Ellenállás klub

Ki volt valójában Mengele?

Egészen biztos vagyok benne, hogy azoknak az ostoba politikusoknak és újságíróknak, akik Mengele nevét mostanában a szájukra veszik, halvány fogalmuk sincsen arról, ki is volt valójában az a személy, akinek nevével elrettentésül példálóznak. Kétségbeejtő a ránk erőltetett hamis történelemszemlélet, de még elkeserítőbb, hogy állítólag felsőfokú végzettségű politikusok és médiamunkások nem veszik a fáradságot arra, hogy bizonyos történelmi tényeknek utánanézzenek. (Hogy erkölcsi szempontból sem helyénvaló valakit esetleg megalapozatlanul évtizedek óta gyalázni, azt pedig már meg sem említem.)

Richard Bär, Josef Mengele, Josef Kramer, Rudolf Höss

Az is igaz persze, hogy ha valaki utána is nézne annak, mi is a valóság, illetve mi tudható teljes bizonyossággal az ördögi színekben lefestett – és a világon élt egyik leggonoszabb embernek tartott – Joseph Mengele életéről és auschwitzi tevékenységéről, akkor sem merné elmondani, milyen megdöbbentő következtetésekre jutott. A szent holokausztvallás egyik alapdogmája ugyanis, hogy az ördögi gonoszságú Mengele – hasonlóképpen ördögi gonoszságú náci orvoskollégáival együtt – az elhíresült auschwitzi „rámpán” várta a deportált zsidók érkezését, és ott helyben, egyetlen kézmozdulattal eldöntötte, ki alkalmas munkára, és ki nem. A munkára alkalmatlanok – gyerekek, idősek, betegek – pedig azonnal mentek is a gázkamrába. (Hogy akkor mégis hogyan élte túl oly sok gyerek és öreg ember az auschwitzi „borzalmakat”, és miért tartózkodott számos munkaképtelen fogoly Auschwitzban, arra nézve persze nincs hivatalos magyarázat.) Egyes „szemtanúk” szerint Mengele a gyerekekkel kedveskedett, csokoládét adott nekik, néha azonban bedühödött, és korbáccsal igyekezett jobb belátásra bírni azokat, akik valamilyen oknál fogva nem akartak megérkezésük után a zuhanyzóba menni.

A beszámolók megnyerő külsejűnek írják a „halál angyalát”, akinek állítólagos iszonytató bűne még, hogy felfoghatatlan kegyetlenségű orvosi kísérleteket végzett. Ki tudja, miért, de főleg a szemek színének megváltoztatása érdekelte, melynek érdekében mindenféle különös anyagokat fecskendezett a kiválasztott kísérleti alanyok szemeibe, de a teljes mértékben megbízható szemtanúk alapján nagyon sokat foglalkozott ikrekkel is (sőt, előfordult, hogy „szexre kényszerítette őket egymással”), sőt még cigánygyerekekkel is kísérletezett, és élvezettel szedegette ki – persze érzéstelenítés nélkül – a „páciensei” belső szerveit. Megesett, hogy miközben azon töprengett, kit küldjön a gázkamrába, egy zsidó leány táncában gyönyörködött. De „szemtanúk” látták azt is, amint édességekkel csábítgatott gyerekeket a gázkamrába, sőt egy alkalommal 300 árva gyereket saját kezűleg dobott a máglyára.

Mi a bizonyíték minderre a szörnyűségre? Egyetlen egy dokumentum sem létezik, amely igazolná, hogy Mengele a terhére rótt bűncselekményeket elkövette. Kizárólag kétséges hitelességű szemtanúk vallomásai állnak a rendelkezésünkre. Ami döbbenetes, végtére is állítólag jogállamban élünk, ahol egyértelmű bizonyítékok nélkül senkit sem lehet elítélni! Márpedig a tanúvallomások önmagukban nem tekinthetők bizonyítéknak! Meglepő módon eddig csupán egyetlen komolyabb könyv született a világ feltételezett leggonoszabb emberének auschwitzi tevékenységéről. A művet a Gerald Posner-John Ware szerzőpáros írta, és 1986-ban jelent meg. (Gerald Posner, John Ware, Mengele: The Complete Story, McGraw-Hill, New York 1986. Gerald Postner zsidó származású újságíró, ismert műve még az 1993-ban írt Case Closed: Lee Harvey Oswald and the Assassination of JFK - Az akta lezárva: Lee Harvey Oswald és a Kennedy-gyilkosság. Ebben a Kennedy-gyilkosságról szóló könyvében Posner amellett érvel, hogy az úgynevezett Warren Bizottság jelentése teljes mértékben fedi a valóságot. A könyv megjelenését követően szerzője a bírálatok kereszttüzébe került, legfőképpen azért, mert számos, a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos dokumentumot teljesen figyelmen kívül hagyott, de fejére olvasták azt is, hogy meglehetősen önkényesen válogatott az iratok között, és lényeges információkat elhallgatott az olvasók elől.)

A két újságíró Mengeléről szóló könyvében az úton-útfélen szajkózott képtelenségeket ismételgeti. Az „információkat” pedig egykori auschwitzi foglyok abszurd beszámolói alapján állították össze. Sok régen megcáfolt ostobaság mellett például készpénznek veszik a Nyiszli Miklós nevű holokausztbűnöző beszámolóját, aki szerint például jó idő esetén 30 mérföld távolságról is láthatók voltak a krematóriumok kéményeiből kicsapó lángok és a fekete füst. (Természetesen a krematóriumok kéményeiből nem csapnak ki lángok.) A Posner-Ware szerzőpáros könyvében leírtak hitelességét súlyosan csorbítja továbbá, hogy véleményük szerint 2,5 millió embert végeztek ki a németek Auschwitzban. (Ami persze kevesebb az akkoriban még hivatalosnak számító 4 milliós áldozati számnál.)

Gerald Posner és John Ware – újságírókhoz méltatlanul – még csak fel sem teszik a kérdést: megbízhatók-e a szemtanúk? Mennyire hitelesek a történeteik? A szerzők idéznek ugyan Mengele fennmaradt visszaemlékezéseiből (melyet a mai napig nem mertek a zsidók nyilvánosságra hozni), mindamellett szavainak nem adnak hitelt, ezzel szemben az összes állítólagos zsidó szemtanú beszámolóját fenntartás nélkül elhiszik. Könyvükben fehéren-feketén kijelentik: „Mengele barbár bűncselekményeit minden kétséget kizáróan elkövette.” Erre az állításra persze semmiféle tárgyi vagy írásos dokumentumot senki, soha nem tudott felmutatni.

A könyvben arról is olvashatunk, hogy egy müncheni gyógyszerész és felesége, akik nem sokkal a háború után találkoztak Mengelével, a következőképpen elevenítették fel a „halál angyalának” hozzájuk intézett, a múltat felidéző szavait: „Nincsen semmi titkolnivalóm. Borzasztó dolgok történtek Auschwitzban, és én mindent megtettem azért, hogy segíthessek. De egymagában az ember nem sokat tehetett. Borzalmas katasztrófák következtek ott be. Soha nem öltem meg senkit, és nem is okoztam sérülést senkinek. Bizonyítani tudom, hogy nem követtem el azokat a bűnöket, amelyekkel vádolnak. Készülök a védelmemre. Szeretném feladni és tisztázni a bíróság előtt magam.” (Idézi: Posner-Ware, 67. old.) A házaspár azt ajánlotta Mengelének, ne álljon önként törvényszék elé, mert nem számíthat igazságos, elfogulatlan ítéletre. Egyébként megjegyzem, Mengele, amikor arról beszélt a gyógyszerésznek és a feleségének, hogy „borzasztó dolgok” és „borzalmas katasztrófák” történtek Auschwitzban, akkor aligha gondolhatott a gázkamrákra, hiszen miért nevezné „katasztrófának” az előre eltervezett gyilkosságokat? Sokkal valószínűbb, hogy a lágerben tomboló tífuszjárvány, illetve a rossz élelmezési viszonyok rettenetes következményeire gondolt.

Egyébként, ha hihetünk a gyógyszerész házaspár szavainak, akkor felmerül az alábbi kérdés is: vajon miért akarta feladni és tisztázni magát Mengele, ha tényleg elkövette azokat a förtelmes bűncselekményeket, amelyekkel vádolják?

Mengelének egy évvel ezelőtt elárverezett, és egy állítólagos holokauszttúlélő birtokába került (1960 és 75 között írt) visszaemlékezéseiben (melynek címe állítólag az, hogy Legyen világosság!) az szerepel, hogy a koncentrációs táborok felszabadításakor mutogatott csont és bőr foglyok, illetve a halomban álló holtestek balsorsát a szövetséges bombatámadások következtében összeomlott élelmiszerellátás nyomán fellépő éhínség, illetve a tífuszjárvány okozta. Másutt pedig arról ír, hogy a „politikai hazugság diadalmaskodott, a történelmet eltorzítják és meghamisítják”. (Posner- Ware, 154. old.) A Posner-Ware szerzőpáros könyvében az is olvasható, hogy „Mengele perverz módon büszke volt mindarra, amit Auschwitzban tett”. Nos, amennyiben a feladata a pusztító járványok elleni védekezés, valamint az alultáplált foglyok életének megmentése volt, akkor büszkesége érthető. Másként aligha büszkélkedett volna az orvosi kísérleteivel. Egyébként azok, akik a háború utáni élete során találkoztak Mengelével, valóban arról számoltak be, hogy soha nem mutatta a megbánás legcsekélyebb jelét sem.

