A cionista propagandisták szeretik hangoztatni, hogy „összeesküvés-elméletek” nincsenek, a „zsidók világuralomra törekvése” ostoba antiszemiták rémálma, Amerika és „szövetségesei” pedig a „demokrácia” terjesztéséért”, és a „tömegpusztító fegyverek felszámolásáért” harcolnak a Közel-Keleten, és persze másutt is a világban. A kétkedő és okosabb embereknek címzett propagandájukba pedig belefoglalják az „olaj miatt háborúznak” című szlogent.
Az olaj persze nem elhanyagolható tényező, csakhogy az olajat akkor is be lehetne szerezni az araboktól, ha béke lenne a térségben, és egyenrangú feltételeken alapuló kereskedelmet folytatnának velük. De az olajnál van egy fontosabb szempont: az izraeli hegemónia fenntartásának és kiterjesztésének szándéka. És nem különösebben bonyodalmas feladat rájönni arra, hol is írják az események forgatókönyvét.
Csupán néhány héttel az Irak elleni amerikai agresszió megkezdése előtt, 2003 februárjában, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, a cionista John Bolton vezetésével kongresszusi képviselőkből álló delegáció érkezett Izraelbe. A küldöttséget az akkori izraeli miniszterelnök, Ariel Sharon fogadta. A tömeggyilkos kormányfő az amerikai delegáció előtt a következő kijelentést tette: „Irak után Iránt, Líbiát és Szíriát is meg kell fosztani tömegpusztító fegyvereitől.” Majd a John Boltonnal folytatott tárgyalásai során Sharon azt mondta, hogy „Izrael aggódik a biztonságát Irán részéről fenyegető veszélyek miatt”, és hangsúlyozta azt is, hogy „foglalkozni kell Iránnal addig is, amíg az amerikaiak figyelme Irakra összpontosul”.
Az iraki háború nem egészen úgy zajlott, mint ahogyan a cionisták eltervezték: az irakiak hevesebb ellenállást fejtettek ki, mint az várható volt, és az elfoglalt ország új rendjének megteremtése is igencsak nehéz diónak ígérkezett. Ezért a forgatókönyvben lefektetett célok megvalósítása némi halasztást szenvedett. Az iraki csatlós rezsim stabilizálása hosszú éveket vett igénybe, de amikor az amerikai csapatok kivonásának időpontja elérhető közelségbe került – 2011-ben – megindult a Líbia elleni nyugati agresszió, mellyel egyidejűleg megtörténtek az erőfeszítések a szíriai rendszer megdöntése érdekében is. Az „arab tavasz” eseményei pedig hozzásegítették a cionistákat ahhoz, hogy rég tervezett lépéseiket megtegyék.
Ahogyan a véres kezű Ariel Sharon annak idején John Bolton előtt világosan megmondta: Irak után Líbiát, Szíriát és Iránt is kell térdre kényszeríteni. Azzal nyilvánvalóan tisztában voltak az izraeli és amerikai vezetők, hogy a legnagyobb falatnak mindenképpen az Iráni Iszlám Köztársaság ígérkezik. Annál is inkább, mivel Teherán támogatást nyújt az izraeli terjeszkedéssel szembeszegülő két legfontosabb szervezet – a libanoni Hezbollah, valamint a palesztin Hamasz – részére. Amennyiben sikerül a perzsa államot jelentősen meggyengíteni, esetleg az iszlám köztársaság rendszerét megdönteni, akkor a cionista hegemónia további kiterjesztésének útjában álló ellenállási mozgalmak megsemmisítése előtt is elhárulnak az akadályok – gondolják Tel Avivban és Washingtonban.
Ha a forgatókönyvben lefektetett célok megvalósítása az iraki ellenállás miatt némi halasztást szenvedett is, az események eddig nagyjából a cionisták előzetes elvárásai szerint alakultak. Valószínűnek tűnik, hogy a Közel-Kelet teljes átalakítására irányuló tervek már 2001. szeptember 11-e előtt megszülettek. Az ikertornyok elleni merényletek kifejezetten a cionista világhódítók kezére játszottak – ezért (és persze számos gyanús körülmény miatt) gondolják sokan, hogy a szeptember 11-i terrortámadás megtervezésében és végrehajtásában az izraeli-amerikai titkosszolgálatoknak is részük volt.
A lényeg mindenképpen az, hogy egyáltalán nem „véletlenül” törnek ki bizonyos fegyveres összecsapások, háborúk, felkelések és forradalmak, és nem a „demokrácia elterjesztése”, a „tömegpusztító fegyverek felszámolása” érdekében indítják meg háborúikat, és folytatják felforgató akcióikat a cionisták. Az elgondolás az, hogy addig, amíg még a zsidó irányítás alatt álló Amerika a legerősebb hatalom a világban, szét kell zúzni, teljes belső zűrzavarba kell taszítani azokat az államokat, amelyek képesek, és mernek is szembeszegülni az izraeli-amerikai világhódítókkal. 10-20 év múlva, amikor az USA mellé gazdasági és katonai téren is felzárkózik majd Kína (és esetleg megerősödnek más regionális hatalmak is), Izrael már úgy akarja uralni - az USA és Európa mellett - a Közel-Keletet is, hogy ne kelljen tartania egy új vetélytárs megjelenésétől a térségben. Akkor pedig a közel-keleti erőforrások felett is rendelkező cionista birodalom eséllyel veheti fel a küzdelmet Kínával (és esetleg a vele szövetkező Oroszországgal) szemben.
A cionisták tehát idegesek, mert úgy érzik, sürgősen cselekedniük kell, amíg még messze ők a legerősebbek a világon. Csakhogy az idő szorításában, egyfajta kapuzárási pánikban meghozott, meggondolatlan döntések sokszor súlyosan elhibázottnak bizonyulnak.
Perge Ottó
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben