Tácsi István: A pozsonyi csata margójára

Világ Magyarsága, 2013. 07. 04. A pozsonyi csata 907. július 3-7.

Az újság 15. oldalán: „Albert Ferenc: Rövid történelmi visszatekintés, a teljesség nélkül” című írásában emlékezik meg e, a kárpát-medencei magyaroknak a középkor legfontosabb, legdicsőbb, és sorsfordító eseményéről.

Komment: az Újság írásához kapcsolódva, csatlakozzunk mi is e heti cikkünkkel Albert úr és mások megkezdett megemlékezéséhez. Ugyanis kijelenthető, ha az újság egy számának teljes terjedelmét a szerkesztőség ennek a történelmi eseménynek szentelné, akkor sem tudnánk teljes körűen, legfeljebb teljesebb körűen feltárnunk és bemutatnunk, ennek az önfeláldozásban példamutató honvédelmi eseménynek minden részletét.

Ebben az írásunkban nem az események újabb ismételgetésével szeretném, ha csatlakoznánk az ünnepléshez. Nem, mert az események magáért beszélnek, mint ahogy Albert úr történeti leírása is elfogadható. Azonban e sorsdöntő honvédő háború történelmi környezete még mindig nem kellően feltárt, főleg nem hivatalos feldolgozásban. Mint ahogy egyetlen magyar állami ünnepséget sem rendeztek hivatalosan az országunk mai vezetői. Kérdezhető: mi ennek az oka? Szerintem a legfőbb oka ennek az, hogy ma már szinte teljesen elvesztettük magyar szuverenitásunkat, és idegen erők kormányozzák az országot. Igen, mert a magyar szuverenitásunk – a pozsonyi csata 907. évétől számítva – 1106-év küzdelmei után mára teljesen megszűnni látszik. Pontosabban az ország szuverenitása még mindig létezik, de ez már nem a magyar önrendelkezés folyamata, hanem idegen országfoglaló erők hatalmát jelenti felettünk. Egyszerűbben, amit 907-ben a csatában megnyertünk, azt 1106 év alatt tudták csak politikailag felőrölni az ellenségeink, hogy mára már végleg elveszítsük egykor virágzó függetlenségünket.

A pozsonyi csata történelmi körülményeinek a feltárását saját feldolgozásomban olvashatják. Természetesen a rendelkezésemre álló forrásaim alapján. Az események gyújtópontja néhány évvel e csata előttre tehető. Pontosan 885-890-re, az etelközi magyar VÉRSZERZŐDÉS idejére. Európában, ez idő tájt már tetőpontjára hágott a Nyugat-európai Császárság hódító háborúinak gyakorlata, az európai úrnépi őslakosság teljes megsemmisítése irányában. Jelen írásunkban a szintén szemita és hódító Kelet-római Császárság terveiről nem szólunk. Együtt a római katolikus keresztény vallástérítéssel. A nyugat-európai úrnépi őslakosság eddigre már elveszett magyarnak lenni, gondoljunk Gallia franciává válására, a szemita Anglia megalakulására, meg a szászok csonthalmain megalakuló német nemzetre stb. Már csak egyedül a Kárpát-medencében éltek akkortájt színtiszta magyari népek, igazában több úrnépi államocskába szerveződve. Ezek a kis törzsi államok, külön: a szkíták, a hunok, az avarok, a morva-magyarok (nem szlovákok!) stb., nem voltak képesek katonailag teljes körűen szembeszállni a hódító frank és római hatalommal. Természetes reakciójukként, a még keletebbre létező testvéri hunmagyar Kazár Birodalomhoz fordultak segítségért, az eredményes önvédő harcuk sikeres megvívásának érdekében.

Azért rögzítsük, hogy a Kazár Birodalom egyáltalán nem azonos egy zsidó országgal. Az igaz, hogy Kazária – mint egy egységes hunmagyar birodalom, csak nem hun, hanem kazár uralkodóház vezetésével – az iszlám arabok által 736-737-ig tartó rablóháborúja következtében elszenvedett súlyos veszteségei okán, kénytelen zsidó törzset is befogadni országába. Az is igaz, hogy ezek a betelepült zsidók beépültek a kazár hatalmi rendszerbe, de még ez sem jelentette azt, hogy ekkortól Kazária zsidó országgá lett volna. Hiszen ebben a birodalomban éltek még akkor a Levédia és Maeotisz körzeti hunok, az Etelközben a szkíta és avar-magyar törzsek, együtt a szavárdokkal. Részletesebben erről „A magyarok istene, az ősi Napisten újra fénylik” című könyvemben lehet olvasni.

