Vannak olyan igazságok, melyeket unalomig ismételni kell egy nemzet előtt még akkor is, ha már unalmas sablonná lettek az elhasználás következtében.

Lehet, hogy engem is azzal vádolnak, hogy már ezerszer hallott és még néhány tízezerszer leírt igazságot emlegetek ebben a fejezetben. De nem ijedek meg ettől a vádtól, hiszen nem is vádolnak, hanem igazságot mondanak. És mégsem hagyom ki ezt a fejezetet.

Mert:

Sohasem hangoztathatjuk eleget ezt az igazságot addig, míg a magyar fiatalságnak vérévé nem lesz a tétel:

Európa adósa a magyarságnak, — és a magyarság — most az új Európa rendezésénél — jelentkezik, hogy Európa fizesse ki a magyarságtól felvett kölcsönt, — rendezze a váltóját (mégpedig nem prolongálással, hanem a váltó kifizetésével).

Miért akarom én — éppen most — ezt a tételt a magyar fiatalság vérévé tenni? — És miért akarom belenevelni a magyar fiatalságba azt a tudatot, hogy a magyarság nem koldus, ki alamizsnát kunyerál Európa gazdagainál, mikor a jogos követelését emlegeti, — és nem is uzsorás, ki a váltó kiegyenlítéséért jelentkezik akkor, mikor a nagylelkű kölcsönzőnek is életszükséglete, hogy az adós rendezze a váltóját?!…

Miért?! — Megvan az okom rá.

Ma, amikor a nagy népek szörnyű erőfeszítéseit, bámulatos haditetteit és véres áldozatait látja a mai magyar fiatalság, szinte önkénytelenül támad fel lelkében a kérdés:

— Mit akar e dicső nagy népek között a kis Magyarország, a társtalan magyar?!… Mi csak kis pont vagyunk Európa térképén… Mivelünk a múltban is csak játszott Európa, -— vagy kijátszott más népek ellen… Jelentéktelenek vagyunk Európa szemében… Még jó, hogy megtűrnek bennünket… Részt veszünk most is a háborúban… Teljes erőnkből… De mi az a nagy népek erőfeszítéseihez képest?… A múltban is mindent (kultúrát… vallást… civilizációt) csak ajándékképen kaptunk Európától, és ma is boldog lehet majd a kis magyar, ha a háború végén hozzájuthat azokhoz a morzsákhoz, melyek lehullanak Európa nagyjainak asztaláról.

És hány gyenge magyarnak a lelkében megfészkel ez a nem magyarhoz illő kislelkűség és fáradt pesszimizmus! Hány fiatal magyart hangolt már le, — és hányan szégyenkeztek már amiatt, hogy a kis magyarnak mindig a nagy népek kegyeit kell hajhászni, nehogy valamelyik megharagudjék ránk és mint kicsi, akadékoskodó népet letöröljön bennünket Európa térképéről!…

De még ez sem elég:

Lélekmérgezők járnak közöttünk, akik tudatosan nevelik a magyar fiatalságban ezt az önleértékelés rákfenéjét. És örülnek, ha egy magyarban megszületik a gondolat:

— Boldogok a nagy népek fiai… De mit szóljunk mi, a kis magyarság fiatalsága?… Országépítő fiatalságnak szántak bennünket… De hogyan és minek építsünk országot?… Kis nép vagyunk… Európa nagy népeinek kegyeiből élünk… De ér-e valamit ez a kegyből adott, de mindig ellenőrzött nemzeti lét?… Ma nincs létjogosultsága egy kis népnek… És a nagyok a jövőben is csak lerázzák, magukról a kis népeket, mert ezek csak bosszantják a nagyokat és útjában vannak szabad mozgásuknak…

Ki nem látja, hogy kútmérgezés történik itt. Melyik magyar tűrheti szó nélkül azt, hogy a magyar fiatalságba beleneveljék azt a tudatot, hogy a magyarság, ez a kis nép, mely a múltban is csak Európa kegyeiből élt, a jövőben is csak a nagy népek kegyeinek köszönheti létét?…

Félre a lélekmérgezőkkel! Mi nem Európa urainak a kegyeiből létezünk… Ezeréves jogaink vannak… Voltunk mi is Európa parancsoló nagy népe, ki kegyeket osztott azoknak is, akik most Európa nagy népeihez tartoznak. Most még csak 15 milliónyian vagyunk… De nem Európai kegyei alapján akarunk létezni, mert jogunk van a léthez… Még attól sem félünk, hogy „kis” nép vagyunk, — és hogy csak egy „jelentéktelen mozaikszeme” vagyunk Európa néptérképének.