Egy Gitta Stammer nevű hölgy, aki egyébként nem rajongott a nemzetiszocialistákért, és 13 évig lakott egy házban Mengelével, egyértelműen a védelmére kelt. Egy másik ismerőse a dél-amerikai emigráció idejéből, Wolfgang Bossert azt mondta, hogy „csupán egy csekély része lehet igaz annak, amivel vádolják”. Posner és Waire könyvükben megemlítik, hogy nem kevesebb mint 40 ember segítette Mengelét a bujkálásban, és még 1979-ben bekövetkezett halála után is sokan fedezték, és így hat évig nem sikerült üldözőinek minden kétséget kizáróan bizonyítani a halálát. (Egy brazíliai tengerparti strandon úszott, amikor rosszul lett és meghalt.) Posnerék nem is értik, miképpen lehetséges, hogy ennyi ember bújtatta és mentette Mengelét. „Döbbenetes, hogy ilyenfajta lojalitást tanúsítottak ehhez az ördögi emberhez” - írják a szerzők. Meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg azért voltak hozzá olyan sokan lojálisak, mert meg voltak győződve ártatlanságáról.

A Posner és Ware szerzőpáros érdeme, hogy meglehetősen lesújtó képet festenek az úgynevezett „nácivadászok”, így például Simon Wiesenthal vagy a Klarsfeld házaspár tevékenységéről. Ezek a bosszúszomjas, lelkiismeretlen emberek nem riadtak vissza a legképtelenebb hazug információk terjesztésétől sem, melyek nyomán valóságos legenda kerekedett Mengele körül, és olyan borzalmasan ostoba filmek születtek, mint amilyen például a Brazíliai fiúk. Wiesenthal 1977-ben például arról beszélt, hogy Mengele egy hatalmas palotában lakik valahol Dél-Amerikában, testőrök hada őrzi, ő irányítja az egész dél-amerikai kontinensre kiterjedő náci szervezkedést, és több dél-amerikai állam diktátora is mögötte áll. Mindebből persze egy szó sem volt igaz, amin a legkevésbé se csodálkozzunk, hiszen Wiesenthal és elvbarátai lételeme volt mindig is a hazudozás. A valóságban ugyanis Mengele egy megtört öregember volt akkoriban, aki egy Sao Paulo-i lepusztult odúban húzta meg magát, és egész nap szappanoperákat bámult a tévében.

Felmerül a kérdés: nem lehetséges, hogy a Mengele auschwitzi „bűncselekményeiről” szóló beszámolók éppen annyira „hitelesek”, mint amennyire „hitelesnek” bizonyult Simon Wiesenthalnak Mengele latin-amerikai ténykedésével kapcsolatos beszámolója, vagy éppen a Brazíliai fiúk című kétségbeejtően bugyuta film? Máig megválaszolatlan kérdés továbbá az is, hogy vajon a Moszad tényleg nem volt képes Mengele nyomára akadni, avagy szándékosan hagyták őt szabadlábon? És amennyiben tényleg futni hagyták őt az izraeliek, miért tették? Erre a fontos kérdésre azonban aligha kapunk egyhamar választ.

A „halál angyalának” leveleit, még argentínai tartózkodása idején írt önéletrajzát, valamint naplóját és más iratait (köztük pl. verseket, filozófiai elmélkedéseket, stb.) 2011 júliusában vásárolta meg egy árverésen egy állítólagos holokauszttúlélő. A dokumentumok egy részét még Mengele halálakor valamilyen úton-módon Németországba juttatták, Mengele fiának, Rolf Mengelének a kezeihez. De az iratok másik része valahogyan Mengele egyik dél-amerikai német barátjához, Wolfgang Bossarthoz került, ahonnan azonban egy razzia alkalmával a brazíliai rendőrség elszállította azokat. Az elkobzott dokumentumok között volt a Fiat Lux (Legyen Világosság!) címet viselő önéletrajzi feljegyzés is. Hogy azután mi történt később hagyatékkal, és hogy azt teljes körűen árverésre bocsátották-e 2011-ben, pontosan nem tudható. De ami a legárulkodóbb: Mengele fennmaradt visszaemlékezéseit, leveleit, feljegyzéseit soha nem hozták teljes egészében nyilvánosságra. De vajon miért nem? Miféle titok lehet bennük? Vagy talán a holoiparosok attól félnek, hogy ha a Mengele-iratok közkinccsé válnak, végleg lelepleződik a hazug holomese?

Perge Ottó

További részletek: http://kuruc.info/r/6/98371/#ixzz1zpPWUjsc

Címkék: perge