Lengyel üllő, zsidó pöröly
2012. szeptember 4. 22:20:42

„Auschwitzi hőst azonosítana Lengyelország” – ezzel a címmel közölt hosszabb írást tegnap a Múlt-kor történelmi portál. A dolgozatot ma délben a Mazsihisz honlapja is átvette, s ezen igencsak meglepődtem. Az írás hőse ugyanis nem Auschwitzban halt meg, hiszen túlélte a háborút. Az írás hősével 1948-ban végzett egyetlen tarkólövés.

Elöljáróban közlöm a Mazsihisz által is átvett dolgozat teljes szövegét, majd némi kommentárt fűzök a dolgozathoz.

„Az auschwitzi haláltábor valószínűleg egyetlen ’önkéntesét’, a lengyel ellenállás méltatlanul elfeledett hősét próbálja azonosítani egy orvos szakértőkből és régészekből verbuválódott kutatócsapat, amely egy varsói katonai temetőben látott munkához. A tömegsírban több száz kivégzett ellenállót hantoltak el moszkvai utasításra a lengyelek.

Kevesebb kockázatosabb vállalkozás lehetett annál, mint besétálni Auschwitzba, megszökni onnan és tudósítani az ott elkövetett tragikus rémtettekről. Witold Pileckinek sikerült. A férfi három éven át élt a haláltáborban, de a lengyel ellenállás hősét a kommunista rezsim a háború után koholt vádak alapján elítélte és kivégezte.

Hat évtizeddel Pilecki halála után Lengyelország most abban reménykedik, hogy sikerül azonosítani a varsói Powazki Katonai Temető szélén feltárt, lengyel ellenállók csontjait tartalmazó tömegsírban a férfi földi maradványait. Az exhumálás annak a folyamatnak a részét képezi, amely a 20. századi lengyel hősök tetteinek elismerését és a sorsfordító tragédiák minél alaposabb feltárását hivatott szolgálni.

Ezen a nyáron több mint száz – többségében férfi – csontvázat ástak ki és vizsgáltak meg orvos szakértők és régészek, akik puzzle-ként próbálják összerakni a feltárt csontokat, feltárva ezzel az áldozatok halálának pontos okát. A tömegsírok mellett azok a fejkövek láthatók, amelyek az áldozatokat moszkvai parancsra bitófára juttató bírók és ügyészek nyughelyét jelölik. Varsóban ugyanis féltek attól, hogy a lengyelek az ellenállás során a földalatti szervezkedésben szerzett tapasztalataikat szovjetbarát vezetőik ellen fordítják, ezért elrendelték a ’gyanús’ személyek kivégzését.

Krzysztof Szwagrzyk történész úgy látja, hogy az áldozatok exhumálásával és érdemeik elismerésével igazságot szolgáltatnak azoknak, akiket a kommunizmus évei alatt megtagadtak, s akiknek a gyilkosait soha nem büntették meg. Pilecki fia, Andrzej és az áldozatok rokonai azt remélik, hogy DNS-ük egyezést fog mutatni a csontokkal. Jelenleg a munka a korai fázisban van, eddig a meggyilkoltak korát, nemét és sérüléseiket állapították meg, s több hónapba telhet, mire sikerül kideríteni, hogy a katonai sírkertbe temették-e a lengyel ellenállás méltatlanul elfeledett hősét. Becslések szerint a Lengyelország-szerte kivégzett több ezer lengyel közül 400-nak a csontjait rejtheti a Powazki katonai temető.

Egy önkéntes Auschwitzban

Pilecki 38 éves volt, amikor Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Ellenálló csoportot szervezett, de bajtársai közül számosat hamarosan elfogtak és Auschwitzba küldtek, amely a háború kezdetén inkább a lengyel ellenállásban részt vevő férfiak és nők vesztőhelye volt. Ez adta az ötletet Pileckinek, hogy valamilyen úton bejusson a haláltáborba, s dokumentálja az addig csak hírből hallott rémtetteket.

