Beküldte: 1208 Kategória: 1945 utáni történelem|Általános zsidókérdés|Cikk, beszéd, jegyzet|Emigráció|Kommunizmus, bolsevizmus

Mióta az 1848-ban megjelent „Kommunista Kiáltványban” Marx egyesülésre szólította fel a világ proletárjait s a proletáriátust a szocializmust hozó és beteljesítő társadalmi-politikai messiásnak tette meg, ez a fogalom nem tűnt el többé a politikai és szociológiai szóhasználatból. Proletár Marx szerint az, aki nem tulajdonosa termelőeszközöknek, akinek ezért saját munkaerejét kell áruba bocsátania, hogy létét fenntarthassa. A társadalom tehát — szigorúan véve — csupán két osztályból áll: a termelőeszközök tulajdonosaiból, a tőkésekből, kapitalistákból, és a csupán munkaerejükkel rendelkező proletárokból, akiket a tőkések a kapitalista termelési rendszer sajátságaiból adódó „értéktöbblet” megvonása révén „kizsákmányolnak”. Marx persze tisztában volt azzal, hogy e két „tulajdonképpeni” osztályon kívül más, közbeeső osztályok is vannak — szabadfoglalkozásúak, kézműves kisiparosok, parasztok, stb. — de azzal számolt, hogy a kapitalista rendszer fejlődése során ezek a „középosztályok” fokozatosan el fognak tűnni, a rendszer el fogja őket nyelni. A végső, a kapitalizmussal leszámoló és a szocializmust megvalósító harc aztán a tőkések és a proletárok közt fog lezajlani, híven ahhoz a történelmi materializmus lényegét kitevő marxi tanhoz, hogy a történelem nem más, mint a társadalmi osztályok folytonos harcának története, amit a termelési technika és az éppen uralkodó társadalmi rendszer közti szakadatlan feszültség és ellentét vált ki.

A marxi tanrendszer bírálatával e hasábokon már ismételten foglalkoztunk, rámutattunk tarthatatlanságára és rehabilitálhatatlan avultságára. A marxizmus éppen ezért „divatját múlta” és pedig a magukat demokratikus szocialistáknak (szociáldemokratáknak) valló pártok szellemi elitjénél is. A vasfüggönyön kívül már alig történik rá hivatkozás s mivel helyébe semmiféle új szocialista elmélet, korszerű és helytálló ideológia nem nőtt, a modern nyugati szocializmus szellemi és ideológiai iránytű nélkül bolyong a politika és társadalompolitika sebesen áramló vizein.

Mint ahogy az rendszerint történni szokott, a tannal párhuzamosan a „proletár” fogalom marxi meghatározása is elavultnak, helytelennek bizonyult. Hiszen ha a marxi definíció helytálló lenne, úgy a mai óriásüzemek vezérigazgatóit és igazgatóit — akik üzemeiknek az esetek nagy többségében nem tulajdonosai (részvényesei), hanem csupán alkalmazottai — szintén proletároknak kellene tekintenünk, akik a „kapitalista” tulajdonosoknak (részvényeseknek) éppen úgy csupán munkaerejüket adják el, mint ahogy a legegyszerűbb, szakképzettség nélküli munkás is. Proletároknak kellene tekintenünk továbbá az irodai alkalmazottak óriási s a termelés mechanizálódásával aránylag egyre növekvő seregét is, amely pedig minden bizonnyal nem tartja magát proletárnak, tehát nem rendelkezik proletár „öntudattal”. S feltehetjük végül a fogalom meghatározása szempontjából döntő kérdést is, hogy vajon a kétkezi munkás automatikusan proletár-e, hogy a munkásság — nevezetesen a mai munkásság — s a proletáriátus azonos szociológiai jelenségek s ezzel fogalmak-e?

A modern „proletár” fogalom késői, 1830 körül felmerült ivadéka a latin „proles” szónak, amely annyit jelent mint utód, gyerek, ivadék. Az ókori Rómában a Krisztus előtti hatodik században azok a polgárok voltak „proletarii”, akiknek vagyona nem érte el azt a minimumot, hogy a fennálló öt osztályhoz tartozhattak volna s ezért az adófizetéstől, valamint katonai szolgálattól mentesítve voltak. Az ő társadalmi és állami feladatuk csupán az utódok (proles) nemzése volt. A római proletáriátusnak az egyén születés jogán lett tagja, felemelkedési lehetősége alig volt. Meg kell hagynunk, hogy Marx idejében, amikor a „proletár” fogalom modern változata felmerült, az ipari munkásság volt. Abból a feneketlen nyomorból, amely a kapitalizmusnak ebben a korai szakaszában a munkásságnak a szó szoros értelmében „osztály”-része volt, igen nehéz volt a felemelkedés, nem alkotmányos, jogi, vagy ideológiai, hanem elsősorban anyagi, gazdasági okokból. A munkaszerződések kötésénél, a munkabér és munkafeltételek kialkudásánál a munkás mindig a rövidebbet húzta, mert a nagy munkakínálatos a vállalkozó — aki akkor még rendszerint egy személyben tulajdonos, tehát „tőkés” is volt — gátlás nélkül kihasználta. A kapitalizmusnak ezt a fejlődési fokát az emberi munkaerővel való visszaélés, éhbérek, vállalkozói önkény s embertelen munkaviszonyok jellemezték.

Ezek az állapotok nem maradhattak visszahatás nélkül. Valamiféle „szocialista” visszahatásra Marx és Engels nélkül is sor került volna, hiszen tudjuk, hogy e két „prófétának” már egy egész sereg előfutára volt. A szocialista mozgalom, egységes ideológiájának, a modern munkásmozgalomnak megteremtője mégis Marx és Engels volt, akik elméletükkel kialakították és megfogalmazták a modern „proletár öntudatot”. Ez az öntudatosulás persze szintén a szociológiai folyamatban rejlő elmaradhatatlan következmény volt; milyensége, konkrét tartalma azonban jórészt Marx és Engels műve. A munkásságon elhatalmasodott kétségbeesésbe, kilátástalanságba, elkeseredésbe ők töltöttek egy jó adag ideológiailag megalapozott gyűlöletet, azt a gyűlöletet, amely őket magukat is fűtötte. Bennük testesült meg az a modern munkásmozgalomra nézve végzetes, szövetség, amelyet a nyomorgó munkásság és a társadalomnak az értelmiséghez tartozó hajótöröttjei a múlt század derekán kötöttek, amelyből aztán megszületett a hitvallássá emelt osztálygyűlölet és osztályharc, az, amit Werner Sombart „proletár szocializmusnak” nevezett el.

A társadalom értelmiségi hajótöröttjei lettek a proletár szocializmus ideológiai megalapozói, szervezői és vezetői, valamint öntudatának formálói, ihletői. Nem véletlen, hogy Marx is, Engels is, épp úgy, mint a mozgalom későbbi vezérkarának jó része, zsidó volt, tehát a „kívülállókhoz”, kitaszítottakhoz, megbélyegzettekhez, „diszkrimináltakhoz” tartozott. A gettó és a kisemmizett proletáriátus, a megvetettek és a kivetettek léptek szövetségre a proletár szocializmusban és hozzájuk csatlakozott a többi „megsértett” és „megsértődött”, mindaz, aki úgy érezte, hogy igazságtalanság érte: a törvénytelen gyermekként születettek átlagon felüli hányada, azok, akiknek karrierje szerencsétlenül félbeszakadt, a „jobb napokat” látott elszegényedettek, a testi és lelki nyomorékok, a valamilyen tüskét a szívükben hordozók, a szeretet-nélküliek. „Az újkor szocialista gondolkozóinak egyik legjellegzetesebb vonása, hogy szeretet nélkül éltek” — írja Werner Sombart („Der proletarische Sozialismus”). A proletár szocializmus (marxizmus) ideológiája ezeknek a hajótörött egzisztenciáknak a szellemi terméke s ugyanők álltak a szocialista proletár-mozgalom élére. Nem habozhatunk felismerni azt a történelmi tényt, hogy — szövetségeseket keresve — majdnem ők voltak az egyedüliek, akik a múlt század derekán a nyomorgó munkástömegek felé fordultak, szemük elé egy szocialista „paradicsom” varázsképét állították s hosszú évtizedekre megnyerték őket maguknak. A munkásság, vele együtt az egész társadalom s amint ma már tudjuk: az egész földkerekség tragédiája, hogy a vezető rétegek a munkásságot botorul és lelkiismeretlenül átengedték a gyűlöletet lihegő megsértődötteknek és lelki nyomorékoknak, akik belőle proletáriátust faragtak és pedig a maguk képére és hasonlatosságára. Az egyéni, intellektuális, erkölcsi lázadók és a „született proletárok” rátaláltak arra a tömegre, amely egyedeiben eredetileg egészséges lelkületű volt ugyan, amelynek azonban anyagi elesettségében valóban nem maradt más hátra, minthogy szintén a lázadásban keressen kiutat, hiszen — amint Marx magát kifejezte — rabláncánál többet aligha veszíthetett.

