A több irányból szorongatott 21. századi Magyarországról visszanézve egyre világosabban látszik, micsoda elképesztő erők gyűrűjébe volt belekényszerítve Németország az első világháború után. Adolf Hitler azon kevesek közé tartozott, akik pontosan megértették, hogy Németországnak nem csupán a német lakta területeket bitorló Franciaországgal, Lengyelországgal és Csehországgal kell megküzdenie, hanem valószínűleg a felsorolt államokat támogató Brit Birodalommal és Oroszországgal is. Mi több, Adolf Hitler rögtön az első világháború után megértette: hazájának a nyugati világ feletti kizárólagos uralomra törő nemzetközi zsidósággal szemben is meg kell vívnia élet-halál harcát, amennyiben Németország nem akar beletörődni a másodhegedűs szerepkörébe.
A történelemkönyvek éppen a 20. század legfontosabb történelmi folyamatáról nem ejtenek egy árva szót sem: arról, hogy miképpen ragadta magához a hatalmat a nemzetközi zsidóság a nyugati világban, és hogyan született meg a zsidó világbirodalom. Joggal tehetjük fel persze a kérdést: vajon Európa népei miért nem voltak képesek összefogni a szinte mindegyikükre nézve veszedelmeket is rejtő zsidó világuralmi törekvésekkel szemben? A válasz meglehetősen banális: a veszélyt a kontinens országainak vezető osztályai körében sem mindenki ismerte fel, ezen kívül pedig az egyes nemzetek közötti történelmi ellentétek és gyűlölködés elhomályosította a vezető politikusok és a tömegek tisztánlátását. A nemzetiszocializmus (és a kisebb részben a fasizmus) népszerűsége persze arra utal, hogy jelentős számban voltak olyanok, akik világosan látták, hogy egy újonnan születő birodalom készül maga alá gyűrni a nyugati civilizáció egymással marakodó népeit. Márpedig ez a birodalom – a közhiedelemmel ellentétben – nem a Harmadik Birodalom volt.
A zsidó pénzoligarchia – az „oszd meg és uralkodj” stratégiájának szellemében – persze óriási erőfeszítéseket tett a kisebb-nagyobb európai államok közötti ellentétek további elmélyítése érdekében. Az angol, amerikai és a francia uralkodó rétegekkel pedig sikerült elhitetni, hogy a fő ellenség Németország és Olaszország, és általában véve a zsidó világuralmi törekvések útjában álló nemzetiszocializmus és fasizmus. Adolf Hitler természetesen számított arra, hogy békés úton aligha lesz lehetséges az igazságtalan versailles-i béke revíziója. Egyáltalán nem tekinthető véletlennek azonban, hogy miután területi követelései Lengyelország vonatkozásában is teljesültek, a Führer békét akart kötni a Brit Birodalommal. Majd miután 1940. május-június folyamán döntő csapást mért a francia-angol hadseregre, ismételten kiegyezést ajánlott Angliának. Amennyiben Adolf Hitler békejobbját a britek elfogadják, akkor nem csupán a sok millió ember halálát és tengernyi szenvedést okozó háborúra nem került volna sor, de az Európát is magába foglaló zsidó világbirodalom sem született volna meg. Helyette lett volna egy Európa fölött hegemóniával bíró Német Birodalom és a hatalmas gyarmati területeket igazgató Brit, illetve a némileg kisebb Francia Birodalom. Mindemellett az USA és Japán a német-brit kiegyezés esetén is a nagyhatalom maradt volna. (Talán Olaszország is a fasizmus uralma alatt képes lett volna világhatalommá válni.) A zsidóság azonban mindenképpen maga alá gyűrte volna Amerikát - Európát azonban nem. Természetesen, ha bekövetkezik a német-brit kiegyezés, akkor is számolni kellett volna a vörös uralom alá került Oroszországgal, ahol Sztálin szívós következetességgel szorította ki a hatalomból a bolsevik zsidókat. (Sok esetben az életüktől is megfosztva őket.)
Hogy azután miképp alakult volna egy brit-német kiegyezés (és a zsidóság európai befolyásának felszámolása) esetén a nagyhatalmak egymáshoz fűződő viszonya, az egy külön történet. Lehetséges, hogy háború tört volna ki az USA és Japán között Ázsiában, és idővel a Brit és a Német Birodalom is szembekerülhetett volna egymással. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a hat vagy hét nagyhatalom (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, USA, Japán, a Szovjetunió és esetleg Olaszország) az „egyensúlypolitika” jegyében képes lett volna az együttműködésre, és a béke fenntartására is a világban. Nagy kérdés persze az is, miképpen kezelte volna a kommunista szovjet államot a többi hatalom? Nem tudhatjuk azt sem, mi történt volna Kínával, illetve megszületett volna Izrael állama akkor is, ha hosszabb távon is fennmarad a nemzetiszocialista Németország? Annyi azonban mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy ha Berlin és London 1939-40 folyamán (vagy még előbb) békét köt egymással, akkor elkerülhető lett volna a második világháború borzalmas pusztítása, és a zsidóság nem tudta volna kiterjeszteni uralmát Európa fölé. Ebben az esetben Kelet-Európa sohasem kerül kommunista uralom alá, Nyugat-Európát nem árasztják el a bevándorlók, és a liberalizmus sem rohasztotta volna el a nyugati civilizáció alapjait. Európa nemzeteinek persze meg kellett volna barátkozniuk a német hegemóniával, ami azonban alighanem több függetlenséget biztosított volna a kontinens államainak, mint a jelenlegi Európai Unió.
A jóvátehetetlen hibát a brit uralkodó elit követte el, melynek kebelében komoly harc dúlt a németbarát, illetve az Amerika- és zsidóbarát irányzatok között. A 20. század történelmének egyik legizgalmasabb rejtélye az a mai napig is tabuként kezelt kérdés, hogy pontosan miképpen volt képes a nemzetközi zsidóság a brit uralkodó rétegek nagyobbik részét a maga oldalára állítani. Miféle ígéreteket tettek, mekkora összegekkel vesztegettek meg angol politikusokat? Adolf Hitler figyelmeztetése ellenére a megdöbbentően rövidlátó angol vezető rétegek nem értették meg, hogy amennyiben London ellöki a németek kinyújtott kezét, és a zsidósággal (valamint az USA-val és a szovjetekkel) szövetkezik a fő ellenségnek gondolt Német Birodalom elpusztítása céljából, akkor ezzel a saját sírját ássa meg, mivel az Európát is magába foglaló zsidó birodalom létrehozásához nyújt segédkezet. Hasonlóképpen vakította el a németek iránt táplált (és persze kívülről is ösztönzött) gyűlölet a francia politikusok szemét. A franciák az ősi ellenségnek számító németek ellen összefogtak a zsidókkal, a britekkel, az amerikaiakkal és az oroszokkal, tudtukon és akaratukon kívül hozzájárulva a zsidóság régi álmának – a nyugati világ feletti uralmának – a megvalósításához. A német nemzetiszocialista vezetőkkel ellentétben sem a francia, sem az angol uralkodó rétegek nem értették meg, hogy a zsidóság vezetése alatt álló nyugati világban nem lesz hely egyetlen más nagyhatalom számára sem.
A zsidó birodalom kiépülésével párhuzamosan az egykor félelmetes brit és a francia impérium viharos gyorsasággal összeomlott. A gyarmatok felszabadulása minden bizonnyal elkerülhetetlen volt, azonban Nagy-Britannia és Franciaország megtarthatta volna nagyhatalmi szerepét, ha nem kényszerül betagozódni az Amerikát és Európa nagy részét is magába foglaló „globális birodalomba”. Mely az orosz nemzeti érdekek jegyében terjeszkedő Szovjetunió felett aratott diadalt követően bekebelezte Közép-és Kelet-Európát is. Franciaország és Nagy-Britannia tehát hiába került ki győztesen a nagy háborúból, idővel gyarmatait mindkét állam elvesztette, és egyik sem volt képes nagyhatalomként tovább fennmaradni. Ami Oroszországot illeti, Sztálin - a bolsevista forradalom egyik kulcsfigurájaként - valószínűleg pontosan tisztában volt a zsidóság világhatalmi törekvéseivel. Azonban Németország szétzúzását a vörös cár sokkal fontosabbnak tartotta, hiszen a Német Birodalom fennállása esetén az oroszoknak esélyük sem lett volna arra, hogy befolyásuk alá vonják Kelet-és Közép-Európát. Miután Sztálin leszámolt a legveszedelmesebb zsidó bolsevistákkal, attól is kevésbé kellett tartania, hogy a nemzetközi zsidósággal történő németellenes szövetkezése nyomán a kommunista birodalom is a globális pénztőke hatalma alá kerül. (Habár a veszély 1945 után is fennállt, Sztálin azonban vasököllel sújtott le az Nyugat tényleges vagy feltételezett ügynökeire.)
A zsidók mindig mélységesen fel vannak háborodva, ha bárki, akár csak utalni is merészel a zsidó világbirodalom létezésére. Ilyenkor mindig habzó szájjal antiszemitáznak, fenyegetőznek, és persze ostoba „összeesküvés-elméletnek” bélyegzik a zsidóság uralmi törekvésit leleplező tényeket és nézeteket. Pedig a zsidó birodalomról beszélni ugyanúgy nem sértő és nem „gyűlöletbeszéd”, mint ahogyan nem kelt gyűlöletet az ókori rómaiak vagy éppen a britek iránt, ha megállapítjuk, hogy hosszú évszázadokon át létezett a Római Birodalom, és nem is olyan régen a Föld nagy részén a britek uralkodtak.
A zsidók egyik fő törekvése, hogy minél kevesebben ismerjék fel a nyugati világban élvezett óriási befolyásuk létezését. Egymás között, ritka őszinte pillanataikban, persze maguk is elismerik, hogy ők uralják Európát, Amerikát és a harmadik világ államainak egy része fölött is komoly befolyással bírnak. Azonban van három ok is, amivel világuralmuk szükségszerűségét önmaguk előtt indokolják. Az első a vallásos zsidók érve: ők a „választott nép”, melynek Istentől rendelt feladata „uralkodni a népeken”. (Minden korábbi birodalom kiváltságos népe Istentől rendelt feladatának tartotta az uralkodást.) A nem vallásos zsidók előszeretettel hivatkoznak arra, hogy népük sokkal tehetségesebb és okosabb más népeknél, ezért illeti meg a kizárólagos vezető szerep. (Ugyancsak minden birodalomszervező nép jellegzetes érve.) A harmadik ok pedig, amivel a vallásos és nem vallásos zsidók egyaránt, lelkük mélyén vagy szigorúan egymás között, a nyugati világ felett gyakorolt hatalmukat megindokolják: ha nem kormányozzák, nem befolyásolják, és nem tartják szigorú felügyelet alatt a gójokat, akkor azok „irigységükből” és „ostobaságukból” fakadóan a zsidókat teszik meg a bűnbaknak minden bajukért, és előbb vagy utóbb elkezdik őket „megsemmisíteni”. Tényleg csak ártatlan bűnbakok volnának a zsidók?...
Perge Ottó
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben