Balogh Gábor: Itt élned, halnod...
2011. november 3. 08:11:16

Hoffmann Rózsa egy szép, november eleji napon úgy döntött, hogy kommunista lesz. Mert a kommunista diktatúra rendes, tüchtig polgári szempontból ugyan vállalhatatlan – de azért akkor mégiscsak rend volt.

Bizony, nem könnyű manapság oktatási miniszternek lenni (államtitkárnak meg pláne nem). Annak idején az átkosban jó öreg Benke Valéria elvtársnőnek, meg Ilku Pál elvtársnak mennyivel könnyebb dolga volt. Utóbbi nem kevesebb, mint tizenkét esztendeig 1961-től 1973-ig ült Hoffmann polgártársnő székében, s e tekintetben máig ő a magyar rekorder. Szép, nyugodt évek voltak. Az egyetemisták nem tüntettek a jogaikért – mert nem is voltak nekik. Nem is mentek el külföldre. Itthon diplomáztak, itthon is maradtak, itthon dolgoztak, itthon kussoltak évtizedeken át, itthon váltak alkoholistákká, és depressziósakká – és itthon gyarapították a nyolcvanas évek elejére a világ élmezőnyébe ugró magyar öngyilkossági statisztikákat.

Ha esetleg mégis mehetnékjük támadt, igen hatékony módszerekkel beszélték le őket. Akit nem tépett szét az aknazár, aki nem akadt fönn a vasfüggönyön, akit nem lőtt hátba a határőr – nos, azt nyakon csípték, és elmagyarázták neki, hogy a „tiltott határátlépés” súlyos bűncselekmény, ezen felül hazaárulás is. Pontosan így járt egyik kedves ismerősöm, Béla is, aki a hetvenes évek elején, Ilku Pál elvtárs legszebb éveiben döntött úgy, hogy mégiscsak meg kellene nézni, hogy rothad és hanyatlik a kapitalizmus odaát, Bécsben. Hiába bújt el az álmennyezet fölé, Hegyeshalomnál leszedték a vonatról. És a kövér, zsíros bajuszú határőr tiszt néhány atyai pofon után azt kérdezte tőle: „Hát nem szégyelled magad, te kis strici? Hát, nem megírták a Szózatban is, hogy itt élned, halnod, kell?”

Nos, Hoffmann Rózsa pontosan ugyanezt a kérdést szegezte szerdán az Országgyűlésben a Szalay utcában  a röghöz kötés elen tüntető tízezer – szerinte csak háromezer, de e mindenkori kormányzat tömegbecslési kreativitását már megszokhattuk –  egyetemistának. No, jó, a „kis strici” kimaradt. Mert, azért mégiscsak Európában vagyunk, ma már nem illik így beszélni a fiatal hazaárulókkal. Ma polgáriul ugyanez úgy hangzik, hogy „nem akarnak a hazájuk érdekében dolgozni”.

Aknazár sincs, a vasfüggönyt is leszerelték, az őrtoronyból se lőnek a zöldhatáron. A reménytelenség, a kilátástalanság, ez a rohadt kelet-európai értelmiségi nyomorúság viszont itt maradt velünk, hűségesen, levakarhatatlanul kísér minket évtizedek óta. És lám, a hatalom sem változott semmit. Ha határzárat építeni 2011-ben a brüsszeli haverok előtt mégiscsak kínos lenne, akkor is van megoldás: írassunk alá a hallgatóval egy olyan szerződést, amelynek értelmében a diploma után nem vállalhat munkát külföldön. A nép pénzin tanult, akkor maradjon is itt a mihaszna kölyök!

Azért legyünk méltányosak a kommunistákkal - ők az elorzott szabadságért cserébe legalább munkát adtak. Olyat, amilyet: jó nevű belvárosi gimnáziumosat, nagy állami üzemeset a csókosoknak, eldugott tanyasi iskolában tanítósat, kis vidéki TSZ-eset a mezei egereknek. Ma cizelláltabb, finomabb, polgári világ van. Senkit nem kényszerítenek állásba, mindenki úgy döglik éhen az egyetem után, ahogy úri jókedve tartja. Eddig legalább vehette a batyut, és elmehetett Londonba mosogatni. Most már ez sem lesz.

Persze itthon maradni volna a legjobb. Itt élni, és itt halni. Mert a Nagyvilágon e kívül tényleg nincsen számunkra hely. De a haza nem válhat a nyomorúság szinonimájává. És, ha mégis így történik, akkor nem azok a hazaárulók, akik elmennek - hanem azok, akik azzá tették...