Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ellenállás klub közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ellenállás klub vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
12 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás
Szeptember 11. - a cionista nyugati birodalom hanyatlásának kezdete
Vajon új korszak kezdődött 2001. szeptember 11-én? Az elemzők és a politikusok az ikertornyok és a Pentagon elleni támadás után szinte azonnal hangoztatni kezdték, hogy a bekövetkezett terrorcselekmények eredményeképpen hatalmas átalakulások fognak lezajlani a világban. Azóta is gyakran halljuk: szeptember 11. egy új történelmi korszak kezdő napja lehet. Így van-e valóban?
Véleményem szerint szeptember 11. mérföldkő az emberi történelemben, csakhogy nem abban az értelemben, ahogyan az Egyesült Államok vezetői gondolják. Függetlenül attól, tudtak-e az amerikai és izraeli titkosszolgálatok előzetesen a terrortámadások bekövetkeztéről (netán elő is segítették a döbbenetes akció sikeres végrehajtását) vagy sem, Washington a birodalom további kiterjesztését - az iszlám képében jelentkező ellenállás végleges letörését, a Közel-Kelet meghódítását -, valamint a saját állampolgárai feletti ellenőrzés erősítését szerette volna elérni a „terrorellenes háború” ürügyére hivatkozva.
De miért volt oly sürgető a birodalom cionista vezetői számára uralmuk megszilárdítása, és az amerikai-izraeli hegemóniával szembeszegülő államok lerohanása? 1990-ben, a Szovjetunió és a kommunista világrendszer összeomlását követően Amerika maradt az egyedüli szuperhatalom a Földön, olyan elképesztő erő és hatalom birtokában, amellyel egyetlen más állam sem vehette fel a versenyt. Az első iraki háború mindenki számára világossá tette: Amerika – csatlósaival együtt – hihetetlenül erős, és erejével élni is hajlandó mindazokkal szemben, akik szembeszegülnek a világ nagy részére kiterjedő hegemóniájával.
Érdemes azonban beleolvasni a 90-es évek második felében megjelent nagy világlapokba, az akkori időkben megjelent, a nemzetközi politika kérdéseivel foglalkozó elemzésekbe. Általános vélemény volt akkoriban, hogy Amerika ugyan kétségkívül az „egyedüli szuperhatalom”, de ereje lassan és fokozatosan gyengül, ezzel szemben rohamos tempóban erősödik Kína, mely 30-40 esztendőn belül az USA-val egyenrangú birodalom lehet. A nyugati világ valódi irányítói pontosan tudták, hogy Amerika, szövetségeseivel együtt, megnyerte ugyan a hidegháborút, de a győztesek „liberális demokráciája” is súlyos, már-már gyógyíthatatlan belső bajokkal küszködik.
Már a 90-es évtized derekán világossá lett: ha a Nyugat sürgősen nem tesz valamit, a hanyatlás folyamata megállíthatatlanná válik. Az amerikai és európai vezetők számára úgy tűnt, a „kegyelmi pillanat” – vagyis amíg a cionista birodalomnak nem akad kihívója a nemzetközi porondon – történelmileg rövid időszak lesz. Ezért – gondolták – addig kell cselekedni, amíg Amerika és csatlósai biztosak lehetnek abban, hogy egyetlen más erő sem lesz képes keresztülhúzni a számításaikat. Ekkor következtek be a szeptember 11-i merényletek, melyekre hivatkozva a cionista irányítás alatt álló USA megindíthatta közel-keleti háborúit, odahaza pedig hozzákezdhetett a „demokrácia vadhajtásainak lenyesegetéséhez”.
A Közel-Kelet fölötti uralom megszilárdításának, illetve kiterjesztésének célja kettős: egyrészt Izrael hegemóniájának megerősítése, másrészt az olajforrások fölötti befolyás biztosítása.
Az elképesztő túlerővel rendelkező Nyugattal szemben a középhatalommá süllyedt, immár Putyin vezetése alatt álló Oroszország, továbbá a lendületesen erősödő Kína az óvatos kivárás stratégiáját választotta. Magyarán: arra számítanak, hogy a Nyugatot a liberalizmus pusztító vírusa néhány évtizeden belül végzetesen meggyengíti, saját birodalmaik pedig éppenséggel erősödni fognak. Öngyilkos vállalkozás lenne valamiféle kihívó magatartással bármelyik feltörekvő hatalomnak is magára vonnia az egyelőre még félelmetes erejű (habár a belső rothadás egyre több jelét mutató) nyugati birodalom haragját.Kína, de részben Oroszország is katonai és politikai téren nem kíván konfrontálódni Amerikával és általában a Nyugattal, ugyanakkor mindkét ország elképesztő szívóssággal erősíti gazdasági befolyását szerte a nagyvilágban. Miközben Amerika hihetetlen összegeket öl bele a több fronton viselt „terrorellenes háborúba”, addig Peking elképesztő hatékonysággal építgeti gazdasági kapcsolatait szerte a nagyvilágban, és alighanem kárörvendve nézi legfőbb riválisának, a cionista birodalomnak a vergődését a közel-keleti „mocsárban”.
A cionista amerikai szuperhatalom ellen, annak „kegyelmi pillanatában”, egyetlen erő mert valódi kihívást intézni: az al-Káida. Egyesek úgy vélik, bin Láden szervezete nem más, mint az izraeli-amerikai titkosszolgálatok találmánya. A tények azonban mást mutatnak. Az al-Káida nem más, mint a Nyugat erőszakos terjeszkedésével és gyarmatosításával szemben fellépő, az idegen betolakodók ellen dzsihádot hirdető muzulmánok hadereje.