Ez a lázadás egyetemes volt: nemcsak a fennálló társadalmi rend, hanem minden ellen irányult, ami értéknek számított vagy tűnt, tehát destrukció és nihilizmus jellemezte. A zsidó értelmiségi hajótörötteknek köszönhető például, hogy az atheizmus a proletár szocializmus „hittana” lett. Marx egyik filozófia tanmestere, az ugyancsak zsidó Ludwig Feuerbach, már előre meghatározta a mozgalom világnézeti útját, amikor kijelentette: „Vallásnélküliség! — ez az én vallásom; filozófianélküliség! — ez az én filozófiám.” Joseph Dietzgen, a „proletarizmus filozófusa” írta a következő épületes mondatokat: „A műveltség egyik elsőrendű feladata az, hogy minden rendkívülit ocsmánnyá, természetessé, közönségessé vagy megszokottá fokozzon le. Mind a profán, mind pedig a vallásbeli szenteknek és szentségeknek bukniok kell… Ha megszűnünk bármire is alázatosan feltekinteni, megakadályozzuk, hogy bárkit is lenézni lehessen.” Még csak egy rövid Engels-idézet a könyvtárakra menő szocialista-atheista irodalomból: „Az európai munkáspártoknál az atheizmus szinte magától értetődő…; ezek a pártok Istennel egyszer s mindenkorra leszámoltak s mivel a valóságos világban élnek és gondolkoznak: materialisták.”

A valláshoz hasonlóan a marxista-proletár ideológia szembefordult mindennel, ami értékfogalom, ami értéket takar vagy fejez ki: a családdal, a házasság intézményével és keresztény értelmezésével, a nemzettel és az állammal s általában minden tekintéllyel: „Az Isteneszme tudományos megsemmisítésével minden tekintélyen felépülő hatalom talaját veszti. Ha egyszer az Egek Császára trónjától megfosztatott, a földkerekség minden császára — elvi támpont hiányában — magától futamodik meg, minden püspöki szék és hercegi korona porba hull s a pénz-bálvány varázserejét veszti.” (J. Ph. Becker, „Vorbote”, 4. évf., 11. szám.) Az csak természetes, hogy ideológiája alapján a marxizmus mindent, ami metafizikai, etikai és erkölcsi, szintén tagad s amennyiben az emberi és társadalmi életet megfosztja tőlük, proletarizálja a társadalmat.

A proletár tehát nem egy bizonyos osztály, foglalkozási ág tagja, nem is kizárólag egy bizonyos jövedelemnívó terméke, hanem sokkal inkább egy bizonyos erkölcsi magatartás, lelki alkat megtestesülése, amelynek ismérvei a vulgáris marxizmus fentiekben vázolt követelményeinek megfelelnek. A proletáriátus sem társadalmi osztály — bár bizonyos körülmények közt egy egész osztály a proletarizálódás áldozata lehet —, hanem a proletár lelki alkatú embertípus tömeges fellépése. Proletár elsősorban az, aki az előbbiekben érzékeltetett marxista-proletár ideológiát nem csak vallja, hanem éli és megtestesíti is. Nemcsak tagad minden értéket és tekintélyt, hanem szét is akarja zúzni őket. A proletár nemcsak értéktelen ember, hanem érték nélküli is; harcos nihilista, aki nem önmaga felemelkedéséért harcol, hanem minden más lehúzásáért, sárba tiprásáért; nem önmaga boldogságáért, hanem mindenki boldogtalanságáért. A proletár a fennálló érték- és társadalmi rendet szét akarja rombolni, anélkül, hogy helyébe egy új érték- és társadalmi rendet akarna vagy tudna ültetni; egyetlen ideálja a teljes és tökéletes rend- és hierarchianélküliség. Proletáriátus és csőcselék ezért majdnem azonos, egyértelmű és egytartalmú fogalmak; kettőjük közt a különbség az, hogy a proletáriátusnak öntudata van, „proletár öntudata”, amelyet a marxista ideológusok és társadalomfilozófusok oltottak beléje. És a megállapítás nem jelenti azt, hogy egy nem-marxista öntudatú proletáriátus nem lenne elképzelhető; hiszen a proletáriátus nem új és újkori jelenség, a történelem folyamán — így például a római birodalom hanyatlása idején — gyakran és több formában is előfordult. A marxista ideológia és életszemlélet azonban a proletárizmusnak olyan hiánytalan, átfogó fogalmazását nyújtotta, oly mértékben ejtette hatalmába az elkeseredett, nyomorgó, mindenből kiábrándult ipari munkásságot, hogy a modern proletárizmus más, mint marxista, gyakorlatilag nem is lehetett. A szétrombolandó érték- és társadalmi rend helyébe persze a marxizmus sem tudott új rendet ültetni; nem véletlen, hogy Marx csupán a kapitalizmus maró bírálatát nyújtotta s bár a szocializmusról mint új rendről beszélt, azt még körvonalaiban sem igen tudta megfogalmazni, ködös és sokat sejtető szó helyett konkrét célkitűzéssé tenni.

