Ifj. Tompó László

Kirekesztőink szerint igenis van magyar zsidó irodalom, amiért költőik, írók nyelvben és szellemben egyaránt magyarok, mi több, valójában ők mindig is a műveltség igazi terjesztői, míg a kevésbé közismert kirekesztettek szerint irodalmuknak inkább csak a nyelve, mintsem szelleme magyar. Mi az igazság?

A Hunhír.infón nemrég méltatott Pintér Jenő mindkét fél érveit mérlegre tevő, 1941-ben megjelent, mindmáig időtálló irodalomtörténeti rendszerezése is felvetette címbeli kérdésre az 1929-ben megjelent, hasonmásban ma is hozzáférhető, Újvári Péter szerkesztette Magyar Zsidó Lexikon meghatározását idézzük, miszerint „zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.”

Egyenes válasz ez arra a kérdésre, hogy oktatásunk valaha miért különböztette meg irodalmukat a mienkétől, tekintettel arra, hogy képviselőik, mint a közismertebbek közül Bródy Sándor, Erdős Renée, Kiss József, Kóbor Tamás, Molnár Ferenc, Pap Károly, Pilinszky János, Sárközi György, Szerb Antal, Szomory Dezső, Vas István, Zsolt Béla ugyanis hiába írtak magyarul, szellemük idegen maradt (és akkor még a maiakat nem is részleteztük!), hiszen, mint vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály megállapította (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943), „nem magyarságuk elismeréséért”, hanem „csak az egyenjogúságért” harcoltak: nem magyarok, polgárok akartak lenni, Farkas Gyula pedig találóan állapította meg (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938), hogy „a még annyira elmagyarosodott, sőt kikeresztelkedett zsidó sem szakadhatott el eredeti közösségétől, egyrészt mert itt minduntalan számon tartották, másrészt mert a keresztény közvélemény még a kiszabadulni vágyót is sietett visszautasítani eredeti sorompói közé.” Amíg az Alföldről felkerült „magyar parasztlegény vagy lány idegen urakat szolgált, akárcsak a székely Bukarestben”, amikor „színházban, koncerteken, tárlatokon már ekkor sem lehetettmagyar arcot látni”, addig Kiss (Klein) József lapja, „A Hét” 1890-ben azzal kérkedett, hogy ők „megcsinálták azt, ’amit az úr nem tudott vagy nem akart:az ipart, a kereskedelmet, a pénzgazdaságot, az újságírást és más egyebet’”, három év múlva pedig, hogy a „kultúra maghintői mindig a zsidók voltak, a jövő századot is zsidók készítik elő”.

A „kultúra maghintői” azonban, mint Zoltvány Irén írja (Erotika és irodalom, 1924),„a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből” még azok is, akik pedig Farkas Gyula szerint „magyar szellemi atmoszférába nőttek bele”, mint Abafi-Aigner Lajos, Acsády (Adler) Ignác, Fraknói (Frankl) Vilmos, Herinrich Gusztáv, Kármán Mór, Meltzl Hugó, Lehr Albert, Ötvös (Silberstein) Adolf, Volf György, akiket bár méltányolt, mégis idegeneknek tekintett Gyulai Pál.

Idegeneknek, amiért hiába írtak magyarul (ráadásul kerékbe törten), hiába volt verseik, regényeik, drámáik tárgya „magyar”, szellemiségük nemcsak más volt, mint a miénk, hanem azzal ellentétes is, és pontosan ez az, amit a legtöbben észre sem vesznek, mi több, kifejezetten tagadnak, hivatkozva olyan életművekre, mint Karinthy Frigyes, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Sik Sándor, Szerb Antal, nagyjainkhoz képesti középszerűségekre, elfeledve, mennyire igaz mindenkor Farkas Gyula következtetése, miszerint „olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul”.

Igazolásul elég legyen csak Karinthy Frigyesre és Szerb Antalra utalnunk. Karinthyt a közfelfogás mindmáig amagyar irodalmi humor úgyszólván utolérhetetlen klasszikusának tartja, holott ha valaki fellapozza Liszt Nándor szatíra- és paródiakötetét (Fele se tréfa), aligha fogja többé Karinthyét (Így írtok ti) piedesztálra emelni. Szerb Antalt is mindmáig majdnem mindenki magasztalja „Magyar irodalomtörténet”-éért, jóllehet idegenimádatáért, „européer”-ségéért inkább szégyellnünk kellene, olyan művekkel szemben, mint Féja Géza vagy Várkonyi Nándor irodalomtörténete. Persze kérdés, mit várhatunk a „művelt nagyközönség”-től, amikor, bármily hihetetlennek tűnik, még Móricz Zsigmond is így nyilatkozott róluk:

„Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.”

Persze nem mindenki lelkesedett azért ennyire az „európai hang”-ért, nem mindenki azonosította a magyart a magyarországival, a fénylő kavicsot az aranyszemekkel, mivel azonban az „audiatur et altera pars” – „hallgattassék meg a másik fél is” – klasszikus elve mintha rájuk nem vonatkozna, tőlük idézünk Újvári Péter idézett meghatározásának alátámasztása és címbeli kérdésünk végső megválaszolása céljából.

Concha Győző: „Ha a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociológusok és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, tudomány, erkölcs és jog s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit és alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e szerintük történelmi ócskaságokat nyugatról hozott újdon utánzatokkal törekszenek kiszorítani, a nemzet magát egész lelki valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, írnak is, saját kebelében élő ellenségeinek tekinti.”

