Irán - az elmúlt 100 év

A korábban nemegyszer térségi nagyhatalom Irán a 20. század elején - elmaradott gazdasággal és államszerkezettel - ki volt szolgáltatva a mohón terjeszkedő újbirodalmaknak.

Az 1900-as évek elején itt talált olaj fölerősítette a britek és oroszok már korábban is megfigyelhető rivalizálását a térség feletti uralomért. A két rivális 1907-ben megegyezett egy angol és egy orosz befolyási övezet kialakításában, amely 1919-ig maradt érvényben. A háború után Irán független államként lett a Népszövetség tagja, de Nagy-Britannia befolyása igen erős maradt. 1921-ben egy katonatiszt, Reza Khan ragadta magához a hatalmat, katonai diktatúrát teremtve az 1906 óta alkotmánnyal és parlamenttel is rendelkező országban. 1925-ben uralkodóvá választatta magát, megalapítva a Pahlavi dinasztiát.

1941 augusztusában szovjet és brit csapatok szállták meg az országot, itt tartották az antifasiszta koalíció vezetőinek első tanácskozását is (Teherán, 1943 november). Bár a konferencián sor került Irán függetlenségének és területi integritásának deklarálására is, a háború után a Szovjetúnió által megszállva tartott területeken „spontán" felkelések törtek ki, amelyek az Azerbajdzsáni és a Kurdisztáni Népi Demokratikus Köztársaság megalakulásához vezettek. Miután lejárt a szovjet csapatok iráni tartózkodását engedélyező háborús szerződés, Irán az ENSZ-hez fordult, és sikerült elérnie a szovjet kivonulást. A volt szovjet megszállási övben létrejött bábállamok összeomlottak, a területek visszakerültek Iránhoz.

1951-ben a Nemzeti Front mozgalom vezetője, Mohamed Mussadegh lett a miniszterelnök, aki kísérletet tett az ország brit kézben levő olajkincsének államosítására, létrehozva az Iráni Nemzeti Olajtársaságot. A briteknek azonban gazdasági blokáddal - erőteljes amerikai támogatással - sikerült elérniük, hogy a sah leváltsa nacionalista miniszterelnökét. Noha a korábbi nagymértékű és egyoldalú brit függőség már nem állt vissza, egy brit, amerikai, francia és holland olajtársaságokból álló konzorcium kezébe került az olajkitermelés, amely bevételei ötven százalékát utalta át az iráni államnak.

A 60-as 70-es években széleskörű modernizálási, gazdaság- és társadalom-átalakítási folyamatok zajlottak a sah kezdeményezésére. Erőteljes iparosítás kezdődött, földet osztottak, választójogot adtak a nőknek, oktatási reformot kezdeményeztek. A társadalom nyugati típusú modernizálása azonban egyre nagyobb ellenállásra talált a vallási vezetők körében, akik legnagyobb tekintélyű képviselője Khomeini ajatollah olyan élesen szembekerült a kormánnyal és a sahhal, hogy 1964-ben emigrációba kényszerült. Az országban egyre nagyobb szerephez jutott a sah titkosrendőrsége, a SAVAK.

1978-ban egyre erősödő tömegmozgalom kezdődött az iparosítást és modernizálást diktatórikus módszerekkel siettető sah ellen. A mozgalom élére a síta főpapok álltak - Iránban az iszlám síta ágának hívei vannak többségben. A sah nem vállalta a hadsereg bevetésének ódiumát, inkább az USA-ba menekült. Khomeini hazatért és 1979 február 11-én kihirdette a sah trónfosztását, az iszlám forradalom győzelmét.

Az iráni politika konzervatív fordulatot vett: az iszlám vallásra épülő új alkotmányt fogadtak el. Elnöki rendszert, parlamenttel, amelyben azonban a valódi hatalom a főpapok tanácsának kezébe került, ennek élén Khomeini állt.

Mivel a sah kiadását a Carter-kormány megtagadta, 1979 november 4-én az ú.n. „forradalmi gárdisták" megrohanták az USA teheráni nagykövetségét és foglyulejtették 52 munkatársát. 1980 áprilisában egy amerikai kommandós csapat indult kiszabadításukra, sikertelenül. (Egy Teherán környéki - használaton kívüli - reptéren, homokviharban, két helikopter összeütközött, 8 katona meghalt, az akciót lefújták.) A foglyok csak 1981 januárjában szabadultak, az új amerikai elnök, Ronald Reagen beiktatása után.

1980 szeptember 22-én Irak megtámadta Iránt a Shatt-el-Arab viziút (a Tigris és Eufrátesz Arab-öbölbe torkolló összefolyása) körüli elmérgesedett határvita fegyveres megoldásaként. A kezdeti iraki sikerek után Irán nem csak visszaszorította a támadókat, de már 1982 júliusától iraki területeket támadott. A csaknem nyolc évig tartó véres háború - iráni oldalon kb. 300000 halott, 600000 sebesült, iraki oldalon kb. 200000 halott, 500000 sebesült - végül a háború előtti állapotok visszaállításával ért véget 1988. augusztus 20-án.

Khomeini 1989-es halála után helyére Sayid Ali Khamenei került, az állam elnöke Ali Akbar Rafsandsani lett. 1997-ben Mohammad Khatamit választották elnöknek, akinek óvatos reformjai javították kissé az Iránról kialakult képet, az európai gazdasági kapcsolatok erősödni kezdtek. Nem igazán javultak azonban a kapcsolatok az Egyesült Államokkal, amely a terrorizmus támogatásával és atomfegyver-fejlesztéssel vádolta Iránt már ekkor is.

A 2000-es parlamenti választások nagy meglepetésre a mérsékeltek sikerét hozták: A képviselői székek kétharmadát sikerült megszerezniük. A föntebb már bemutatott sajátos hatalmi szerkezet miatt (a valódi hatalom a főpapok kezében van - Védelmi Tanács) azonban ez nem vezetett az ország demokratizálódásához, ellenkezőleg: A választási eredmények miatt megriadt főpapok elhallgattatták a reformokat követelő sajtót.

A konzervatívok Khatami elnök azon próbálkozásait is elfojtották (2002-2003), amelyek a Védelmi Tanács szerepének korlátozására, és az elnöki hatalom erősítésére irányultak.

A 2004-es választások konzervatív győzelmet hoztak - nem kis részben a reformisták megfélemlítése, és korlátozása következtében: sok korábbi képviselőt egyszerűen nem engedtek elindulni sem. A 2005-ben elnökké választott Mahmud Ahmadinedzsád is a konzervatívok embere.