Körülbelül 14 éves lehettem, amikor egy barátnőmmel világhálós beszélgetésünk során megalapítottunk egy pártot. Zászlót is rajzoltam neki, meg nevet is adtam. Nagyon lelkes voltam, gondoltam, most megváltjuk a világot. Aztán valahogy rájöttem, hogy ehhez mi enyhén szólva is kevesek vagyunk, és nem feltétlen számban, hanem szellemben. Mindenesetre izgalmas dolog volt, hogy valami a mi fejünkből pattant ki, valamit mi alapítottunk meg, és a legfőbb, hogy valaminek mi lehetünk a vezetői.

Ez egyszerű pszichológia. A legtöbb ember legalább fél percre biztos elálmodozott róla, mi lenne, ha ő irányítana. Ha az, akkor és úgy történne, ahogy azt ő mondja, s emiatt tisztelet, félelem és szeretet övezné. Ahogy azonban az ember idősebb lesz, lehetőleg bölcsebbé is válik, és rájön, hogy nem feltétlen őt szólította és tette alkalmassá arra az Úristen, hogy politikai értelemben az élen álljon. Megtanul egy nagyon fontos dolgot, amit e három kifejezéssel lehet röviden megfogalmazni: önkritika, helyes helyzetfelismerés és alázat. Vagyis tudja, hol a helye, és képes arra, hogy elfogadja, nem ő az első számú személy, nem az ő fejéből pattannak ki a világmegváltó gondolatok, nem ő dirigál.

Az emberre természeténél fogva jellemző a fenti kórkép, de a magyarra talán még jobban. Ismerjük a mondást: két magyar az három világnézet. Ám manapság az sem elég, hogy valakik egy világnézetet valljanak. Mert két magyar nemzetiszocialista az legalább öt szervezetet jelent! Az ember csak kapkodja a fejét, és nem érti, hogy akkor, amikor bizonyos emberek ugyanazt vallják, miért nem képesek egy zászló alá tömörülni; mikor nacionlizmusukban, szocializmusukban és kereszténységükben egységesek, miért kell ezerfelé morzsolódni.

Ha annyi nemzetiszocialistánk lenne Magyarországon, ahány nemzetiszocialista szervezetünk, már rég miénk lenne a hatalom. Sajnos így áll a helyzet. Hiába vallják sokan magukat nemzetiszocialistának, egyszerűen látszik, hogy a demokrácia emlőin nevelkedtek, mert nem képesek arra, hogy egy már meglévő eszmét magukénak valljanak és egy már létező szervezetbe belépjenek. Inkább újra feltalálják a spanyol viaszt és megfogalmazzák a hungarizmus tantételeit, holott az már rég megtörtént, és alapítanak egy saját szervezetet, nehogy  véletlenül szórólaposfiúként kelljen kezdeni, és ne rögtön a bársonyszék - mely egyébként nincsen - legyen a lelkes úriemberek jussa.

Divide et impera - oszd meg, és uralkodj, mondták a rómaiak, s a népek behódoltak előttük. A mai országhódítók is ezzel a módszerrel élnek. Pártokat hoztak létre, és az ő civakodásuk prédájául dobták oda édes hazánkat, holott mindegyik felet ők irányítják. Ez a szellem azonban közénk is beszivárgott, s mindennapossá lett a bábeli zűrzavar...

Erre azonban jelenleg nem érünk rá. Minden egyes igazsághoz eljutott emberre szükség van! Tegyetek le arról a képzetről, hogy titeket ne irányítson senki, mondjatok le arról, hogy ti diktáltok, és csatlakozzatok hozzánk. Nem mondjuk azt, hogy jobb és rátermettebb emberek vagyunk nálatok, de az biztos, hogy gyakorlatban, szervezettségben, ismertségben és taglétszámban - tehát hatékonyságban! - felette állunk minden most létrejött vagy a jövőben létrehozandó szervezetnél. Ha egy az igazságunk, miért kéne széttagozódni, miért kéne elvetni azt, ami már felépült? A magyarság hegyén egy nagy erős várra van szükség, nem sok kis apró, könnyen bevehető toronyra. Ha minden építőkocka rendelkezésre áll, felépülhet a hungarizmus erős palotája! Legyetek ti is építőkockák, ne legyetek kerékkötői annak, hogy az igazság zászlaja alatt egybeforrjon a magyarság! Álljatok be a Pax Hungarica Mozgalom lobogója alá, hogy beteljesülhessen magasztos indulónk zengő sora:

Ha összefog most magyar a magyarral,
Győzelemre visz majd a nyilaskereszt,
Szálasi Ferenc.

Úgy legyen!

Kitartás!

B. Bernadett - Kitartás.hu