Amint ismeretes, a papok a leggonoszabb ellenségek és vajon miért? Mert ők a legtehetetlenebbek. A tehetetlenségből alakul ki bennük a legádázabb, legszörnyebb, legtalálékonyabb, legmérgezőbb gyűlölet. A világtörténelem legnagyobb gyűlölködői mindig is a papok voltak, ám a legötletdúsabb gyűlölködők úgyszintén, és a papi bosszú szellemével szemben jóformán semminemű egyéb szellem nem veheti fel a versenyt e tekintetben.

Az emberiség története meglehetősen lapos és ostoba dolog volna a nélkül a szellem nélkül, amellyel a tehetetlenek itatták át - és vegyük is szemügyre mindjárt a legékesszólóbb példát! Mindaz, amit valaha e földön a "nemesek", a "hatalmasok", az "urak", a "hatalom birtokosai" ellen tettek, semmiség ahhoz képest, amit a zsidók követtek el ellenük; a zsidók, ez a velejéig papi nép, amely ellenségein és legyőzőin nem tudott máshogy elégtételt venni, mint annak értékei radikális átértékelésével, tehát a legszellemibb bosszú aktusával. A legmélyebben gyökerező bosszú papi népének ez volt az egyetlen kiút. Éppen a zsidók voltak azok, akik félelmetes következetességgel kísérelték meg az arisztokratikus értékelési mód (jó=nemes=hatalmas=szép=boldog=az istenek kegyence) visszájára fordítását és tartották is magukat e megfordításhoz, mégpedig határokat nem ismerő gyűlölettel (a tehetetlenség gyűlöletével) azt állítva, hogy "csak a nyomorultak a jók, a szegények, a tehetetlenek, csak az alacsony sorú emberek a jók, a szenvedők, az ínségben szűkölködők, a betegek, a félresikerültek, a csúfak, csak ők a jámborak, az áhítatosak, csak nekik adatik meg a kegyelem állapota, ezzel szemben ti előkelők, erősek, ti az örökkévalóságig gonoszok lesztek és maradtok, gonoszak, kegyetlenek, ravaszak, kielégíthetetlenek és istentelenek, alávalók és átkozottak!"... Nagyon jól tudjuk, ki örökölte e zsidó átértékelést... Jól emlékszem ezzel a végzetes és minden mértéket meghaladóan szörnyű kezdeményezéssel kapcsolatban, amellyel a zsidók elkezdték ezt a kíméletlen irtóhadjáratot, arra a mondatra, amelyet egy más alkalommal fogalmaztam meg (Túl Jón és Rosszon, 195. aforizma), mármint hogy a zsidókkal kezdődik a rabszolgalázadás a morálban: az a lázadás, amely mögött kétezer év történelme áll, és ezt a tényt ma csak azért tévesztjük szem elől, mert e lázadás ... győzött.

Hát nem értitek? Nincsen szemetek valamihez, aminek két évezredre volt szüksége a diadalra jutáshoz?... Nem is csoda: a hosszan tartó dolgokat általában nehéz meglátni, áttekinteni. Ám az eredmény adott: a bosszú és a gyűlölet, a zsidó gyűlölet, a legádázabb és legfinomabb, az ideálokat alkotó, értékeket átértékelő zsidó gyűlölet fajának törzséből, amilyen e földön még sohasem létezett, valami egészen különleges, eleddig sohasem tapasztalt dolog sarjadt elő, egyfajta új szeretet, a legmélyebb és legfinomabb szeretet - és ugyan miféle más törzsből sarjadhatott volna ki ez az érzés?... Ám azt azért mégse gondoljuk, hogy ez az említett bosszúvágy ellenére fejlődött ki, annak tagadásaként, a zsidó gyűlölet ellentéteként! Nem, mert ennek éppen a fordítottja az igazság! E szeretet a gyűlöletből sarjadt ki, ennek mintegy terebélyes koronájaként, a diadal koronájaként, gyarapodva a vakító verőfényben a világosság és a magasság birodalmában és ugyanaz volt a célja, mint a gyűlöletnek: a győzelem, a zsákmányszerzés, a csábítás, éspedig ugyanazzal a lendülettel, amellyel a gyűlölet gyökerei igyekeztek minél mélyebbre hatolni mindenbe, amiben csak gonoszság és mélység lakozott.

