Pár jellemző idézet az alább teljességében olvasható, cigánysajnáltató (mi mást várnánk a balliberális HVG-től?) cikkből:

„Panaszkodik, két hónapja hiába kéri az önkormányzatot, hogy a háza előtt nyírják le a füvet, mert olyan nagy, hogy a gyerekek elvesznek benne és tele van szúnyoggal.” - értsd: két hónapon keresztül nem volt arra ideje / energiája a segílyes, azaz naphosszat otthon döglő orknak, hogy egy kaszát ragadjon, és pár perc(!) munkával lekaszálja a füvet. Még ezt is tőlünk várja a rohadék élősködő!

"Szó, mi szó, az utcában, bármerre néztünk, sehol sem láttunk haszonnövényekkel beültetett udvart, pedig a megtermelt zöldség, gyümölcs bizonyára jól jönne a népes családoknak. Ezt szóvá is tettük, és a válasz az volt, önerőből nem tudják megoldani, segítséget nem kapnak, a harminc négyzetméteres földjüket nem érdemes felásni és bevetni egy mázsa krumpliért." - 1.) ki a kicsit nem becsüli... 2.) a fehéreknek hogyhogy mindez nem okoz gondot? Pedig ők sem kapnak semmiféle segítséget, sőt, esetükben pozitív diszkrimináció sincs... 3.) Mennyi ideig is tartana felásni 30 négyzetmétert? Ja, hogy arra sincs idejük a biztosan napi 16-20 órát dolgozó (segílyes/ingyenélő) cigóknak?

„A házaspár említ pozitív példát is: néhány éve a kisebbségi önkormányzat tisztasági versenyt szervezett, az itt lakók lelkesen takarították udvaraikat, lakásaikat, virágokat ültettek. A nyertes kapott ötezer forintot.” - vajon fehéreknek mikor fognak fizetni (!) azért, hogy rendberakják a portájukat? Cigányéknál már az közmunkának számít (nem [csak] ebben az esetben), ha otthon döglik, és napi 1-2 órás melóval a háza előtt rendet csinál. Fehéreknél meg – na nem is folytatom...

Az eredeti cikk:

Ki vágja le a füvet? Látogatás jászsági cigányoknál

A 9400 lelket számláló Jászapáti 20-25 százaléknyi roma lakosságának gondjai nem különböznek a cigányság országos problémáitól: óriási munkanélküliség, jelentős apátia, nagyfokú tehetetlenség, hónapról hónapra élés, javarészt szociális segélyekből, miközben a többségi társadalom sajnálkozva tárja szét a kezét. Az alföldi város két romák lakta településrészére, a Dankó Pista utcába és az Ilona-telepre, azaz a Pattancsra látogattunk.

Két kísérőnkkel, Rácz Gusztáv cigány kisebbségi képviselőjelölttel és Andrási Róbert polgárőrrel a polgármesteri hivatalban találkoztunk. Rácz Gusztáv azzal fogadott bennünket, hogy Jászapátin jelenleg nincs a romáknak képviselete, belső konfliktusok miatt három éve a kisebbségi önkormányzat feloszlatta magát. Ezért is készülnek lelkesen az októberi választásra. Céljuk segíteni a cigányságot a normális lakhatási körülmények megteremtésében, a megfelelő szociális feltételek kialakításában, a tanulási lehetőségek javításában. Szeretnének pályázatok révén mezőgazdasági, önkormányzati és gyári munkahelyeket teremteni számukra. Rácz elismerően szólt Szabó Lajos polgármester tevékenységéről, mint elmondta, Szabó az elmúlt tíz évben közel 4,5 milliárd forintot hozott a városba, igyekszik munkát adni a romáknak, de még így is sok a munkanélküli.

A fű, amit le kéne vágni

Elindulunk a település szélén található Dankó Pista utcába, ahol egy középkorú férfi invitál szerény, de tiszta otthonába. Elmondja, se neki, se feleségének nincs munkája, nehéz az életük. Ő elvégezte az általános iskola első négy osztályát, régen a vasútnál dolgozott, most azonban még a közmunkaprogramban sem tudott elhelyezkedni. A felesége egyetlen osztályt sem fejezett be. Gyermekeikkel együtt öten élnek a szociális segélyből és a családi pótlékból. Ha van rá lehetőségük, elmennek napszámba paradicsomot, répát és krumplit kapálni. A jövőt kilátástalannak tartják, egyetlen reményük, hogy az őszi önkormányzati választáson olyan kisebbségi vezetők kerülnek hatalomra, akik szívükön viselik a romák sorsát. A Fideszre adták voksukat, mert tőlük várják új munkaalkalmak teremtését. Dicsérte Pócs Jánost, a város fideszes parlamenti képviselőjét, aki mint a környék legnagyobb mezőgazdasági vállalkozója „sok romának ad munkát”. Mint hozzáteszi: még ez is kevés, ugyanúgy, ahogy a pénz is.