A magyar honegyesítés megkezdéséhez vezető események, szintén az iszlám arab hódító háborúknak a következménye. Ugyanis Izmail ibn Ahmeg arab vezér 892-ben, az újabb arab hódítás során tönkreveri a Kazár Birodalom keleti tartományait, az Aral-tó körzetét lakó és védő besenyő, kun és úz törzsek hadseregét. Óriási pusztítást okozva e további kazár-magyaroknak. Akik e vereségük következtében a megélhetésüket jelentő, szinte a teljes állatállományukat elvesztve, fejvesztve menekültek nyugati irányba, a Kazár Birodalom belseje felé. Következtében felborult a birodalom addigi rendje, ezeket a menekülő törzseket a kazár Kagánnak újra le kellett valahol telepíteni. Mivel nem volt már szabad hely, politikailag kellett helyet csinálniuk. Előtte még a kazárok támogatásával az Etelközben élő magyari törzsek 885-ben megválasztják Álmost főfejedelemnek. Azzal a céllal, hogy testvéri segítséggel, nyugaton visszaverik az egyre jobban kibontakozó frank hódítást, és a Kárpát-medencébe az ottani őslakosság mellé települve, egy katonailag erős Közép-európai hatalmat hoznak létre, Hungária = Magyarország megnevezéssel. A felgyorsuló események hozták, hogy az Etelközből kivonuló magyari törzsek helyébe a kazár Kagán meg betelepíti az előzőleg vereséget szenvedő besenyőket, és Levédiába pedig a kunokat és úzokat.

Most jutottunk vissza oda, ahogy kezdtük írásunkat. Az etelközi vérszerződés tehát a kiindulópontja mindazoknak a dicsőséges eseményeknek, amiről a következőkben olvashatunk. A hét vezér a hozzája tartozó nemzetségekkel 890-től megkezdik a felkészülést a nagy feladatra. Megfelelő mennyiségű élelmet kellett megtermelniük az útra kelő családoknak. Legalább egy évre elegendőt, meg a katonák ellátásának biztosítását. A csatlakozók járműveit, szekereit kijavítva és az igásállataikat ellátva takarmánnyal fel kellett készíteni az útra. A katonák fegyverzetét kiegészítve és kijavítva, a lóállományukat feltöltve, a fiatalokat ki kellett képezni a nagy útra és csatákra. De a legnagyobb feladat mindközt, a térség diplomáciai felkészítése az elkövetkező honegyesítő háború minden veszélyének az elhárítására.

Pontosítsuk az eddig leírtakat. A Kárpát-medence fejedelemségeinek szoros diplomáciai kapcsolata a Kaukázus körül élő kazár kaganátussal, illetve hunmagyar fejedelmi hatalommal történelmi valóság. A Kazár Birodalommal a kapcsolat az avar hatalom idején állandó, de utána is élő valóság maradt. Minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy a vérszerződés és a HONEGYESÍTÉS (és nem honfoglalás!), egy a Kárpát-medencéből kiinduló diplomáciai egyeztetés, kérés eredménye lehetett. Már csak egy kedvező, vagy meghatározó történelmi esemény létrejötte kellett a tervezett honegyesítés elindításához. Igaz, hogy nem kedvezőn, de a pillanatot a Kijev városának 882. évi, az óorosz Oleg szláv fejedelem általi elfoglalása váltja ki. A Kijevben vagy körzetében állomásozó Álmos hun fejedelmi családnak (valószínűleg Árpád szülőhelye) menekülni kell a városból. Az előzménye annyi, hogy a kaukázusi Hunországnak az arabok általi elpusztítása után (736. évtől), a hun uralkodóház északabbra, Kijevbe költözik.

