A közlönynek nem volt hosszú életútja, ahogyan a Magyar Antiszemita Pártnak sem. Felelős szerkesztője Szalay Károly volt. Istóczy Győzőnek, az antiszemita pátból való kilépése után, a mozgalom vége felé járó időszakban, Szalay, az akkori pártvezető, megpróbálkozik egy antiszemita sajtó útnak indításával, 1885. március 15-én. Ám 1885. április 25-én, tőkehiány miatt, rákényszerülnek ezen ötlet feladására. Volt szerencsém a lapot az Országos Széchenyi Könyvtárban mikrofilmen olvasni. Rengeteg érdekes dologról írnak benne. Sok írás ma is időtálló! Ami számomra a legmegdöbbentőbb volt, az a szerzők aggodalma a jövendő magyar nemzedékre nézve.

(A kép nagyobb méretben ITT!)

A pánjudaizmus ellen mindeneszközzel igyekeznek felvenni a harcot. A zsidó legnagyobb fegyvere az újság, film, színház, a bank világa. Ez így volt akkor és így van napjainkban is. Nagyon fontos történelmünk ezen időszaka, hiszen itt, ebben a korban indul el a zsidóuralom elleni küzdelem mind parlamentáris, mind társadalmi szinten. Ekkor néhány lap, melynek hangvétele antiszemita töltetű volt, mert írni a zsidókról, s nem vallásfelekezeti kérdéskörben, hanem zsidó hatalmi kérdéskörben! Ebben az időben Európában egyedül Magyarországon létesül antiszemita párt az Országházban. A filoszemiták nem is tűrik sokáig meg őket köreikben. Nevetséges rendeleteikkel, a párt képviselőinek ellehetetlenítésével elérik a Magyar Antiszemita Párt megszűnését. Viszont a közlönyök, napilapok, röpiratok, országgyűlési beszédek, antiszemita gondolkodók írásai fennmaradnak, még ha nem is mindenki számára elérhető formában.

Minden öntudatra ébredt magyar embernek ismernie kell ezen írásokat, s okulniuk kell belőlük, hiszen sok helyütt párhuzamot lehet vonni a két korszak történései között. A lelkünkben kell hordoznunk őseink intelmeit. Milyen érdekes, hogy ők még nem tudták, kik leszünk, de már ezt megelőlegezve is aggodalommal vannak felénk. Még meg sem születtünk, már törődnek velünk. Mi pedig nem ismerjük őket s hasznos írásaikat.

Ezzel a sorozattal a cél az, hogy az olvasótábort gondolkodásra késztessük, ismereteiket pedig szélesítsük e témakörben.

(Keresztes)

1885. április 3.

Tisza Eszlár.

Reminiszezencziák.

A múltak képi vonalnak el szemeim előtt. Ma van a halál napja! Látom azokat a bősz, undorító alakokat, melyek tele torokkal ordítják: „Feszítsd meg!"

Ott hullámzik a tengernyi nép. Ah! nem nép az, - valóságos őrült csorda, mely fanatikus dühében égbe kiáltó dolgokat művel. A szenny és piszok az, - lábakon, a bűn és az elvetemedettség az, - élő alakban.

Ott van az áldozat, az a kiengesztelődött szerető Jézus. Czipeli azt az óriási keresztet, s ellankadva leroskad alatta. Az őrült csorda szennyes kezeivel illeti, s undorító arczczal mosolyog az ártatlanság felé.

Eltakarom szemeimet, hogy ne lássam ezt a borzalmas képet. - a fanatikus ocsmány tömeg diadalát az ártatlanság felett. Csak a kábító, siketítő ujjongást hallom, annak az elvetemedett fajnak a tombolását, mely villogó szemekkel tekint a keresztre, s kéjesen nézi a csurgó piros vért, mint egy vérszomjazó tigris.

Ma van a halál napja!

Változik ismét a kép, s a régmúlt idők helyett a közelmúlt képei tűnnek fel előttem. Sokat, nagyon sokat látok. Az áldozatok szellemei hosszú sorban vonulnak el előttem. Arczukon szemrehányás ül, mely bosszút kiált a vérivó faj fejére.

Feltűnik előttem Tisza-Eszlár. Az ott lefolyt rémdráma megrázkódtatja lelkemet. Végig bolyongok a szűk uczákon, bekalandozom a zöldellni indult mezőket, de hiába, gondolataim ismét csak visszatérnek oda, hol fanatikus zsidók ártatlan keresztény lány vérébe márták piszkos kezeiket. Hallani vélem azt a szívetrázó jajkiáltást, azt a nyöszörgést, hörgést s utolsó sóhajt, melynél a tört lélek oda hagyja a testet.