Az utcából egyre többen jöttek oda hozzánk, beszélgetni. Egy ötgyermekes, gyeden lévő fiatal nő azt nehezményezte, hogy más településeken a szegények az önkormányzattól fejenként százezer forintos tüzelési utalványt kapnak, itt viszont erre sincs lehetőség. Elmondta, többször bement a polgármesteri hivatalba, hogy legalább két-három napot dolgozna a téli tüzelőért, de hiába, ha viszont kimennek az erdőbe gallyat szedni, megbüntetik őket harmincezer forintra. Egy negyvenes éveiben járó férfi kifejtette: elégedettek a polgármesterrel, „de valahogy olyan érzésük van, hogy azt a segítséget, ami járna nekik, megvonják tőlük”. Panaszkodik, két hónapja hiába kéri az önkormányzatot, hogy a háza előtt nyírják le a füvet, mert olyan nagy, hogy a gyerekek elvesznek benne és tele van szúnyoggal. Szerinte a közmunkásokat csak oda irányítják dolgozni, ahol egyébként is rend és tisztaság van, velük nem törődik senki. Arra a kérdésünkre, ha ennyire elviselhetetlen a helyzet, akkor miért nem vágja le maga a háza előtt a füvet, azzal érvel, hogy nem akarja megfosztani az önkormányzatot attól az állami pénztől, amit a közmunkáért kap.

Szó, mi szó, az utcában, bármerre néztünk, sehol sem láttunk haszonnövényekkel beültetett udvart, pedig a megtermelt zöldség, gyümölcs bizonyára jól jönne a népes családoknak. Ezt szóvá is tettük, és a válasz az volt, önerőből nem tudják megoldani, segítséget nem kapnak, a harminc négyzetméteres földjüket nem érdemes felásni és bevetni egy mázsa krumpliért.

A szintén kisebbségi képviselőnek induló ifj. Farkas Sándor tud olyan településről, ahol a polgármesteri hivatal területeket ad ki roma családoknak, a földet saját maguknak kell megművelni, a vetőmagokat az önkormányzat biztosítja. Itt is jó lenne bevezetni, de ehhez szélesebb körű összefogás kellene.

Négy-öt gyerekkel nehéz a tanulás

A Dankó Pista utcából kísérőinkkel a Pattancsra megyünk, ahol tíz-tizenöt fős csapat fogad bennünket, a problémáikról kérés nélkül mesélnek. Egy középkorú asszony elmondja, férjével közösen nevelik öt gyermeküket és két unokájukat. Ő sem írni, sem olvasni nem tud, férje is csupán az általános iskola első négy osztályát végezte el, mindig alkalmi munkákból éltek. A férj jelenleg közmunkásként dolgozik a vasútnál. Nehezményezi, hogy a cigányok nem kapnak ugyanolyan munkát, mint a magyarok, szerinte a városban az egyenjogúságot hírből sem ismerik. Takarítani is például azokat veszik fel, akiknek iskolájuk van. Igazat ad felvetésünknek, hogy lehet, éppen az iskolázatlanság miatt nehéz az elhelyezkedésük, de megjegyzi: ha valakinek öt-hat gyereke van, akkor aligha képes még tanulni is, ráadásul nem tudja fizetni az iskolával járó költségeket.

Beszélgetésünk közben felvetődik, először talán az általános iskolát kellene elvégezni és szakmát szerezni, majd utána jöhet a családalapítás. Kétségtelenül nehéz élet vár arra, aki 14-15 évesen gyermeket vállal, taglalja a középkorú asszony, és elmondja: a szexuális felvilágosítás, nevelés tabutémának számít, a cigányok szégyenlősek, a szexualitásról, a védekezésről nem beszélnek. A lánygyermekekkel még csak-csak, de a fiúkkal egyáltalán nem. Meséli, nem messze lakik tőlük egy huszonkét éves lány, akinek már négy gyereke van, most várja az ötödiket. Mondta neki, nem jól cselekszik, mert koszba és nyomorba nem szabad ennyi gyereket vállalni, a lány válasza csupán az volt, hogy semmi köze hozzá, ne kényeskedjen. Az asszony férje veszi át a szót: egyelőre nem látnak komolyabb esélyt a perifériára szorított, nyomorban tengődő emberek felzárkóztatására.

A házaspár említ pozitív példát is: néhány éve a kisebbségi önkormányzat tisztasági versenyt szervezett, az itt lakók lelkesen takarították udvaraikat, lakásaikat, virágokat ültettek. A nyertes kapott ötezer forintot. Azóta többen szépítgetik a portájukat. Erről saját szemünkkel is meggyőződtünk: bementünk néhány lakásba, tisztasággal és renddel találkoztunk, látszott, hogy a lakásnak van gazdája.

Egy fiatalasszony a kisebbségi önkormányzatot bírálja: szerinte nem ilyen önkormányzatra van szükség, hanem olyan emberekre, akik ismeri a romák társadalmi összetételét, a gyerekek nevelési lehetőségeit, a közösségi, életviteli normák betartásának akadályait. Akik nem csupán szajkózzák, hogy az elmúlt húsz év passzivitása, a hibás segélyezési politika mennyit ártott a cigányság lelki és fizikai állapotának. Nem beszélni kellene róla, hanem tenni ellene. Mint mondja, ameddig az iskolákban vagy a munkaügyi központokban megkülönböztetik a cigányokat, nem lesz változás.