Oleg, vagyis az oroszok terjeszkedő fejedelme elől az Etelközbe kénytelen visszaköltöző hun fejedelmi család, a 890. év tájékán megköti a honegyesítő törzsekkel a vérszerződést. A szerződést megkötő hét törzs meg a csatlakozók 894-re felkészülve megkezdik a Kárpát-medence honegyesítésének harcait. Hogy milyen fényes sikerrel, arról sokan és sokféleképpen írtak. Ha párhuzamot keresünk a világtörténelemben az Árpád-féle dicső honegyesítésre, akkor arra kell rájönnünk, hogy a mintegy kétezer évvel korábbi mükénéi ógörög, vagyis a dór invázió ellen az akháj szövetség győztes trójai háborúja sikerét azonosíthatjuk vele. Érthető, amíg az ógörögök a keleti asszír-perzsa hódítást állítják meg, addig Árpád hadai meg a nyugati asszír-frank terjeszkedést.

Röviden meséljük tovább Álmos főfejedelem elindította események dicsőségtől-dicsőségesebb eseményeit. A történelmi igazság szerint: a magyar honegyesítés sebészi pontossággal végrehajtott, a kazárokkal is egyeztetett, a kelet-európai úrnépek térségi integrációja szerint, tervszerűen lezajlott eseménye korának. Mert az is bizonyítható, miként már említettük, hogy jelentős nagyságú szálláshelyet kellett biztosítani a Kazár Birodalomnak a keletről menekülő besenyőknek, majd a nyomukban érkező kunoknak és úzoknak. Ezt csak úgy tudta megoldani, ha a hunmagyar törzsek egy részét a Kárpát-medencébe helyezik át. Az indulási parancs kiadásával, 895 nyarán a törzsek menetoszlopokba fejlődtek, és megindultak a Kárpátokban a nekik kijelölt átkelők felé. A források szerint, ekkor már Álmos fia, a Gyulának megválasztott Árpád-vezér vezette a honegyesítés hadműveleteit. A beköltöző törzseknek létszáma nem érhette el az 500.000 főt, a lakosság többi részét az itt helyben lakó hunmagyar úrnépek tették ki, együtt a mintegy 2 millió főt.

Jól láthatóan és kiemelten a szakirodalommal ellentétben: A MAGYAR HONEGYESÍTÉS HARCAI NEM 895-900 KÖZT, HANEM, 894-902 KÖZÖTT ZAJLOTTAK LE ÉS FEJEZŐDTEK BE. Pontosan három évvel tovább, összesen nyolc évig tartott, mint ahogy ma ismeri a világ. Ugyanis Árpád hadseregének az előőrsei már 894 őszére elfoglalják a következő évben betelepülni kívánó törzsek szálláshelyeit, a Tisza folyó keleti területei mentén. A honegyesítés harcai viszont a Morva felvidék elfoglalásával, 902-ben fejeződtek be. Ettől az évtől számítható az egységes kárpát-medencei Hungária = Magyarország létrejötte. Aki olvasta sorainkat, ezután már így mondja el minden magyar embernek.

A pozsonyi döntő csata előtt még egy fontos eseményt kell pontosítanunk. Miként az Albert cikk is említi, a bajorok által 904-ben politikai orvgyilkosság áldozata lesz Kurszán, a Kende és kísérete. Azért Ő, mert a legfőbb állami méltóságot békeidőben a Kende viselte. Árpád csak a hadjárat fővezére, a Gyula címet viselte. Kurszán meggyilkolása következtében újra hadiállapot következik be a bajorokkal. Amelyben, ismét a Gyula, vagyis Árpád lesz a fővezér, az ország elsőszámú vezetője. Ráadásul a Kende halálával megüresedő posztot is, a pozsonyi csata győztes vezére kapja. Így kerül a Kende méltóság, vagyis a főfejedelmi cím is a győzelme után az Árpádház kezébe. Ez a magyarázata annak, miért Árpád fia, Zolta (Zsolt) örökli a főfejedelemséget az apja halálát követően.

Kurszán megölése diplomáciai hadüzenetnek tekinthető, de Árpád nem támad. Inkább okosan és célszerűen a teljes körű politikai berendezkedéssel, meg a határvédelem megerősítésével, a gyepürendszer teljes kiépítésével próbálják útját állni a várható támadásnak. A hírszerzéssel pontosan ismerték az ellenség terveit, és a támadás idejét. E három évben az ország felkészült a legnagyobb honvédő háborúja megvívására.