Mert ha igaz ez a nem is olyan régen Berlinben elhangzott meghatározás, hogy „Nem időszerű kis népekről beszélni és azokat szembeállítani a nagy népekkel. Számos olyan kis nép van, mely bátorsága, katonai erényei és lelki nagysága révén csaknem nagyhatalomnak bizonyult. Ezzel szemben van számos olyan nagy állam, mely aligha tudta megszerezni egy kis nép politikai jelentőségét. Egy nép nagysága attól függ, hogy teljesítményeivel és erejévei miként tudja kivívni ezt a nagyságot” — akkor hazudik az a lélekmérgezés, mely a magyarságnak csak kikoldult kegy-létet akar biztosítani Európában, — és erre az önérzetnélküli, kolduslelkületre akarja — ravaszul — ránevelni a magyar fiatalságot…

Nemcsak a magyar önérzet, hanem az említett német meghatározás szerint is a magyarság nem létet kolduló kisnép, hanem a jogait követelő „csaknem nagyhatalom”, mellyel számolni kell, és amelyet nem lehet egyszerűen kiradírozni Európa népi mozaikjából.

És itt értünk el ahhoz az igazsághoz, amit a magyar fiatalság előtt — egyenesen magyar önérzetnevelés céljából és így a nemzet- és magyarságmentés miatt — ezerszer és újra ismételnünk kell:

A magyarság nem kegyekből élő kisnép… A magyarságnak nincs oka szégyenkezni Európa nagy népei előtt… A magyarság egy évezreden át előlegezett és kölcsönzött Európának… Európa tehát adósa a magyarságnak… És a magyarság jogosan követelheti ezen adósság rendezését.

De hát igaz-e ez a tétel?… Nem nagyzol-e a magyarság?… Nem a túlságos önérzet képzelteti-e be ezt a magyarsággal?… Nem zsarolni akar-e a magyarság a tehetetlenek vakmerőségével?… Tett-e valóban a magyarság szolgálatot Európának, hogy most önérzettel kívánhassa a váltó rendezését?… Voltak-e a múltban és vannak-e a jelenben a magyarságnak olyan teljesítményei Európával szemben, hogy még a német meghatározás szerint is jogaink legyenek és nyíltan kimondhassuk: Európának törleszteni való adósságai vannak a magyarsággal szemben…

Igenis vannak ilyen teljesítményeink.

Már százszor-ezerszer megmondtuk ezt Európának, de százszor és ezeregyedszer is el fogjuk mondani az önleértékelés propagandájának kitett mai magyar fiatalságnak, hogy

1. A „kis” magyarság volt Európa kereszténységének védőbástyája régen is — és az ma is…

2. A „kis” magyarság volt Európa kultúrájának oltalmazója akkor, mikor magyar városokat és kultúralkotásokat pusztított az ázsiai barbár, és így a magyar vérehullásával és kultúrértékeinek pusztulásával tette lehetővé, hogy naggyá, óriássá nőhesse ki magát Európa kultúrája… És most nem ugyanezt teszi?!…

3. A „kis” Magyarország volt Európa népeinek asyluma, az üldözöttek és éhezők kenyéradója akkor, mikor szeretettel befogadta és gazdaggá tette azokat, akiknek a nagy Európában és saját hazájukban még betevő falatjuk sem lett volna.

S mindez mennyi magyar vérbe került! Pedig a magyar vér mindig drágább volt, mint a százmilliós népek vére. Mert ha minálunk Európáért egy-egy vércsapolás történt, generációk, sőt századok sem tudták pótolni a drága magyar vért.

A magyarság elnéptelenedett az Európáért felajánlott véráldozatok folytán, — s ugyanakkor Európa más népei nagyhatalommá fejlődhettek e véráldozatok oltalma alatt.

És még e véráldozatok sem voltak elegendők. Templomainkat, városainkat, iskoláinkat, kultúránkat feldúlta a török és tatár. De vállaltuk az áldozatot, pedig tudtuk, hogy azért nem lesznek nekünk évezredes városaink,… azért maradunk vissza a civilizációban és kultúránkban,… azért égnek le kolostoraink és könyvtáraink, mert ez az áldozat is adó azért, hogy Európában dómok… egyetemek… könyvtárak… patinás városok… civilizáció és kultúra naggyá nőhessen.

És mivel fizetett Európa ezért az emberfölöttien nagy magyar áldozatokért?