A férfi álnéven érkezett Varsóba, majd szinte besétált egy SS-razziába, vonatra tették és a megsemmisítő táborba szállították, ahol a 4859-es számot kapta. Pilecki az egyetlen ismert személy, aki ’önként’ érkezett az auschwitzi haláltáborba. A lengyel levéltárakból titkosítás alól 2009-ben feloldott dokumentumokból kiderül, hogy Pilecki Tomasz Serafinski álnéven került be a táborba, és ott a mai terrorszervezetekhez hasonló ’sejteket’ hozott létre.

Az üzeneteket Auschwitzból egy különleges, a lengyel és Európa más ellenállásai által is használt hírvivői hálózattal juttatták ki. 1942-re aztán a belső szervezet tudomást szerzett a gázkamrákról, és komoly terveket készítettek a tábor felszabadítására: a falakat a Brit Királyi Légierőnek kellett volna bombáznia, és a területet a Szabad Lengyelország ejtőernyősei szabadították volna fel.

1943-ra azonban mindenki számára világossá vált, hogy a szövetségesek a népirtás ténye ellenére nem szabadítják fel a tábort, ezért Pileckiék a szökés mellett döntöttek. Pileckit később 1944-ben a varsói felkelés után újra elfogták, és egy hadifogolytáborba került. 1945-ben Olaszországban a Szabad Lengyelország csapataihoz csatlakozott, majd később visszatért Lengyelországba, és a szovjet atrocitásokról jelentett a nyugat számára.

Ezt lett a veszte is: a történelem furcsa fintoraként egy lengyel zsidó kínozta meg a börtönben, amelyhez képest szerinte ’Auschwitz gyerekjáték volt’. Nem sokkal később halálra ítélték és kivégezték. Alakja a kommunizmus alatt az árulás szinonimája lett, és az ellene felhozott vádakat csak 1989 után vonták vissza.”

Látjuk, Pilecki életrajzából elsősorban az auschwitzi időszakot emeli ki az idézett írás. Pileckit 1940 szeptemberében tartóztatták le a németek, ekkor került Auschwitzba, ahonnan közel három év múlva megszökött. De Auschwitz előtt és után is volt élet, ezért a téma iránt érdeklődőknek azt javaslom, olvassák el a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete honlapján található alapos Pilecki-életrajzot.

Engem elsősorban az idézett dolgozat utolsó bekezdése hökkentett meg. Hogy ilyesmi megjelenhetett a mazsihisz honlapján: Pilecki börtönbeli „élményeihez” képest „Auschwitz gyerekjáték volt”. Ezt egyébként Pilecki a feleségének mondta – épp a börtönben. De ami igazán meglepett: „a történelem furcsa fintora”. Hogy épp a mazsihisz honlapján olvassuk: egy zsidó kínozta meg a lengyel hazafit.

Az idézett dolgozatban korábban azt olvassuk, hogy moszkvai parancsra küldték bitóra az áldozatokat. Ez így, a furcsa fintorral együtt nem a teljes igazság. Ez bizony maszatolás. Semmilyen parancs nem adhat felmentést a bűnök alól. Ami pedig a furcsa fintort illeti: hát ez fintor túlontúl zsidósra sikeredett. Olyannyira, hogy idehaza alig beszélnek róla – az idézett cikk is elkerüli, hogy kibontsa az igazság legalább néhány részletét.

Mielőtt a fintor mögé kalauzolnám az olvasót, hadd hivatkozzam Szolzsenyicin kései, híres könyvére. A Nobel-díjas író idéz egy zsidó szerzőt, aki 1939-ben a zsidóság történelmi sorsáról ezt írta:

„A zsidók nyilvánvalóan abban különböztek a környező világtól, hogy a zsidók csak üllők lehettek és sohasem pöröly.”

Szolzsenyicin tárgyilagos szerző volt, ezért az idézett véleményt a bolsevik forradalom tapasztalatai alapján imígyen korrigálta:

„Legyen bárhogy is a teljes történelem során, de Oroszországban tizennyolctól (értsd. 1918-tól) kezdve, és még utána is vagy tizenöt évig a forradalomhoz csatlakozott zsidók pörölyként is működtek, sőt a pöröly tömegének jelentős részét képezték.”

(A.I. Szolzsenyicin: Együtt. II. kötet. Bp., Allprint, 2005., 100. o.)

