvasztó kemencék nem voltak képesek elégetni a rengeteg halottat, Hochman a nyílt színi halottégető gödrökhöz vitte a holttesteket.” Tekintsünk el most attól a ténytől, hogy a szentként tisztelt Elie Wiesel szerint élve égették el az embereket a halottégető gödrökben. (Elie Wiesel: La Nuit, Editions de minuit, 1958. 57. 60. old.) Hochman legfeljebb a IV-es és V-ös birkenaui krematóriumokban szállíthatta „taligával” a halottakat a gázkamrából a kemencékhez, mert a II-es és III-as krematóriumokban csakis egy felvonó segítségével lehetett a tetemeket eljuttatni a hamvasztó helyiségbe. Nyílt színi halottégetés valóban történt Auschwitz-Birkenauban (a tífuszjárványok során meghaltak tetemeit égették el), de semmiképpen sem lehetett a hamvasztásnak ez a módja tömeges, mivel a láger területén a magas talajvízszint meglehetősen körülményessé tett minden ilyen jellegű eljárást.

Hochman auschwitzi „élményeinek” igazán érdekes része azonban az alábbi: „Kapott egy kis kalapácsot, amellyel az aranyfogakat verte ki a halottak szájából. A meggyilkoltak zsebében talált ételmaradékok pedig hozzásegítették őt a túléléshez.” Az állítólag elgázosított foglyok aranyfogainak kihúzása ismert holokauszt-mítoszelem, amely igencsak körülményesen volt megvalósítható a hidrogéncianid gázzal telített kamrában, ahol több száz, sőt kétezer (mások szerint háromezer) ember feküdt. (Képzeljük csak el, mennyi ideig tarthatott az egy-két-háromezer halott fogainak kihúzása!) Ráadásul más „szemtanúk” úgy emlékeznek (és a holotörténészek is azt állítják), hogy a gázkamrák mellett létezett egy vetkőző szoba, ahol is a foglyoknak le kellett vetniük a ruháikat, és így meztelenül léptek be a gázkamrába. Ha pedig nem volt rajtuk ruha, akkor a zsebükben sem lehetett ételmaradék, ugyebár… Igaz, az Auschwitz I-es számmal jelölt főtáborban lévő feltételezett gázkamra mellett nem volt vetkőző helyiség, csakhogy ez a kamra a hivatalos történészek szerint is csak 1942-ben (esetleg még 1943 első felében) működött. Benny viszont a későbbiekben is a sonderkommandó tagja volt, tehát nem csak az Auschwitz I-es tábor krematóriumában ténykedett. Hiába, csak nem akar összeállni ez a történet. Érdemes felidézni, hogy egy másik szélhámos holotúlélő, egy bizonyos Filip Müller (akinek a hazudozásai nagymértékben befolyásolták a holomítosz kialakulását) szintén azt állította egyik könyvében, hogy a sonderkommandó tagja volt, és egy alkalommal megette azt a sajtot, amit az egyik elgázosított zsidó zsebében talált. Mondanom sem kell, hogy ha szemtanúk visszaemlékezése szerint lezajlott elgázosítások áldozatainak zsebében lévő ételmaradékot bárki is megeszi, pillanatokon belül szörnyű halált hal. (Miképpen az életével játszott volna mindenki, aki a halottak Ciklon-B-szemcsékkel borított ruhájához, testéhez, fogaihoz gázálarc és speciális ruha védelme nélkül hozzányúl.)

A feltételezett „elgázosítások” minden részletével pontosan tisztában lévő Benny Hochmant valamikor 1944 végén, vagy 1945 elején Auschwitzból Buchenwaldba hurcolták. Az „erőltetett menet” során állítólag a foglyok 80%-a életét vesztette. Benny azonban túlélte ezt az újabb megpróbáltatást is, Buchenwaldban pedig megint csak szerencséje volt: az ördögi gonoszságú Ilse Koch ugyanis nem készíttetett belőle lámpaernyőt. Mint az életét ismertető cikkből kiderül, „a földön feküdt élet-halál között, amikor az amerikai hadsereg 926-os zászlóalja megérkezett”. Hogy a 926-os zászlóalj részt vett-e egyáltalán Buchenwald felszabadításában, arra nézve semmiféle bizonyítékot nem találtam. A Pokolból ide című önéletrajzában Benny Hochman azt írta, hogy 1945. április 14-én egy amerikai katona talált rá a földön fekve a koncentrációs tábor kerítése mellett. A katona cukorral kínálta, Benny azonban olyan gyenge volt, hogy elvenni sem volt ereje. Pedig Buchenwaldban a foglyok már április 11-én elűzték a német őrséget, és még ugyanezen a napon megérkeztek az amerikai hadsereg legelső egységei. A szögesdrót melletti árokban fekvő szegény Bennyre azonban különös módon még három napig nem akadtak rá.

Vajon jól járnak-e a holokausztozók, ha - gyakran hangoztatott kívánságuknak megfelelően - egyre többen szereznek alapos ismereteket az úgynevezett holokauszt és általában a második világháború valóságos történetével kapcsolatban? Alig hiszem.

Perge Ottó - Kuruc.info