Október 15., vagyis az 1944-es hungarista hatalomátvétel megítélésének kérdése megosztja a radikális hazafiak táborát. A „mérsékelt jobboldal” teljes mértékben igazat ad Horthy Miklósnak, mert úgy látja, hogy az csupán szakított német szövetségesével, és letette a fegyvert a hazánkat elözönlő bolsevisták előtt, míg a tények ennél sokkal szigorúbbak, hiszen nemcsak egyszerű fegyverletételről volt szó, hanem – mivel a megállapodás szerint a Kormányzó kész lett volna német szövetségeseinek hátba támadására is – árulásról. De az ügyben a radikális nemzeti érzelmű honfitársaink között sincsen egység.
Ami persze a legkevésbé sem tragédia, mert a nyilas hatalomátvétel és általában véve a hungarista mozgalom eltérő megítélése semmi esetre sem okoz ma már jóvátehetetlen szakadást a magyar hazafias mozgalom soraiban. Az ugyanis nem lehet vitakérdés - amit az úgynevezett baloldal évtizedek óta igyekszik a fejekbe sulykolni -, hogy a „jó oldalon álltunk-e a háborúban”. A nemzeti érdekeket képviselő politikai elit irányítása alatt álló Magyarország ugyanis nem állhatott máshová, mint a tengelyhatalmak oldalára. Hazánk ugyanis csak és kizárólag az olasz-német szövetség háborús győzelme esetén remélhette Európa újjárendezését, amely a Trianonban elrabolt magyarlakta területek visszaszerzésének feltétele volt. Ezen kívül pedig a tengelyhatalmak diadala esetén lehetett reménykedni abban, hogy a bolsevizmus semmiképpen sem gyűri maga alá Kelet- és Közép-Európa nemzeteit. Van továbbá még egy szempont is, amit akkoriban is csak kevesen értettek meg (utólag azonban teljesen egyértelmű): mégpedig az, hogy a Nyugattal történő szövetkezésünk ára a zsidóság hazánk fölött gyakorolt befolyásának további erősítése lett volna.
Magyarország tehát három teljesen világos célért hadakozott a tengelyhatalmak oldalán:
1. Az első világháborús vereség nyomán elvesztett magyarlakta területek visszaszerzéséért;
2. A bolsevizmus távol tartásáért Európától;
3. A zsidóság hazánkban tapasztalható túlzott befolyásának csökkentéséért.
A magyar nemzeti érdekek tehát teljesen egyértelműen és világosan kijelölték hazánk helyét a nagy háborúban. Amikor azonban a magyar hadsereg, szövetségeseivel együtt, minden fronton hátrálni kényszerült, és az ellenség – a bolsevisták képében – hazánk földjére lépett, természetszerűleg merült föl a kérdés: van-e értelme folytatni a háborút? A magyar vezetők egy rövid ideig abban reménykedtek, a nyugati hatalmakkal megkötendő különbéke lehetővé teszi a fentebb ismertetett három háborús cél közül legalább az egyiknek – a bolsevizmus távol tartásának – megvalósítását. Amikor azonban világossá vált, hogy a nagyhatalmak közötti osztozkodás eredményeképpen Németország veresége esetén hazánk mindenképpen a kommunista Szovjetunió fennhatósága alá kerül, akkor a történelem a következőképpen tette fel a magyarság számára a kérdést: önként szolgáltatjuk ki hazánkat halálos ellenségeinknek, és fogadjuk el a teljes és megsemmisítő vereséget, vagy pedig még megpróbálunk az utolsó leheletünkig küzdeni, reménykedve valamiféle csodában (melyre azért akad példa a hadtörténelemben), vagy pedig a hősi halálban. Horthy és hívei az előbbi, a nyilasok az utóbbi megoldást választották.
Kinek volt igaza? Utólag könnyű persze okosnak lenni, azonban 1944 októberében azért korántsem volt annyira egyértelmű, hogy egészen pontosan milyen körülmények között fog a háború befejeződni. Az persze már kétségtelennek tűnt: Németország már semmi esetre sem nyerheti meg a háborút. Azonban még volt némi halvány reménysugár arra vonatkozóan, hogy amennyiben az önfeláldozó és rendkívüli erőfeszítések eredményeképpen sikerül eredményes ellenállást kifejteni, és a fegyverletételt és teljes megadást még jó ideig elodázzuk, a teljesen természetellenes antifasiszta koalíció idővel felbomlik, és talán lesz még lehetőség egy tisztességes béke-megállapodásra a nyugati hatalmakkal. Mely esetben a Kelet- és Közép-Európa megmenekült volna legalább a bolsevizmus rémétől.
Aki a nyilasokat a háború továbbfolytatása miatt elítéli, annak fel kellene tennie magában a morálfilozófia egyik alapkérdését: mikor tekinthető bármilyen jellegű küzdelem telesen reménytelennek? Nem azt tanítja-e minden erkölcstan, hogy a magánéletünkben is a végsőkig kell harcolni nemes céljaink eléréséért? Természetesen joggal lehet érvelni azzal, saját magunkat feláldozhatjuk ugyan valamely vesztésre álló ügy érdekében, de más embertársainkat nem rángathatunk bele egy olyan csatába, melynek végkimenetele erősen kétséges. Ebben az esetben azonban joggal lehetne a történelem ítélőszéke előtt elmarasztalni például az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc vezetőit azért, mert az orosz beavatkozást követően nem tették le azonnal a fegyvert, és a „reménytelen küzdelem további folytatása” nyomán több tízezer ember halálát okozták. De hogy egy másik példát említsek a sok közül: ha a nyilasokat elítéljük a háború folytatása miatt, akkor például Szigetvár hősies védőit is megvádolhatnánk azzal, hogy „fölöslegesen ontották a saját és az ellenség vérét egy eleve reménytelen ütközetben”.
Milyen szerencse, hogy Marathónnál felsorakozott görög sereg katonáiban volt annyi hazaszeretet, elszántság és önfeláldozás, hogy hajlandóak voltak megvívni a teljesen kilátástalannak tűnő harcot.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó írások:
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben