Lámpavas!
2011. március 2. 22:29:13

Ma hazánk a bűnözők és élősködő férgek Kánaánja és földi paradicsoma. Hogy tisztelt olvasóinkat ne hagyjuk kétségek között gyötrődni, e szociológiailag nehezen interpretálható szimbolikus kifejezéseken egyfelől az uzsorás harácstőkét, a politikai vezetőréteget, másfelől a naplopó és purdénemzésre specializálódott cigányságot értjük. (A kollektív megbélyegzés és az általánosító kinyilatkoztatás vádjának deklarálása és stigmatizációs bélyegként való ránk sütése előtt közöljük, hogy azon kevesekkel – tartozzanak akár az előbbi, akár az utóbbi társadalmi csoporthoz –, akik normális életvitelűek, produktív, értékteremtő tevékenységet folytatnak, a világon semmi bajunk nincsen).

Csakhogy az sajnálatos szociológiai tény, hogy ma Magyarországon az ember a normális napi létfenntartáshoz igényelt anyagi szükségleteit (lakás, autó, utazás, szórakozás, kultúra, gyermekeik iskoláztatása, kirándulás, sport stb.) kizárólag bűnözés, illetve a hatályos törvények kijátszása révén tudja kielégíteni, s aki becsületesen dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. Lehet hipokrita, szemforgató módon ezen a kijelentésen megbotránkozni, s e sorok szerzőjét a pokol fenekére kívánni, attól ez még tragikus tény. Miként a francia realista regényíró, Stendhal a Vörös és fekete című regényében fogalmazott: ha egy társadalom, illetve annak prominensei felette rútnak látják magukat a tükörben, alkalmasint nem a tükör a hibás érte, s nem azt kell összetörni, hanem a lehetetlen társadalmi viszonyokat és szerepeket kell megváltoztatni, emberivé formálni.

Sokan remélték – szerénységem nem tartozott ezen optimisták körébe, ugyanis már semmi jót nem várt e hazában egyetlen politikai erőtől sem, hiszen csak a korlátlan, ostoba egoizmust, illetve banális kisstílűséget, valamint szervilizmust látta és látja valamennyi közéleti faktorban –, hogy a tavalyi választások után új időszámítás kezdődik Magyarország történetében. Sajnos, nem így történt. Ady után, szabadon: maradt a régiben a bús, magyar élet… A magyar családok legalapvetőbb létfenntartási és egzisztenciális problémái nem hogy enyhültek volna, vagy legalább ne romlottak volna tovább, ellenkezőleg: a krízis tovább mélyült. A teljesen eladósodott, fizetésképtelen, a leviatán állam és a magánszektor bankjai és közszolgáltatói által totálisan kifosztott helóták előtt még csak a megmaradás halovány reménysugara sem csillant fel. Az új kormányzatnak ideje lenne végre már felismernie, miszerint a magyar társadalom e téren érintettjeinek túlnyomó többsége nem azért jutott fizetésképtelen helyzetbe, mert csaló gazember, hanem pontosan fordítva igaz ez a tétel: csaló gazemberek kergették őket kilátástalan, megoldhatatlan pénzügyi és egzisztenciális helyzetbe. Kezdődött a történet a magyar történelem egyik legkártékonyabb, hazaáruló kormányának, az Antall-kabinetnek a tevékenységével, amely megvetette a „rendszerváltoztatás” fundamentumát, s kijelölte a jövőbeli követendő, neoliberális gazdaságpolitikai-pénzügyi csapásirány főútvonalát: földig rombolni a nemzeti ipart és mezőgazdaságot, megszüntetni a védővámokat, s minden nemzetstratégiai ágazatot és szektort átjátszani a külföldi rablóprivatizátorok, illetve hazai csatlósaik Shylock-karmai közé. Ami ezután következett, már csak ráadás volt négy tételben.

Jelenlegi viszonyainkat tekintve pedig több mint vérlázító aljasság, hogy miközben a kormányzat áldozatokat, lemondást vár az élet minden területén az alattvalóktól, ő maga, s az egész politikai osztály még csak nem is korlátozza hedonizmusát, sőt közpénzekből újabb és újabb luxuskiadásait finanszírozza. Egyetlen példaként vegyük a Fidesz-frakcióvezető esetét. Neki pártja 30 milliós luxuskocsit bérel a válság kellős közepén, mert úgymond Lázárnak „munkái elvégzéséhez gyors és megbízható autóra van szüksége”. Erre mondják amúgy póriasan: nem semmi. (Csak mellékes körülményként: ha a frakcióvezető úrnak efféle gépjárműre van igénye, javallott olyat keresni, amelynek alvázszáma „J”- vel kezdődik, hiszen még a német autóklub, az ADAC megbízhatósági top-listájának első tíz helyén is évről évre 5-6 japán márka szerepel). S csak egyetlen történelmi példázat arra, hogy mi különböztette meg a Horthy-korszak elitjét a mai pszeudoelittől. A mostanihoz hasonló jellegű 1929-33-as gazdasági világválság idején gróf Károlyi Gyula kormányfő megvonta a miniszterek szolgálati autóhasználati jogát és csökkentette fizetésüket az államtitkárokéval és a kiemelten magas javadalmazású állami tisztségviselőkével egyetemben. Hiába, úrnak születni kell…

Kérdés, hogy a mostani arab 1848 mintájára mikor érkezik el az új magyar 1956. Hiszen a mai „elit”, valamint az összes létező morális és jogi norma fölött álló bankokrácia esztelen ámokfutása egy bizonyos határon könnyen társadalmi robbanást idézhet immár elő. S a mindenéből kifosztott, megalázott, tönkretett, veszíteni valóval nem bíró embertömeg bízvást ribilliót robbanthat ki. S akkor a bűnöző politikusok, harácstőkések, bankárok, a követeléskezelő-behajtó cégek féreggurui végre oda kerülhetnek, ahová egyébként társadalmi károkozó tevékenységüket és haszontalanságukat, parazitizmusukat tekintve valók: a lámpavasra. Volt már rá nem egy példa a történelem során. Nem lenne kár egyikükért sem. Elvégre egy nemzet létezése mégis fontosabb az övékénél.

Lipusz Zsolt