Perge Ottó: Gondolatok a választás előtt: mi az, amit tehetünk, és miben reménykedhetünk?
A Jobbik szimpatizánsainak most, a választások
előtt aligha van okuk szomorkodni: egyrészt a párt napról napra
erősödik, és az előrejelzések alapján kiválóan fog szerepelni, másrészt
pedig a magát baloldalinak hazudó bűnbanda pofára esése is
valószínűsíthető. Ugyanakkor a voksolás eredményétől függetlenül a
viharfelhők egyre csak gyülekeznek a horizonton.
Három olyan kulcskérdése van a magyar életnek,
melyeknek megoldásától függ nemzetünk jövője: hazánk cionista gyarmati
sorba süllyedése, a cigányság szaporodása, és népünk kétségbeejtő
elöregedése, illetve fogyása. A választási kampány során erről a három, a
magyarság sorsát alapvetően meghatározó sorskérdésről szinte egyáltalán
nem esett szó – holott egyébként a demokrácia „nagy könyve” szerint a
versengő jelölteknek és pártoknak éppen a „nemzeti sorskérdéseket”
kellene megvitatniuk. „A dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni
meg száz bajunk” – álmodozott egykor az igazi demokráciáról József
Attila. Ehhez képest a magyarság végzetét könnyen beteljesítő
folyamatokról őszinte eszmecserét folytatni a nyilvánosság fórumain sem a
választás előtt, sem azután nemigen lehetséges. A Jobbik próbálkozik
ugyan a három létfontosságú téma napirendre vételével, a magyarellenes
pártok azonban rendre az ismert nácizással térnek ki a vita elől.
Márpedig ha nem lehet még szóba hozni sem azokat a kérdéseket, melyek a
magyarság léte szempontjából a leglényegesebbek, akkor a megoldásukra
sincsen semmi esély.
Manapság Magyarországon ott tartunk, hogy
„szélsőségesnek”, „rasszistának” , „nácinak” bélyegzik, és ezzel a
nyilvánosság fórumairól is kirekesztenék azt a politikai erőt, amely
kendőzetlenül rámutat a magyar nemzetre leselkedő veszedelmekre. Olyan
helyzetben vagyunk, mintha mondjuk Mohács előtt tilos lett volna még
csak beszélni is arról, hogy hazánk felé közeledik egy hatalmas török
hadsereg. Az időnk pedig vészesen fogy: még egy-két évtized, és olyan
borzalmas állapotok alakulnak ki ebben az országban, melyekhez képest a
mostani viszonyok egyfajta aranykornak fognak látszani. A nemzeti
önrendelkezés minden elemétől megfosztott, a hatalmas létszámú idős korú
népesség ellátására képtelen, a bűnöző cigányok terrorjától szenvedő,
nyomorba és túlmunkába hajszolt, szétesett, etnikailag kevert, erőteljes
cionista agymosásnak alávetett társadalom elborzasztó képe sejlik fel a
nem is oly távoli jövőben.
Széchenyi Istvánnal ellentétben Kossuth Lajos meg
volt győződve arról, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom keretei
között egészen biztosan nem lesz képes megoldani a magyarság
sorskérdéseit, és ezzel megmenteni népünket a nemzethaláltól. Ezért
tartották Kossuth követői és a pesti radikális ifjak elengedhetetlennek
hazánk függetlenségének kivívását. (Legalább perszonáluniós alapon.)
Lehet azon vitatkozni, hogy Kossuthnak igaza volt-e vagy sem, annál is
inkább, mivel a Habsburg Birodalomtól történő elszakadásunk esetén
teljesen védtelenek maradtunk volna a történelmi Magyarország
szétbomlasztására irányuló nemzetiségi, illetve pánszláv törekvésekkel
szemben. Hasonló dilemmával állunk szemben napjainkban is: egyfelől jól
látható, hogy a globális birodalom keretei között a magyarság napjai meg
vannak számlálva, másfelől viszont egy függetlenné váló Magyarország a
brutális cionista világhatalom célkeresztjébe kerülne. Mi hát a
megoldás?
Kínálkozna természetesen a deáki út, ahhoz azonban
arra lenne szükség, hogy a magyar tartomány élére végre valóban a
nemzet érdekeit képviselő politikai garnitúra kerüljön. De még ebben az
esetben is kétséges lenne, hogy az egyelőre még nyomasztó erejű
háttérhatalom alkudozásokba bocsátkozna-e egyik önrendelkezésétől
(hadseregétől, iparától, bankjaitól, értelmiségétől stb.) megfosztott,
mindenéből kiforgatott tartományának vezetőivel. (Ausztria és
Magyarország között az 1867-es kiegyezés idején korántsem volt jelentős
erőkülönbség, főleg azután, hogy két elvesztett háborút követően
nyilvánvalóvá váltak Ausztria belső gyengeségei.) De miként 1848-ban a
világhelyzet váratlanul kedvezően alakult Magyarország számára, és a
megroppant Habsburg Birodalommal szemben ki tudtuk vívni a
függetlenséget (ha rövid időre is), úgy napjainkban is reménykedhetünk
abban, hogy a cionista birodalom elhúzódó válsága, netán szétbomlása
megnyitja előttünk a magyarság talpra állásának esélyét.
A magyar feltámadásnak tehát két előfeltétele van:
az egyik, hogy a magyar érdekeket képviselő kormány kerüljön hatalomra,
a másik pedig, hogy a globális világbirodalom összeomoljon. Az első
feltétel teljesülése érdekében most vasárnap a Jobbikra kell szavaznunk.
A második feltétel megvalósulásáért pedig elsősorban annyit tehetünk,
hogy a birodalmat éltető és fönntartó mítoszok és eszmék – holomítosz,
liberalizmus, cionizmus – ellen lankadatlan küzdelmet folytatunk. És ha
mindezt megcselekedtük, akkor a költővel együtt elmondhatjuk:
„Köszönjük, élet, áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfimunka volt.”
Kapcsolódó hírek:
A Die Welt is kénytelen elismerni: "a Jobbik olyan témákat emelt a napirendjére, amelyek sok választónak fontosak"
Reuters: a Jobbik "drámai előrelépése" meghatározhatja az európai nacionalista pártok EU-parlamenti szereplését
Választás 2014
Kampánygondolatok pár percben XX. - A célegyenesbe fordulva