A proletárok két kategóriáját különböztethetjük meg: azokat, akik proletároknak születtek s azokat, akiket életkörülményeik, a „milieu”, amelyben élni kénytelenek, tettek azokká. Az első, kevésbé számos csoportba az élet és a társadalom említett hajótöröttjei, a született erkölcsi és lelki nyomorékok tartoznak, akik mindent gyűlölnek, ami normális, egészséges és konstruktív s ezt a gyűlöletet tudatosan vagy öntudatlanul a fennálló társadalmi állapotok, az érvényben lévő rend és kultúra, az uralkodó politikai és társadalmi csoportok elleni felháborodással, lázadással kötik egybe vagy álcázzák. Ebből a csoportból kerül ki a proletár vezérkar, rekrutálódnak a destrukció ideológusai. A második, óriási többséget képviselő kategóriába azok tartoznak, akik nem lelki alkatuknál fogva proletárok, hanem akiket az életkörülmények tettek azokká. A szegények, megvertek, csalódottak, elnyomottak és lenézettek védekező reakciója, hogy proletárokká lesznek; nem mind és nem automatikusan lesznek azokká, hanem egyéniségük erejével fordított, illetve gyengeségével egyenes arányban. A szegénység és nyomor, a kétségbeesettség és kilátástalanság a proletarizálódást csupán nagymértékben elősegítő, de nem szükségszerűen és elkerülhetetlenül kiváltó állapot. Ezért nem volt minden munkás proletár még abban a feneketlen szegénységben sem, amely az ipari munkásság meg nem érdemelt, méltatlan osztályrésze volt a 19. században. A proletarizálódást azonban nemcsak sanyarú anyagi állapotok segítik elő, hanem a „rossz” társadalmi légkör is: semmi sem erősíti ezt a folyamatot annyira, mint a „felső” osztályok, a ranggal, vagyonnal és magas jövedelemmel rendelkezők gőgje, bizalmatlansága, lenézése és megvetése. Széles társadalmi rétegek proletarizálódása soha sem a „proletárok” bűne, hanem ezeké a „kiváltságosaké” és hatalmasoké. Nem véletlen, hogy a középkorban, amikor a mester és a segéd, a hűbérúr és a jobbágy közt patriarchális viszony állt még fenn, a proletáriátus elszigetelt, helyi jelenség maradt. Ugyancsak lélektani okokkal magyarázható — eltekintve a magasabb munkabértől —, hogy a szakmunkás és előmunkás, aki tehát már valamire vitte, aki egy elithez tartozik, felelősséget visel és tekintéllyel rendelkezik, vagy az a munkás, aki önszántából továbbképző tanfolyamokon, népfőiskolán, stb. vesz részt, gyermekeit taníttatja, rendezett családi életet él, egy szóval: aki felfelé törekszik, életcélja van, jóformán soha sem proletár. A létminimum határán persze minden ilyen törekvésnek el kell sorvadnia.

Abban a mértékben, amelyben a 19. század végén és a 20. század első felében a népjólét emelkedett, az ipari munkásság életszínvonala javult, fogyott a proletárok száma is, csökkent a proletáriátus, amely — mint mondottuk — nem osztály, hanem a proletár embertípus tömeges fellépése. Nem tagadható, hogy a javulás folyamatához hozzájárult az az erő, társadalmi és politikai nyomás is, amelyet a proletár ideológiájú munkásmozgalom és a szakszervezetek kifejtettek. Igen ám, de amilyen mértékben emelkedett a munkásság életszínvonala, ugyanabban csökkent a proletarizmus foka is, veszítette talaját a proletár mozgalom. A szociáldemokrata pártok jellegének, ideológiájának lassú átalakulása ugyanennek a folyamatnak eredménye; vele azonban e cikk keretében nem foglalkozhatunk bővebben. Az általános életszínvonal országonként különböző emelkedésének megfelelően a proletáriátus nagysága is országonként változott. Míg például a szegény, kirívó vagyon- és jövedelmi különbségekkel rendelkező Olaszországban ma is kiterjedt proletáriátus van, Svájcban és Svédországban a proletárok száma már nem nagyobb, mint azoké, akik azoknak is születtek, tehát proletár lelki alkatúak. S az sem véletlen jelenség, hanem annak a szoros összefüggésnek a bizonyítéka, amely alacsony életnívó és proletárvolt között fennáll, hogy a száműzött sors az átlagosnál sokkal nagyobb mértékben segíti elő proletár tulajdonságok és hajlamok kifejlődését és pedig azoknál is, akik hazájukban, rendes életkörülmények között annakelőtte soha sem voltak proletárok. Ez nem is csoda: hiszen mind a menekültek, mind a proletárok hazátlanok; az előbbiek ténylegesen, az utóbbiak lelkileg, tudatbelileg, erkölcsileg, társadalmilag.