A nagy orosz író vaskos könyvvel bizonyította pörölyös állítását, s ezért a megbocsáthatatlan tettéért persze ő is megkapta az „antiszemita” kitüntető címet. Nem véletlen, hogy az író halálakor – a „halottról vagy jót, vagy semmit” elvet felrúgva – a Népszabadságban olyan „nekrológ” jelent meg, amely ezzel a förtelmes mondattal zárult: Szolzsenyicin „az életművét lezáró kirekesztő művel diszkvalifikálta magát az értelmiség köréből - egy tolerancia híján lévő író vajon tolerálható?” Aki ismeri Szolzsenyicin hatalmas művét, tudja: nem vele van baj, hanem az idézett nekrológot felböffentő fajvédő zsidónővel, aki mellesleg egyetemi tanár. S aki ezzel a „nekrológgal” tényleg diszkvalifikálta magát – a tisztességes emberek köréből.

Miért idéztem Szolzsenyicin alapművét? A pöröly és az üllő különös viszonya miatt.Együtt című könyvében az orosz író nem a zsidóságot teszi felelőssé a bolsevizmusért. Ő csak annyit állít – s ez cáfolhatatlan tény -, hogy a forradalomhoz nagy számban csatlakoztak zsidók, s az ő tetteikért is vállalni kell a felelősséget. Szolzsenyicin azt vallja: az orosz népet is terheli felelősség a 20. századi katasztrófáért, s a zsidóságot is. Az író azt kéri: a zsidóság vállalja őszintén a felelősség rá eső részét. Jogos óhaj – amely ellen a fajvédő zsidók mindig is tiltakoztak.

Pedig a tiltakozás értelmetlen és kontraproduktív. „A nácizmus legrosszabb öröksége a zsidók számára a szuperáldozat szerepe” – írta egy jeles izraeli szerző, aki szerint az ún. „holocaust” emlékezete „vallásgyakorlássá”, „kultusszá” vált. A szuperáldozati szerep pedig nem teszi lehetővé az önkritikát, a múlt bűneinek az őszinte megvallását. Hogy a zsidók pörölyként is működtek – erről nem szabad beszélni. Vagy ha mégsem lehet megkerülni valamely zsidó bűnt, akkor eufémizmusba csomagoljuk, „furcsa fintorként” bagatellizáljuk a megbocsáthatatlant.

Witold Pilecki bizony azok közé tartozott, akik megérezték a zsidó pöröly súlyát. Pilecki a háború után keserűen tapasztalta, hogy a lengyel függetlenségért vívott harc nem ért véget, mert megkezdődött az ország bolsevizálása. Hazatérve információs hálózatot hozott létre, s rendszeresen tájékoztatta a londoni lengyel kormányzatot az otthoni történésekről. 1946 nyarán a Londonban székelő Anders tábornoktól üzenet érkezett: Pilecki hagyja el Lengyelországot, mert a nyomában vannak. Pilecki azonban nem emigrált. 1947 májusában – több társával együtt – letartóztatták, s fél éven át brutálisan kínozták, míg végül aláírta a vallomását. Amikor egykori auschwitzi társai értesültek Pilecki ügyéről, kérelemmel fordultak a kommunista miniszterelnökhöz, aki szintén auschwitzi fogoly volt, s aki ott és akkor Pilecki barátja volt. Józef Cyrankiewicz azonban megtagadta az egykori barátot: a bíróságnak írt levelében azt kérte, hogy Pilecki auschwitzi tevékenységét ne vegyék figyelembe, mert a vádlottat úgy kell kezelni, mint „a nép és a Lengyel Népköztársaság ellenségét”. Pileckit halálra ítélték, s 1948. május 25-én kivégezték. A halál neme: tarkólövés.

Cyrankiewicz a pöröly tömegének nem zsidó részéhez tartozott. Azért írtam le az ő gyalázatos szerepét, hogy nyomatékosan hangsúlyozzam: túlzás és igaztalan lenne az az állítás, hogy a pöröly tömegének egészét a zsidók adták. A jelentős rész azonban kétségtelenül az övék volt.

Az idézett cikk végén azt olvassuk, hogy Pileckit egy „lengyel zsidó kínozta meg a börtönben”. Vajon ki lehetett ez a kegyetlenkedő zsidó?

Évekkel ezelőtt jelent meg Tadeusz Piotrowski lengyel történész könyve: Poland’s Holocaust. (képzeljünk el egy ilyen könyvcímet: Magyarország holocaustja; hű, mekkora botrány lenne, tajtékozna az egész Síp utca!). Ebben olvasható, hogy a lengyel „ÁVH” – az UB – valamennyi ügyosztályát zsidó vezette. A szerző szerint Sztálin döntött így, mert nem bízott a lengyelekben. Nézzünk meg néhány zsidó vezetőt közelebbről.

Jakub Berman

Első emberünk Jakub Berman – ő volt az állambiztonság főnöke 1953-ig. Ő a lengyel Péter Gábor. 1956-ban a lengyel ősz őt is elsöpri, kirepül a pártvezetésből, sőt a következő évben a pártból is. Egy könyvkiadóban kapott munkát, a nyolcvanas években adja vissza romlott lelkét a Teremtőnek.

Roman Romkowski

Berman helyettese a Moszkvában született Roman Romkowski volt, akinek az eredeti neve: Natan Grinszpan-Kikiel. A sztálinista terror szimbolikus figurájaként 1956 végén letartóztatták, s 1957-ben 15 évi börtönre ítélték. A hatvanas évek végén halt meg. Pilecki ügyében Romkowski felügyelte a vizsgálatot.

A pöröly újabb jeles darabja: Józef Różański, aki szintén más néven született. Eredeti neve ugyanis:Josek Goldberg. Ő volt az UB vizsgálati osztályának a főnöke. Az ötvenes évek második felében őt is elítélték, sok ember megkínzása száradt a lelkén. 1981-ben halt meg. Pilecki folyamatos kínzása az ő nevéhez fűződik, bár a pöröly más darabjai is kivették részüket a gyalázatos munkából.

 

 

Józef Różański

Anatol Fejgin az ún. tizedik ügyosztály főnöke volt: ez az osztály foglalkozott a politikai ellenfelek likvidálásával. 1957-ben 12 évi börtönre ítélték. Hosszú életet élt, 2002-ben halt meg, 93 éves korában.

Anatol Fejgin

 

Julia Brystiger

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S végül lássunk egy nőnemű pörölydarabot is. Julia Brystiger az ötödik ügyosztály főnöke volt: ez a részleg irányította az egyház elleni akciókat. Hölgyünk kínzási módszereivel tett szert különös hírnévre, áldozatai többek között így emlegettek: „Véres Luna”. Nem találtam nyomát, hogy elítélték volna, viszont olyan adatra bukkantam, hogy élete végén – a hetvenes évek derekán - megkeresztelkedett. Éppen ő, akinek a nevéhez többek között a híres lengyel főpap,Stefan Wyszyński bíboros letartóztatása is fűződik. Hiába, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Újra idézem Szolzsenyicin szavait: „A forradalomhoz csatlakozott zsidók pörölyként is működtek, sőt a pöröly tömegének jelentős részét képezték.” A pörölyös arcképcsarnok is ezt az állítást igazolja: a röviden bemutatott pörölydarabok közös vonása, hogy valamennyien zsidók. Ez több mint a „történelem furcsa fintora”.

Manapság szinte kizárólag a zsidó szenvedésről szól a dal. Itt az idő, hogy a „szuperáldozat” mítoszát sutba vágva a zsidó pörölyről is szó essék végre. Itt az idő, hogy a zsidó bűnökről is annyit és olyan részletességgel beszéljünk, mint az ún. „holocaust”-ról. Witold Pilecki tragikus sorsa ugyanis éppen azt példázza, hogy az üllő és a pöröly viszonya nem oly egyszerű, ahogy azt a „holocaust”-iparosok, fajvédő zsidók próbálják elhitetni az egyre kételkedőbb világgal. A történelmen nem lehet erőszakot tenni. Nincs szuperáldozat. Viszont van zsidó pöröly. És goj üllő. Is.