Már csak az egyesített Magyar Haza ország megtartó harcait kell még elmesélni, hogy teljes képet kapjuk a pozsonyi csata dicsőségéről. A keleti frankok Kurszán meggyilkolását követően csak három év múlva, 907-ben voltak képesek egy általános és totális ellentámadást indítani a berendezkedő magyarok ellen. Mindenkinek ismernie kellene a döntő és talán a legdicsőbb, önfeláldozó Pozsonyi-csata 907. július 4-7. eseményeit. Azért egy mondatban itt is ismételjük el. A Duna vonalában a magyarok megsemmisítése céljával, három hadtestben támadó legalább 100.000 fős, a bajor Liutpold őrgróf vezette keleti frank hadsereget, Árpád 40.000 főnyi védelmi hadereje Pozsony mellett egyenként elfogja, és három nap alatt szinte az utolsó emberig elpusztítja. Első nap a dunai hadtápot, másnak a Duna jobb, harmadnap hajnalban átúsztatva a Dunán a sereg bal hadtestét. Még az előzőleg 905-ben Kurszánt a Kendét és kíséretét orvul meggyilkoló Liutpold bajor seregvezér is a holtak között maradt. Árpád seregei így bosszulták meg sikerrel, a bajor hercegnek a magyarok ellen elkövetett diplomáciai orvgyilkosságát. A győzelem eredményeként a magyarok a nyugati határaikat az Enns folyónál állapítják meg, és amely államhatár hosszú időre állandósul. Immár megszületik a végleges és egységes Magyarország megvalósítása.

A magyarok a pozsonyi csatában kivívják az ország megmaradását a sokkal nagyobb és erősebb nyugati hódító hatalmakkal szemben. Egyben megtanulták, ha továbbra is biztosítani akarják a haza függetlenségét, akkor közösen kell védekezni a támadók ellen, és visszaszerezni tőlük az esetleg elvett javainkat. Ugyanerre az elvre épült a sokak által tévesen magyar kalandozásoknak ismert majd 100 éves időszak, a honegyesítő harcaink után. A helyesen „tervszerű megelőző katonai csapásoknak” nevezett honvédő harcoknak nem más célja volt, mint a nyugat-európai népek céltudatos katonai gyengítésével, megakadályozni egy újabb nyugatrómai-keresztény szövetség létrejöttét ellenünk. Emellett az ország állandó határainak a megerősítése és elfogadtatása volt a feladata a környező hatalmakkal.

Azzal fejezzük be írásunkat, hogy megfogalmazzuk a pozsonyi csata legfőbb tanulságát. Ugyanis a „kalandozásoknak” volt még egy, szintén el nem ismert célja, a száz évvel korábban a frankok által „elrabolt” avar kincsek minél nagyobb részének a visszaszerzése. De közte a legfontosabb céllal, a Magyar Szent Korona megkeresése és visszahozása a magyar haza javára. Amelyet Nagy Károly az avar kincsekkel együtt az önmaga tulajdonába vette, és sokak szerint e koronával saját magát római császárrá koronáztatja. Igaz, hogy a korona megtalálása és hazahozatala ekkor még nem sikerült, mert a római kereszténység ezt megakadályozza. De a nagyhatalmi szerepünk megerősödésével és a kereszténység felvételével már tovább nem tagadhatták meg a koronánk visszaszolgáltatását. Az I. évezred fordulóján III. Ottónak, I. István királyunk sógorának, az akkori Német-római Császár közbenjárására, II Szilveszter római pápa kénytelen visszaküldeni hazánknak a koronát és a hatalmi jelvényeket, az akkor épp megalapítandó feudális és római-keresztény királyságunk számára. De ez már egy egészen más történet.

Az is lehet, hogy a pozsonyi csata nem is Pozsonynál, hanem feljebb a Dunán, ENNSBURG mellett zajlott, miként Geönczeöl Gyula tudja, de ez a jelentőségéből semmit sem von le. Ha nincs ez az önfeláldozó győzelem, akkor ma nem lenne Magyarország sem. Igaz, hogy az azt követő 1106 évben meggyengült a haza, mert azóta is élethalál harcát vívja a nyugatrómai hódítókkal szemben, jelenleg a pénzhatalmi fegyvereik ellen. Nincs mese, ismét győznünk kell!