Gróf Károlyi Imre: „A magyar hírlapi sajtó rágalmazó és romboló részét úgyszólván kizárólag zsidók szerkesztik. Munkájuk könnyű, mert az olvasók nagy többségében nincs kellő ítélőképesség, nincs önálló gondolkodás. Túlságosan hisznek a nyomtatott betűnek, ezt a helyzetet a sajtó alaposan kihasználja. A zsidók mindig azoknak a szekerét tolják, akik nekik az ő külön érdekeik szempontjából legrokonszenvesebbek. Egyébként lelkiismeret nélkül turkálnak, rágcsálnak minden magyar dologban, mint a patkányok.. Hangjuk az ország lakosságának többségét alkotó jobboldallal szemben egyre támadóbb és szemtelenebb, kötekedéseikre a csekélyebb számú, magyarszerkesztésű hírlapok úgyszólván csak mentegetőzve, félénken válaszolnak, ahelyett, hogy ők támadnának, mégpedig erélyesen. A budapesti napilapok hetven százaléka zsidó kézben van, természetes, hogy ez az internacionalista sajtó szélsőbaloldali irányzatú, a zsidó érdekeket védelmezi, zsidó szemszögből ítél meg mindent. Vitatkozásában ez a sajtó fölényes és pökhendi hangú, nem a tárgyilagos érvelésre veti a fősúlyt, hanem a nyegle személyeskedésre, ellenfeleinek piszkolására. Elválaszthatatlan tőle a folytonos hazudozás, ferdítés, rágalmazás. Ha azután szóba kerül a sajtótörvény, a zsidó hírlapok egyszerre visszhangzanak a sajtószabadság veszedelemben forgásának frázisaitól, jóllehet az a szabadság, amely a zavartalan demoralizálás, korrumpálás, botrányhajhászat visszaéléseiből áll, és zsidó faji alapon végzi a lélekmérgezést, nincs a magyar nép érdekében. Hangzatos frázis ez, az igazi szabadság szemérmetlen paródiája és kifigurázása.”

Méhely Lajos: „Mint két éles tőr keresztezik egymást a magyar és a zsidó faj életérdekei. Itt nincs és nem lehet megalkuvás, mert egy kabátban csak egy ember fér el, s a másik, akinek nem jutott, kabát nélkül marad. Ez a példa az örök ellentétnek a forrása, mert a zsidó mindig az egész kabátot, az egész ökröt, az egész házat s az egész országot akarja. Ebben a mohó akarásban pedig a hatalmasan lobogó faji öntudat, a vértudat biztos ösztöne vezérli, melynél fogva valamennyi zsidó mindig és mindenhol, egy testvérként mozdítja elő egymás céljait és törekvéseit. Ez a mohóság, kapzsiság és telhetetlenség, ez a csaknem kielégíthetetlen étvágy s a kielégülést célzó eszközök sajátossága, mindezen tulajdonságok ősforrásával, a nekünk örökké idegen fajisággal együtt, a legfőbb oka annak az ellenszenvnek, melyet a zsidóság iránt valamennyi más faj az egész világon táplál. Ezt az ellenérzést lehet tagadni, lehet tompítani, sőt teljesen is megfékezni, de kiirtani lehetetlen, annál kevésbé, mert kölcsönös. Aki nem hisz benne, vagy teljesen értelmetlenül jár az élet nagy színpadán, vagy képmutató.”

Prohászka Ottokár: „A zsidók folyton azt emlegetik, hogy az emberek megfeledkeztek a krisztusi szeretetről és a gyűlöletet teszik eszméikké. Nem így van, mert mi nem antiszemiták, hanem hungaristák vagyunk. Szégyen, gyalázat egy nép számára, ha a vezetést idegennek adja át saját otthonában, és saját maga állítja ki és pecsételi le saját szégyenének bélyegével azt a bizonyítványt, hogy életképtelen. Mi a magyar hazát akarjuk szeretni, mi azt akarjuk, hogy itt elsősorban a magyarságé legyen a vezetés. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy a zsidóboldoguljon: az a kifogásom, hogy amikor ő boldogul, az én testvéreimnek rovására boldogul.”

Ravasz László: „A zsidóság nem vallás, hanem a világcivilizáció testébe szétszóródott faj: ahol a zsidóság letelepedett, ott mindenütt megtartotta a maga különállását, nem szívódott fel sehol sem. A zsidó lelkiség állandó vonásai valóságos világnézeti alapelvekké jegecesedtek. A zsidó összehalmozza a vagyont, kiélvezi az életet, amellett dühös szabadgondolkodó és szocialista, minden forradalmi iránynak nemcsak megértője, hanem lelkes propagálója is. Faji ellenszenvek nem támadnak ok nélkül, azok mindig az életösztön mélységéből születnek, a társadalmi tapasztalatok adják meg bennük a vészjelet, amikor a nemzeti lét veszedelemben van. Ez az ősi igazság, nem pedig az, mintha az antiszemitizmus jogosulatlan érzelem volna, valami irigységféle a zsidók teljesítményeinek láttára. – Üljön csak fel egy Nyíregyházáról érkező III. osztályú kocsiba. Hatvan-hetven hernyósapkás, kaftánoszsidó utazik benne: szájukból habzik a jiddis. Az ember kérdi magától: hát ezek magyarok? Ez Árpád és Arany János népe?”