Mivel? Ezzel:

a) Addig, míg nagyhatalom voltunk,… míg három tenger mosta határainkat,… míg „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, — addig féltek tőlünk (ettől a vad, keleti hordától!), szövetségünket keresték és kérték, — de önzőén kihasználtak bennünket, hogy újra és újra vérünket ontsuk nem a magyar célokért, hanem hogy megvédjük őket, hol egymástól, hol pedig Európa közös ellenségétől: a barbároktól.

De mikor érezték, hogy gyengülünk és letűnőben van a magyar csillag, akkor megsemmisítésünkre törekedtek, és ha tudtak volna, korbáccsal kihajtottak volna bennünket, rebellis ázsiaiakat, Európából…

b) Mikor városainkat, kultúránkat áldoztuk értük, kultúrálatlan barbároknak, cigánynépnek neveztek bennünket, mert nekünk egyik karunkkal őket kellett oltalmaznunk, a másik karunkkal az életünket kellett védenünk, — és így nem tudtunk olyan civilizációt teremteni, amilyent Európa kiépíthetett a magyarság áldozatos oltalma mögött… És még ők vetettek meg,… ők gúnyoltak bennünket kultúrálatlan cigánynépnek…

c) Sőt: Mivel még kicsinységünkben is mindig szálka voltunk a szemükben (és talán, mert mindig féltek, hogy egyszercsak majd benyújtjuk a számlánkat a sok magyar áldozatért), beállítottak bennünket a pánszlávizmus és más „pán”-izmus közé ütköző államnak, remélve, hogy mi majd így is Európa egyes nagy népeinek érdekeit védjük. Azzal persze nem törődtek, hogy ebben a szerepben és harcokban felmorzsolódik a magyarság, hiszen titokban mindig kívánták, hogy tűnjön el ez a társtalan, úrian gőgös, az áldozatokra bővérű magyar Európából, hogy ne legyen, aki számonkérje és zavarja Európa álmait.

d) És amikor eljött az első világháború vége, — amikor Európa kifizethette volna velünk szemben századok óta fennálló adósságait, — kinevezett bennünket a háború főbűnöseinek, és megcsonkította, életképtelenné tette hazánkat és Trianont adott azzal a céllal, hogy abba a „békébe” belepusztuljunk.

Mi következik ebből?

Ez:

Még a legkisebb magyar gyereknek is tudnia kell, hogy a magyarság nem ringathatja magát olyan álmokban, hogy Európa bármikor is túlságosan gáláns lesz magyar adósságainak megfizetésében.

Az adós könnyen kívánja a hitelező halálát, mert így azt reméli, hogy megszabadul kötelező becsület-adósságától.

A magyar fiatalság a jövőben se reméljen Európától túlságosan erőlködő adósságfizetést.

De ne felejtse el azt sem, hogy mivel tartozik nekünk Európa. Még a legkisebb magyar gyereknek is meg kell tanulnia, hogy a századok alatt mit áldozott a „kicsiny” magyarság a nagy Európáért. Megtanulni, — számon tartani, — sohase felejteni, — és ha majd eljön az ideje, előállni, előmutatni a váltót, és követelni az adósság kifizetését.

Tanulja meg azonban azt is a magyar fiatalság, hogy ezt a követelést össze kell egyeztetni a magyarság nobilis és úri lelkületével. Ne féljen attól, hogy a váltó kifizetésének követelése uzsorás-gesztus. Mi már elégszer prolongáltuk Európa váltóját és vártuk, hogy majd Európa kiegyenlíti. De eddig hiába vártuk. Legfeljebb ígérgetett, de fizetni esze-ágában sem volt.

Ezért aztán a legkisebb magyar gyereknek sem szabad felülni Európa ígérgetéseinek. Lehet, hogy most titkos megbízottak hódítják vagy akarják bódítani a magyarságot… Lehet, hogy fűt-fát ígérnek most ennek a mindig bőven adakozó és mindent úri lélekkel feláldozó magyarságnak… Lehet az is, hogy szemfényvesztő rafinériával bőséges számlafizetést ígérgetnek…

De tudja meg minden magyar fiatal:

Az ígérgetés még nem váltórendezés. Sőt ha túlságosan hiszünk bennük, akkor sohasem lesz az. Európa nekünk csak akkor fog fizetni századokon át tartó áldozatainkért, ha mi magyarok úgy össze tudunk fogni és lesz annyi erőnk, hogy rákényszeríthessük Európát, hogy a magyar váltóit kifizesse.

Egyébként pedig — ha erőt nem mutatunk — várhatunk váltóink kifizetésével — sapkaszentelőig.

Dr. Szivós Donát OSB: Magyar vagyok! - 1943 (részlet)

(amdg.betiltva.com)