Kétségtelen, hogy Afganisztánban szerveződött meg az országot lerohanó szovjet katonaság ellenében, és amerikai támogatásban is részesült. De hát miért ne fogadták volna el a vörös birodalom ellen harcoló mudzsahedinek az USA anyagi és fegyveres segítségét? Miután – részben az Afganisztánban a muzulmán szabadságharcosok részéről elszenvedett vereség következtében – a Szovjetunió összeomlott, Amerika és a palesztinok földjén valóságos apartheid rendszert kiépítő Izrael maradtak a muzulmán államokat uralmuk alatt tartó legfőbb idegen hódítók.
A pragmatikus, az országuk gazdasági fejlődésére összpontosító kínai (és az őket utánzó orosz) vezetéssel ellentétben a vallásos ideológiától áthatott, az orosz hódítók elleni véres háború tüzében megedzett dzsihádisták azonnali és közvetlen fegyveres kihívást intéztek Amerikához.
A mozgalomnak egy karizmatikus vezetője is akadt bin Láden személyében. Az al-Káida célja kezdettől fogva világos volt: az amerikai és izraeli megszállók elűzése a muzulmánok szent földjéről, a nyugati és cionista befolyás alatt álló, a muzulmán és arab érdekeket lábbal tipró bábállamokban uralkodó elnyomó rezsimek megdöntése, és egy egységes iszlám állam megalapítása. (Amit az amerikai propaganda állít szeptember 11. óta – hogy tudniillik az al-Káida” fanatikus őrültek” gyülekezete, akik „gyűlölik az amerikaiak szabadságát és jólétét” – semmi más, mint ostoba hazugság.)
Bin Láden azonban pontosan megértette azt is, hogy a kevés számú, és meglehetősen kezdetleges fegyverekkel felszerelkezett mudzsahedin harcosok az elképesztő túlerőben és technológiai fölényben lévő nyugati haderőkkel szemben csakis akkor lesznek sikeresek, ha:
1. át tudják helyezni a háború színterét a nyugati államokba is a terrorcselekmények révén,
2. bele tudják rángatni Amerikát és szövetségeseit egy több fronton zajló háborúskodásba a Közel-Keleten, amelynek következtében tönkreteszik és válságba sodorják a nyugati gazdaságot, és forradalmasítják a muzulmán népeket, és
3. a muszlim szabadságharcosok készen állnak egy évtizedeken át folytatott partizánháborúra a cionista-nyugati megszállók ellen.
Tíz évvel a szeptember 11-i merényleteket követően tegyük föl a kérdést: vajon a szemben álló felek közül melyik került közelebb céljai megvalósításához? Amerika megszállta ugyan Afganisztánt és Irakot, de egyik országot sem volt képes teljes mértékben uralma alá hajtani. A tálib felkelők az ország hatalmas területeit tartják ellenőrzésük alatt. Amerika elvesztette népszerűségét és tekintélyét az arab világban (de a Földgolyó egyre több helyén tekintenek rá gyűlölettel), Irán ereje és befolyása nagyobb, mint valaha, Izrael elvesztette egyik korábbi szövetségesét, Törökországot, és az „arab tavasz” forradalmai nyomán megbukott az egyik leghűségesebb cionista csatlós, Hoszni Mubarak rezsimje Egyiptomban.
Igaz, a mérleg másik serpenyőjében ott van a sikeres líbiai NATO-beavatkozás, azonban alighanem korai a cionista öröm, mivel egyelőre nem lehet tudni, milyen irányba indul el az új, az al-Káidával szövetséges csoportok által is befolyásolt tripoli vezetés. Ami pedig magát az al-Káidát illeti, annak számos kulcsfontosságú vezetőjét és sok-sok harcosát az amerikaiak megölték (köztük állítólag bin Ládent is, amire azért persze ne vegyünk mérget), ugyanakkor a szervezet továbbra is létezik, és számos kiképző központot tart fent az afgán-pakisztáni határvidéken. Utánpótlásból sincs hiány, sőt titkosszolgálati információk szerint Pakisztán egyre több városában is megjelentek bin Láden szervezetének harcosai, és szoros együttműködés körvonalazódik a pakisztáni radikális iszlamista mozgalmak és az al-Káida között.
Amerika és a Nyugat pedig mindeközben egyre mélyebbre süllyed a gazdasági válság örvényében. Sajnos hosszadalmas háborúra kell felkészülni, amelynek persze azonnal véget lehetne vetni abban az esetben, ha a Nyugat kivonná katonai erőit a muzulmánok földjeiről, és felhagyna a csatlós arab rezsimek és Izrael támogatásával.
Csakhogy a Nyugat sohase fog lemondani a Közel-Kelet felett gyakorolt gyarmati uralmáról, mert ha megtenné, összeomlana a cionista rezsim, és az olajforrások feletti befolyás is elveszne. Így tehát a háború folytatódni fog, előreláthatóan még évtizedekig. A küzdelem végkimenetele is megjósolható: rengeteg vérontást követően, az egyre mélyülő gazdasági, valamint társadalmi és erkölcsi válság következtében a nyugati világrendszer összeomlása elkerülhetetlennek látszik.
Perge Ottó
(Kuruc.info)
|
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben