Miután a magyarországi gyarmat spirituális-vallási vezetőjévé előléptetett Köves Slomó megadta az engedélyt, kiválasztott történészek és más, megbízható értelmiségiek részvételével kezdetét vette az „antiszemitizmus-vita”. A lényeges kérdések felvetése és az igazság kimondása a természetesen szigorúan tilos – habár a vita résztvevőit a legkevésbé sem érdekli az igazság. (A saját karrierjük előmozdítása és a további cionista hazugságok terjesztése annál inkább.)

A liberális-cionista banda egyik fele arról folytat félrevezető álvitát, hogy vajon antiszemitizmusnak minősül-e a tényeknek megfelelően elmondani: az 1919-es véres proletárdiktatúra, majd az 1945 után kiépült kommunista rendszer vezetői között sok zsidó származású személy. A társaság másik része azon tanakodik, hogy a magyar hatóságok és a közigazgatás csak eltűrte, amint a németek a „halálba küldik a zsidókat”, vagy pedig tevőlegesen és lelkesen közreműködtek a deportálásokban.

Természetesen ezeknek az álvitáknak a célja - túl azon, hogy a magyarság körében erősítsék a bűntudat érzését - az, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről. Ugyanis amiről valóban érdemes lenne vitatkozni, az a következő: vajon az 1944-et megelőző több mint fél évszázad során a zsidóság erőszakos térfoglalása (a gazdasági-kulturális élet megszállása, a magyarellenes Károlyi-rezsim támogatása, a zsidóságnak a vörös diktatúrában játszott kiemelt szerepe, a nemzeti célok iránti közömbös, sőt ellenséges magatartás stb.) milyen szerepet játszott a zsidótörvények megszületésében és a deportálásokban? Másképpen megfogalmazva a kérdést, amelyet az állítólag demokratikus Magyarországon feltenni sem szabad: vajon milyen mértékben járult hozzá az antiszemita érzelmek kialakulásához az a tény, hogy a zsidóság bizonyos körei lényegében uralmuk alá hajtották Magyarországot? Nem lehetséges, hogy a magyarság szabadulni akart a halálos ölelésből, és ezért működtek aktívan közre a hatóságok és a közigazgatás a deportálásokban? És ebből a kérdésből fakad a világon feltehető egyik leginkább eretnek kérdés, melyre még gondolni is halálos vétek: bűnös-e az a nemzet, amelyik vissza szeretné szerezni önrendelkezési jogát a saját hazájában?

Teljesen mindegy különben, miről zajlik ez a nevetséges vita, mindegy, miről beszél a cionistáktól rettegő, gerinctelen Áder, a megfélemlített Orbán, mivel fenyegetőzik Netanjahu, Clinton, Rosenthal asszonyság vagy éppen Köves Slomó. Nincsen különösebb jelentősége a fideszes megalázkodásoknak és a Mazsihisz meg az összes zsidó hatalmi központ és média átkozódásainak és hazudozásainak. A valóság ugyanis az, hogy a „magyar –zsidó békés együttélés” útjában legyőzhetetlennek tűnő akadályok tornyosulnak immár közel másfél évszázada.

Értelmes és okos emberek (akik persze mind "fasiszták","nácik" és "antiszemiták") tisztában voltak a magyarság és a zsidóság kapcsolatrendszerének feloldhatatlan ellentmondásaival, sok-sok évtizeddel – egyesek szerint több mint egy évszázaddal – ezelőtt is. Miként Adolf Hitler is világosan megértette: a német-zsidó békés együttélés hosszabb távon lehetetlen. Legalábbis addig nem lehetséges, amíg a zsidó megmarad zsidónak és a német pedig németnek. A nemzetiszocialisták felismerték, hogy a két nép nem létezhet egymás mellett, mivel a zsidóság csakis akkor képes együtt élni másokkal, ha uralkodik fölöttük, viszont a büszke németek nem tűrik el, hogy bárki is elnyomja őket. Az ellentmondás tehát feloldhatatlannak látszott. A németség a második világháborúban tényleg totális vereséget szenvedett: nem csupán a fronton győzték le, de nemzeti ideáljaitól is megfosztották. Amikor a zsidók példaként állítják elénk a németeket, mondván, ők bezzeg - velünk, magyarokkal ellentétben - „szembenéztek a múltjukkal” és „levonták a tanulságokat”, akkor ez magyarra fordítva annyit jelent: a németek behódoltak a hódítók előtt, és nemzetként megszűntek létezni. Ennek a ténynek persze messzire ható következménye van, előbb-utóbb ugyanis a lakossággá züllött németség is kisebbségbe szorul saját egykori hazájában. A Németország fölött uralkodó cionisták a liberalizmus, a multikulti, az erkölcsi züllés ösztönzése révén néhány évtizeden belül fizikai szempontból is olyan helyzetbe hozzák az egykori németek leszármazottait, ahonnan nem lehetséges már a talpra állás.
A zsidóság, nyíltan ugyan ki nem mondva, de teljesen egyértelműen mindenütt a teljes hatalom megragadására törekszik. Számukra a „békés együttélés” és a „tolerancia”, „egymás elfogadása” annyit jelent, hogy a gazdanép, pisszenés nélkül, beletörődik elnyomott helyzetébe. Aki hajlandó alávetni magát a cionista zsidók korlátlan uralmának, az pénzhez, hivatalhoz, vezető pozícióhoz jut, és ő lesz a „tisztességes ember”, a „demokrata” és a „humanista”. Azon kevesek pedig, akik nem tudják elfogadni, hogy idegenek parancsolgatnak nekik és uralják a hazájukat, nem csupán az „elit” soraiból szorulnak ki, hanem „antiszemiták” és „nácik” is lesznek. Rájuk a teljes kirekesztés, egyes esetekben pedig a börtön vár.

A nemzeti érzelmű magyarokról tévesen állítják, hogy idegengyűlölők lennének. Engem például a legkevésbé sem zavar, ha más vallású, más bőrszínű, másként gondolkodó embereket látok magam körül. Sőt, érdeklődve szemlélem a „másságot”. Türelmünk azonban addig tart, amíg az „eltérő identitásúak” nem akarnak uralkodni fölöttünk, nem akarják ránk kényszeríteni az életszemléletüket, és nem kezdenek el élősködni rajtunk. Ez az oka annak, hogy nincsen semmi bajunk a Magyarországon élő kínaiakkal vagy éppen a muzulmánokkal. Három kisebbség hangadóival van gondunk: a buzik egy részével azért, mert pofátlanul népszerűsítik és ránk akarják kényszeríteni életellenes „életmódjukat”, a cigányokkal azért, mert jelentős hányaduk élősködik és bűnözik, a cionista zsidók iránti ellenszenv oka pedig az - ha valaki nem tudná -, hogy teljes mértékben uralni akarják a hazánkat (és uralmi céljaik érdekében ráadásul kijátsszák, és ellenünk hangolják a másik két kisebbséget).

A „magyar-zsidó békés együttélés” akkor lenne lehetséges, ha a cionista zsidók nem akarnák „felvásárolni” az országot, vagyis készek lennének egyenrangú polgárként élni a magyarok mellett. Erre azonban nem hajlandók, és elsősorban persze nem azért, mert ők „tehetségesebbek” és a „versenyben” eleve fölénk kerekednek. A zsidóság két ok miatt nem mond le kiváltságairól és nem hagy fel (világ)uralmi törekvéseivel. Egyrészt azért, mert részben éppen a holovallás dogmatikája a fejükbe verte, hogy ha nem ők uralkodnak valahol, akkor a befogadó (szerintük „tehetségtelen” és „bűnbakkereső”) nép ellenük fordul, és „küldi őket a gázkamrába”. A másik ok pedig, hogy a cionisták uralják az egész nyugati világot, és ők rendelkeznek az USA és szövetségeseinek hadserege, titkosszolgálatai, pénzügyei, gazdasági élete és médiája fölött. Olyan még nem fordult elő a történelem folyamán, hogy egy etnikai vagy bármilyen más alapon szerveződő, minden hatalmat a kezében összpontosító elit önként lemondjon a hatalomról. (Hozzáteszem: minden uralkodó elit etnikai alapon szerveződik, egész egyszerűen azért, mert az etnikai összetartozás a legerősebb összekötő kapocs az emberek között, márpedig az alattvalók engedetlenségére tekintettel igencsak szükséges a hatalmon lévők összetartása.)
Ha tehát a cionista zsidóság nem akar és nem is képes kibújni a bőréből (mert ha megtenné, nem lenne többé az, ami, vagyis cionista zsidóság), marad a másik lehetőség: a magyarságnak kellene feladnia önazonosságát a „békés együttélés érdekében” – vagyis a magyar nemzetnek alá kellene vetnie magát a cionisták uralmának. Mondhatnánk, ez már bekövetkezett, hiszen honfitársaink egy része oly mértékben félre van vezetve, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte, az értelmesebbek közül viszont sokan egzisztenciális okokból nem mernek megszólalni, sőt, éppenséggel az ország urainak a szekértolójává szegődnek. Nagyon kevesen vannak, akik nem csak tudják, hogy kik uralják Magyarországot, de ellenállni is hajlandók.

A magyarság jóval több mint egy évszázada vergődik a zsidóság bizonyos köreinek a szorításában. (Legalábbis a tiszaeszlári per óta teljesen egyértelmű, hogy milyen feltételek mellett akarnak velünk „együtt élni”. Nem együtt élni akarnak természetesen, hanem uralni minket.) Mindennek fényében lehet csak megítélni az „antiszemitizmust”, a „zsidótörvényeket” és a „deportálásokat”. 1944-ben a magyarság jelentős része úgy érezte: a németek által követelt háborús szükségintézkedés - a deportálás -, kegyetlen eljárás ugyan, amely azonban megszabadítja végre a magyarságot az őt fojtogató idegen erő karmai közül. Természetesen senki sem akarta a halálba küldeni a zsidókat (a németek sem), a hosszabb távú cél a kitelepítésük volt. (1944-ben egyrészt a háború folytatásához szükséges németországi munkaerő-utánpótlás biztosítása céljából, másrészt a Vörös Hadsereg közeledése miatt, biztonsági megfontolásokból ítélték elkerülhetetlennek a német és magyar vezetők a zsidók deportálását. A zsidóság kitelepítése a távlati cél volt.)

A történelmi előzmények ismeretében kell tehát megítélni azt a kérdést, milyen mértékben tekinthető „bűnnek” a magyar hatóságok közreműködése a zsidóság deportálásában 1944-ben. A történelmi összefüggéseiből kiragadva, pusztán erkölcsi alapon egyetlen eseményről sem lehet hiteles és valós képet alkotni! (Mielőtt bárki hisztériázni és őrjöngeni kezdene, feltenném a kérdést: vajon a 800 ezer palesztin elüldözését a szülőföldjéről 1948-ban, 12 millió német kitelepítését 1945-46-ban Kelet-Európából, a német polgári lakosság bombázását a háború alatt és Hirosima és Nagaszaki lakóinak lemészárlását 1945-ben a mostani vita résztvevői miként ítélik meg? Ha a felsorolt háborús bűncselekményeket is "történelmi összefüggéseiben szemlélik", akkor miért nem lehet a zsidóság deportálását is "történelmi összefüggéseiben szemlélni"?) Hiszen a zsidótörvényeket és a deportálásokat megelőzte az évtizedek óta zajló erőszakos zsidó térfoglalás. Ha a zsidóság egyenrangú félként kezelné a magyarságot – illetve ha a magyarországi kormányzat nem a cionisták bábja lenne – akkor megindulhatna a párbeszéd a kölcsönösség alapján. De természetesen szó sincs kölcsönösségről, mert a zsidók csakis tőlünk kívánnak kollektív bűnbánatot és megalázkodást. Holott a zsidóknak is lenne miért bocsánatot kérniük a magyar nemzettől: a korlátlan hatalmi törekvésekért, a gazdasági, kulturális élet megszállásáért, a magyarellenes Károlyi-rezsim támogatásáért, a vörös terrorért, a revíziós törekvések akadályozásáért, a hazánkat leigázó Vörös Hadsereggel történő együttműködésért, a történelmi középosztály lefejezésében játszott szerepért, az úgynevezett népbírósági perekért, a kommunista rendszer támogatásáért. Bocsánatkéréssel tartoznak az 1990 utáni rablóprivatizációért, a magyar gazdaság kiárusításáért, az izraeli fölvásárlásért, nemzeti öntudat elsorvasztásában játszott szerepükért, hazánk cionista gyarmatosításáért. De miért kérne bocsánatot a zsidóság az országfoglalásért, amelyet a jövőben még erőteljesebben folytatni kíván?

A jövőt tekintve abban reménykedhetünk, hogy valamilyen csoda folytán összeomlik a globális világrend, és akkor a cionistáknak a nyugati világban – és benne Magyarországon – élvezett korlátlan uralmának is esetleg vége szakad. A másik lehetőség, ha egy nemzeti kormány azonnal és radikálisan kivonja hazánkat a cionista világbirodalom kebeléből. Csakis egy független Magyarországon lesz képes a magyarság visszaszerezni önrendelkezési jogát a saját hazájában.