Ma van a halál napja!

Úgy látom még most is, mintha előttem állna... Hiába kérés, könyörgés, a vérszomjazó ocsmány alakok bőszülten, lihegve hurczolják a rituális asztalra: Lekötözik, görcsösen tartják, aztán villan a halálosztó kés, s a hófehér nyakon hosszú veres sáv tűnik elő. A vér sisteregve szökell fel, mintha szemrehányóan kiáltaná: „Gyilkosok!"

Ma van a halál napja!

Akarva, nem akarva, leköti figyelmemet ez a kép. Az eltussolt borzalmas dráma minden szennye, piszka feltűnik előttem. A ronda faj üzelmei, vétkei undort keltenek bennem e ledér, jellemtelen nép iránt, mely az ötvenes években még alig volt tizenketted magával e faluban, s a mely már ma philloxera módra szaporodott el, s mint nyomasztó szellem, mint a vampyr élősködik az elsatnyult sápadt arczú nép felett.

Elbukott az igazság. A pénz, a vesztegetés kivitte azt, hogy a bűnösök, a vérivó vadállatok - bűnük tudatában - felemelt fővel járhatnak, s büszkén néznek azok szemeibe, kiknek párolgó vérére szomjaznak.

Bebizonyult minden, napnál világosabb volt a véráldozat, hiszen egy gyermek a nélkül, hogy tudta volna mi az, kikottyantotta: „Esztert a sakter bácsik gyilkolták meg, tudja azt Móricz is, mert ő látta a kulcslyukon."

Nevettek ennek a leleplezésnek. Vállat vontak, benyúltak a zsebbe, gurult a pénz mindenfelé, s aztán azt mondták:

- Gyerek beszéd! Meg lesz az a lány!

Igaz, gyerek beszéd, de olyan gyerek beszéd, a mely nagyobb hitelt érdemel, mint annak az ocsmány fajnak minden gezéresze.

Még akkor sem ijedtek meg, mikor az a gyerek azt mondta:

- De hiszen kérem hiába beszélnek, igaz az egy betűig, akinek egyszer a nyakát elvágják, az többé föl nem támad.

Csakugyan nem támadt fel, meghalt, oda van, hiába bizonyították be a tudós tanár urak - a hihetetlent is: kitűnt egész borzalmasságában a zsidólóláb a bűzös kaftán alól. A vallási fanatizmusból eredő rituális gyilkosság bűnténye világosan áll ma is szemeink előtt.

A kir. törvényszék éppen kimondta határozatát, hogy Scharf Móriczot az eskü alól felmentik.

Móricz izgatottan rohant le a tárgyalási teremből az udvarra.

- Lásd Móricz; vallomásodra nem engedték meg az esküt letenni, mert azt mondják, hogy az igazat nem mondtad el.

- Szólottak hozzá többen, akik az udvaron sétálgattak. Henter várnagy már el akarta vonszolni a fiút a kíváncsi tömeg elől, midőn Móricz vérvörösen, kissé izgatottan fordult azokhoz, kik megszólították.

- Nem eskettek meg, mert nem mondtam meg mindent.

- Igazuk van, de mikor megmondták, hogy apám ellen nem vagyok köteles vallani! A mit elhallgattam, az csakis ő reá vonatkozik! - de ha kell, azt is megmondom. Ő is ott volt. Apám volt az, a ki Esztert egyik kezével átkarolva, felemelte, a másik kezével benyomta száját, mialatt lakásunkból hirtelen átvitte abba az utálatos zsinagógába. Ott maradt ő is. Láttam, hogy ott állt ő is, mikor vérét szedte Schvarcz Salamon a cserép fazékba. Ez az, a mit elhallgattam. Erre pedig megesküszöm, hogy úgy volt! - s azzal távozott.

Ma van a halál napja!

Felkellett elevenítenünk ezt a szomorú képet ismét, emlékeztetni kellett ezt az undok fajt bűneire, hadd lássák, hadd tudják, hogy még nem feledtük el.

No csak, tagadjátok Sion gyász vitézei, csak szépítgessétek vérszomjatokat, le nem mossa rólatok azt a Jordán összes vize sem, mert mi fületekbe dörgjük: vérivók vagytok!

Nem olyan régen történt még ez, azt lehet mondani csak tegnap. Saját véretek terítette reátok a vizes pokróczot.

Hányszor próbáltátok meg ezt azóta is. A német-lipcsei eset még csak ma történt, ma a halál napján. Szomjasok voltatok már úgy-e, kellett volna az újabb áldozat?

Cato.