A proletár ugyanis mindig gyökértelen, aszociális, hagyomány- és kötöttségnélküli, átvitt értelemben hontalan, hazátlan: „belső száműzetésben” él. Otthon élő nemzetünk jelenlegi állapota nemcsak azért aggasztó, mert szenved, hanem azért is, mert fokozatosan süllyed, demoralizálódik, elveszti lába alól a talajt, belső emigrációba vonult, egy szóval: proletarizálódik — függetlenül attól, hogy egyes honfitársaink eredetileg melyik társadalmi osztály tagjai voltak. Csak mellesleg említjük meg, hogy bár ezt a proletarizálódást a kommunista, proletár szocialista rendszer hozza magával, az — paradox módon — ellene fordul, mert a proletárizmus a saját rendszerében épp oly destruktív, mint a „kapitalistában” volt: hiszen minden politikai és társadalmi rendszerben az.

Marx Károly proletár-fogalma tehát nem találja fején a szöget s ma még inkább túlhaladottnak tekinthető, mint eredetileg. A munkásságnak a proletáriátussal való azonosítása ugyanis az ő idejében is a fogalom és a mögötte meghúzódó szociológiai jelenség durva általánosítása volt. A proletárvolt ugyanis nem áll szükségszerű kapcsolatban a származással és foglalkozási ággal, hanem elvileg tőlük függetlenül az anyagi ínség következménye; az anyagi ínségé, amely az esetek többségében lelki, szellemi és erkölcsi ínséget is von maga után. Az „esetek többségében”, de korántsem minden esetben! A 19. századbeli munkásságban nem azért volt annyi proletár, mert a munkás termelőeszközök feletti tulajdon hiányában munkaerejét volt kénytelen áruba bocsátani, hanem mert nyomorban, megaláztatásban élt, ki volt szolgáltatva a vállalkozók önkényének, akik a munkást nem becsülték s nem fizették meg tisztességesen. A „proletár” fogalmi kritériuma nem az a funkció, amelyet az egyes ember, egy foglalkozási ág vagy társadalmi réteg a társadalomgazdaságban betölt, hanem bizonyos „proletár” ismérvekkel rendelkező magatartás és lelki alkat, amelynek kifejlődését az anyagi s a vele járó erkölcsi és szellemi ínség azoknál is elősegíti, akik nem születtek proletár lelki alkattal. Politikai, gazdasági és társadalompolitikai problémát csak a proletároknak ez a számosabbik, tragikus csoportja jelent, amely nem tehet proletárvoltáról. A „született proletárok”, a lelki nyomorékoknak születettek kisebb csoportja ezzel szemben a lélekdoktorok feladatkörébe tartozik.

Mindig a politikai és társadalmi vezetés lelkiismeretlenségének, bűnös hanyagságának és egyben rövidlátásának jele, ha valamely társadalmi réteg, foglalkozási ág proletárizmusra kényszerül s a „született proletárok” zsákmánya lesz. Beteg az a társadalom és ingatag, amelyet egy proletáriátus robbanóereje feszeget, s amelynek szerkezetét osztálygyűlölet és osztályharc próbálja szétvetni, összeegyeztethetetlen a nemzeti gondolattal és a nemzeti egység követelményével egy olyan állapot, amelyben a bizalom, az egymásrautaltság és sorsszerű összetartozás tudatát a különbözőség és ellentétesség osztályöntudata váltotta le. Csütörtököt mondott az a nemzeti és társadalmi vezetőség, amely egy ilyen állapotot tűr és bűnt követ el a nemzet ellen, ha rosszul felfogott önérdekből fenntartására törekszik. Nem teljes értékű az a nemzet, amelynek proletáriátusa van!

Nyomtatható változat