A názáreti Jézus, a szeretetnek ez a testet öltött evangéliuma, ez a szegényeknek, betegeknek, bűnösöknek a boldogságot és a győzelmet elhozó "megváltó", vajon nem a legnyugtalanítóbb és legellenállhatatlanabb csáberőt képviselte-e, amely kerülő utakon vezetett a zsidó értékekhez és az ideál megújításához? Izrael vajon nem éppen e "megváltó" kerülő útján, látszólagos ellensége és ellenfele segítségével érte-e el vegytiszta bosszúvágyának végső célját? A bosszú igazán nagystílű politikája vajon milyen titkos feketemágiájának, milyen messzire tekintő, földalatti, lassan, de biztosan terjeszkedő, mindennel előre számoló bosszújának köszönhette Izrael, hogy magát e bosszú egyedüli eszközét az egész világ szeme láttára halálos ellenségként szögezhette föl a keresztre, és ezért az "egész világ", vagyis Izrael minden ellensége gyanútlanul ráharaphatott e csalétekre? És egyáltalán lehetett volna-e ennél még veszedelmesebb csalétket kiagyalni? Mi egyéb is érne föl csáberőben, vonzerőben, megrontó hatalomban a "szent kereszt" e szimbólumával, az "isten a kereszten" szörnyű paradoxonával, ezzel az elképzelhetetlen, végső rendkívüli kegyetlenséggel, hogy isten magamagát feszítette meg az emberek üdvére?... Az mindenképpen bizonyos, hogy Izrael sub hoc signo bosszújával és az értékek átértékelésével eddig minden egyéb ideált, minden nemesebb ideált újra meg újra legyőzött.

- De minek itt nemesebb ideálokat emlegetni? Ne szakadjunk el a tényektől!Győzött a nép - a "rabszolgák", a "csőcselék" vagy a "csorda", ahogy tetszik -, még ha a zsidók segítségével is. Na és? Soha népnek nagyobb történelmi küldetése nem volt, mint nekik. Az "urakat" leverték; a közönséges ember morálja diadalmaskodott. E győzelmet fölfoghatjuk akár vérfertőzésnek is (összekeverte egymással a fajokat) - semmi kifogásom ellene; e mérgezés kétségtelenül sikerült. Az emberi nem "megváltása" (mármint az uraktól) a legjobb úton halad; minden szemlátomást elzsidósodik, elkeresztényesedik vagy elcsürhésedik (a szavak mit sem számítanak). A mérgezés terjedése az emberiség testében feltartóztathatatlannak látszik, sebessége, menete manapság talán lelassult, most finomabban, észrevétlenebbül terjed - de hát idő van bőven...
(...)

Évezredes, iszonytató harcot vívott a földön a "jó és hitvány", a "jó és gonosz", e két, egymással szembeállított érték; és bár az idők során minden kétséget kizáróan a második érték kerekedett felül, azért léteznek még olyan helyek is, ahol e küzdelem döntetlenre áll és tovább folyik. Azt mondhatnánk, hogy e harc azóta is egyre nagyobb magasságokban folytatódott, épp ezért egyre jobban elmélyült, egyre szellemibbé lényegült; ekképp az emelkedettebb jellemnek, a szellemibb jellemnek talán ma sincs határozottabb jele e hasadásnál, annál, hogy ezen értékek csataterévé tud válni.

E küzdelem szimbóluma, amint az emberiség egész történelme folyamán írva áll, a következő: "Róma Júdea, Júdea Róma ellen" - soha még fontosabb esemény nem zajlott ennél a harcnál, ennél a halálos ellenségeskedésnél, az emberiség történelmében nincs nagyobb kérdőjel ennél. Róma valami természetellenest érzett a zsidókban, mintegy a saját természetével ellentétes szörnyetegnek fogva föl őket; Rómában a zsidót olyan embernek tekintették, "akinek a gyűlölete az egész emberi nemre kiterjed": és joggal, már amennyiben jogunk van arra, hogy az emberi nem üdvét és jövőjét az arisztokratikus értékek, a római értékek föltétlen uralmához kapcsoljuk.

Hogyan éreztek viszont a zsidók Róma iránt? Ezt ezer apró jelből is kitalálhatjuk, de idézzük csak fel emlékezetünkben Szent János Apokalipszisét, e legvéresebb szájú dühkitörést, amely a bosszút veszi a lelkére. (Egyébként ne becsüljük alá a keresztény ösztönök mélységes következetességét, amint ezt éppen a gyűlölet apostola által írott szeretet könyve teszi, ugyanannak az embernek a műve, akinek az elragadtatott szeretet evangéliumát tulajdonítják: van ebben jó adag igazság is, bármennyi irodalmi hamisításra volt is szüksége célja eléréséhez.) A rómaiak olyan erősek és előkelőek voltak, amilyen erős és előkelő népet eleddig nem hordott hátán a föld, sőt nem is álmodott róla senki soha, hogy náluk erősebb és előkelőbb is lehet valaki; minden, ami csak maradt utánuk, minden feliratuk elbűvöli a szemlélőt, föltéve, ha az illető képes elolvasni, mi áll rajtuk. A zsidók viszont a par excellence ressentiment azon papi népe voltak, akiben a példátlan népszerű-morális zsenialitás lakozott: hasonlítsuk csak össze a zsidókat a hasonló adottságú népekkel, például a kínaiakkal vagy a németekkel, és mindjárt megérezzük, mi az első- és mi a hatodrangú. Mind ez ideig kettejük közül ki győzött: Róma vagy Júdea? Semmi kétség: kik előtt hajbókolnak ma, még Rómában is, mint a legfőbb értékek letéteményesei előtt - és nem csupán Rómában, hanem a földkerekség majdnem felén, mindenütt, ahol megszelídült az ember, vagy meg akar szelídülni - három zsidó és egy zsidónő előtt (a Názáreti Jézus, Péter, a halász, Pál, a szőnyegszövő és az imént Jézusnak nevezett gyermek anyja, Mária előtt).

Tényleg különös ez: kétségtelenül Róma maradt alul. Igaz ugyan, hogy a reneszánsz korban a klasszikus ideál, minden dolgok arisztokratikus értékelése csodálatos és hátborzongató módon újjáéledt: maga Róma azonban élő-halottként mozgott csupán a reá épített, judaizált Róma súlya alatt, amely egy ökumenikus zsinagóga látványát nyújtotta és "Egyháznak" hívták: ám hamarosan újra Júdea győzedelmeskedett annak az alapvetően népszerű (német és angol) ressentiment-mozgalomnak köszönhetően, amelyet reformációnak neveznek, és amely nem jelentett egyebet az egyház restaurációjánál; ám azután ismét a sír nyugalma telepedett a klasszikus Rómára. A francia forradalommal Júdea megint csak - minden eddiginél döntőbb mértékű - győzelmet aratott a klasszikus eszmény fölött: Európa utolsó politikai előkelősége, a XVII. és XVIII. francia évszázadok nemessége elvérzett a népi ressentiment-ösztönök csapásai alatt, és ennek láttán olyan lármás ujjongás támadt a földön, olyan lelkes ünneplés kezdődött, amilyet még sohasem látott a világ! Mert itt a legszörnyűbb, a legváratlanabb dolog történt: maga a megtestesült antik eszmény lépett színre az emberiség szeme és lelkiismerete elé a maga hallatlan pompájában - és megint felhangzott, ezúttal erősebben, egyszerűbben, de határozottabban mint valaha az előjogot a kisebbségnek iszonyatos jelszava a ressentiment régi, hazug, előjogot a többségnek jelszavával, szemben a megalázkodással, lealacsonyodással, az egyenlősdivel, az emberiség hanyatlásával, züllésével.

Napóleon a másik út utolsó útjelzőjeként jelent meg, ő volt a lehető legegyedibb túl későn érkező ember, aki csak létezett valaha ezen a világon, a magánvaló, előkelő embereszmény testet öltött problémája - ám meggondolandó, voltaképpen mi is ez a probléma: Napóleon az embertelen embernek (Unmensch - a ford.) és az emberfölötti embernek (Übermensch - a ford.) ez a szintézise...
Ez lett volna a vég? Minden idők ezen legnagyobb eszményellentétét ezzel ad acta tették volna? Vagy csupán elnapolták, előre nem látható időre?... Vajon nem fog-e valamikor még egyszer, sokkal hevesebben, sokkal hosszabb előkészület után fellobbanni a régi láng? Sőt: nem kell-e éppen ezt kívánnunk minden erőnkből? Mi több: akarnunk, előidéznünk?...

Friedrich Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához, Holnap Kiadó, 1996, 29-33; 53-56. old., ford.: Romhányi Török Gábor.