Tizenkettedik éve már, hogy a vérbefojtott októberi szabadságharc után biztonságot és szabadságot keresve, átléptük a magyar határt mi úgynevezett 56-osok. Az eltelt évek valamennyiönk részére tapasztalatokban és élményekben gazdag időszaknak bizonyultak. Kétségtelen, hogy sokat tanulhattunk és gondolom, tanultunk is a befogadó országokban, aminek majd egykor hasznát vehetjük Hazánk újjáépítésénél. De megtanultuk azt is, hogy itt Nyugaton egyetlen puskagolyót sem készítenek, egyetlen katonát sem képeznek ki a mi Hazánk felszabadítására. Ide kellett jönnünk, hogy lássuk: nemcsak Nyugat, de saját fajtánk sem tesz egyetlen lépést sem azért, hogy a magyar ügyet valamivel előbbre vigye.

Igaz, megérkezésünkkor kedvesen fogadtak bennünket a különböző társadalmi és politikai egyesületek képviselői. Nyájas régi emigránsok biztosítottak bennünket arról, hogy egyelőre még tagsági díjat sem kell fizetnünk, csak csatlakozzunk ehhez, vagy ahhoz a demokratikus egyesülethez. Ez volt az első napon. Az ezt követő napokban, aztán a különféle egyesületek képviselői versenyt szidták egymást és a többi, ugyancsak magyar egyesületeket. Az igazi kiábrándulás azonban akkor következett, amikor az embernek rá kellett jönnie, hogy a szabad Nyugaton is áll a szabály: — szólj igazat, beverik a fejedet!

Igen, szabad volt az alig két napja érkezett újmenekültnek a befogadó állam kormányát szidni, kritizálni, sőt még arra is szemet hunytak, ha az ember éppen az illető segélyszervről mondott nem éppen kedvező kritikát. Egyet azonban nem volt szabad: megmondani az igazat a forradalomról, az otthoni helyzetről. Ha valaki véletlenül kedvezőtlenül nyilatkozott Mindszentyről, azt szeretetteljes elnézéssel hallgattak. Próbálta volna azonban az újmenekült Kéthly Annát, vagy Király Bélát kritizálni, vagy éppen szidni! Nem is beszélve arról, ha valaki az ÁVH-s tisztek faji hovatartozandóságát hozta szóba.

Az emigráció első évében az újmenekült szinte csukott szemmel járt. Idő teltével azonban mindig többet és többet látott, s csakhamar rájött a szomorú tényre, hogy menekülésével majdhogynem eben gubát cserélt.

Legtöbb esetben ez volt az a pont, ahol az újmenekült találkozott a Hungarizmussal, mert azt hiszem, valamennyi újmenekült találkozott vele.

Mi a Hungarizmus?

Mi tehát a Hungarizmus? Hogyan látja a legújabb emigráció nagytöbbsége a nemzeti szocializmus magyar formáját?

Magyarországon a 12 évi elnyomás idején valamennyien állami rabszolgák voltunk. A határ átlépése után az ember szinte csodát várt, azt hitte: ezek után már a földi paradicsomba került, s csak hosszú hónapok után jött rá, hogy az állami rabszolgaságot felcserélte a bérrabszolgasággal. Ekkor kezdett el gondolkozni, hogy kell lenni valami újnak, valami jobbnak, ami végülis emberi életet tud és akar biztosítani az embernek, főként a dolgozóknak. A kommunizmusban már nem hitt, a nemzetközi szocializmusban el kellett veszítenie a hitét. Látta és tudta azonban, hogy emberek vagyunk és el kell jönni az időnek, amikor a bérrabszolgák összefognak és egy olyan rendszert alkotnak, amely az embernek emberi életet adhat. Ez az elképzelés, ez a jobb, szebb és igazabb élet utáni vágy csak homályos sejtésként, megfogalmazatlan ideológiaként élt a lelkekben egy ideig. Addig, amíg meg nem ismerkedett a Hungarizmussal.

A Hungarizmus tanításait olvasgatva, az ember először a fejet csóválja, majd egyre sűrűbb helyeslő bólintás közben, a végére érve akaratlanul is feltör belőle a kiáltás: — Hiszen én is ezt akartam, így akartam!… Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az a tény, hogy a hungarista tábor ma az emigráció legerősebb, legütőképesebb szervezete.

Az 56-os emigrációt nem lehet maradisággal, vagy imperialista-bérencséggel vádolni. Az 56-os fiatalság végeredményben a kommunista rendszerben nevelkedett s elképzelhetetlennek tartom, hogy egy rossz eszmerendszer néhány év alatt annyira meg tudná változtatni 12 év ellenkező előjelű nevelését. Márpedig a Hungarizmus ezt tette. Az új emigráció nagyrésze — ezt túlzás nélkül állíthatjuk — ma a hungarista táborhoz tartozik, ha nem is szervesen, de lélekben annál inkább. Köztünk a társadalom minden rétege megtalálható: a munkás, a paraszt, az értelmiségi ifjúság s mindhárom egyaránt kiveszi reszté a nemzetmentő munkából. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy A HUNGARIZMUS NEM EGYES TÁRSADALMI OSZTÁLYOK URALOMRA JUTTATÁSÁRA TÖREKSZIK, NEM A KÍMÉLETLEN OSZTÁLYHARCOT HIRDETI, HANEM AZ OSZTÁLYOK BÉKÉJÉT — A MUNKABÉKÉT — A NEMZET EGYSÉGET, S EGYETEMES FELEMELÉSÉT ÍRTA ZÁSZLAJÁRA. SZOCIALIZMUST HIRDET ÉS OSZTÁLYBÉKÉT. NEM IDEGEN HATALOMRA AKAR TÁMASZKODNI, NEM EGYES OSZTÁLYOK, VAGY NEMZETISÉGI CSOPORTOK SEGÍTSÉGÉVEL, AKAR A NEMZET NYAKÁRA ÜLNI, MINT EZT EDDIG A TÖBBI RENDSZER TETTE. A HUNGARIZMUS AZ EGÉSZ NEMZET EGYSÉGÉT AKARJA SZOLGÁLNI, S AZ EGÉSZ NEMZETET EMELI HATALOMRA. EZ A LEGNAGYOBB, S LEGFONTOSABB BIZTOSÍTÉKA A NEMZET BOLDOGULÁSÁNAK, MÁSRÉSZT A NEMZET ÉRDEKEI VÉDELMÉNEK.

Kik fogják megvalósítani?

Az Új emigráció már tisztán látja, hogy a Hunigarizmus nem egy hatalmi érdekcsoport ideológiája, hanem természetes és történelmi szükségszerűség, amely természeténél fogva meg kell, hogy valósuljon, s meg is fog valósulni, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. NEM MI ÚJMENEKÜLTEK ÉS NEM IS A RÉGI HUNGARISTÁK HANEM AZ EGÉSZ MAGYARSÁG FOGJA A HUNGARIZMUST GYŐZELEMRE VINNI. AZ A KORSZELLEM, AMELY KIROBBANTOTTA AZ 56-OS FORRADALMAT, AMELY UGYANAKKOR MEGLÁTTA A KAPITALISTA RENDSZER VISSZÁSSÁGAIT IS, EZ A KORSZELLEM FOGJA VÉGÜL IS AZ EGYETLEN IGAZ ÉS HELYES ÉLETFORMÁT KITERMELNI, A KAPITALIZMUS ÉS A KOMMUNIZMUS — A DIKTATÚRÁK ÉS A DEMOKRÁCIÁK KÖZÖTT — A MAGYAR LÉLEK SZÁMÁRA LEGMEGFELELŐBB TEKINTÉLYURALMI RENDSZER ALAPJÁN.

Mi, akik 12 hosszú év alatt a saját bőrünkön tapasztaltuk a totálig rabszolgaságot, s most már tizenkettedik éve ugyancsak saját bőrünkön érezzük a totális szabadságot, tudjuk, hogy mindkettő bukásra ítéltetett.

Halálra ítélte önmagát az előbbi akkor, amikor az embert megfosztotta a legelemibb emberi jogaitól, megszüntette a gondolat szabadságát, a szellem szabad szárnyalását, amikor egyenruhába bújtatta, majd börtönbe zárta a gondolatot. Mert NEM A GAZDASÁGI NYOMOR AZ, AMI ELSŐSORBAN ELVISELHETETLEN, HANEM A SZELLEMI RABSZOLGASÁG. NEM A KORGÓ GYOMOR A LEGRETTENETESEBB, HANEM A KÖTELEZŐ, HIVATALOS VÉLEMÉNY FELTÉTELNÉLKÜLI KÖVETÉSE. Az, amikor az embernek, a természeténél fogva szabadakaratú lénynek saját maga előtt kell a feketéről bebizonyítania, hogy az fehér, ezt kell magába szuggerálnia, mert ha nem, akkor jön a börtön, az internálás és nem ritka esetben az akasztófa. Ez a rendszer sajátmagát ítélte halálra és ez ítélet végrehajtása csak idő kérdése.

A másik véglet: a demokrácia, amit úgy is nevezhetnénk: szabadság rend nélkül (Arany János után szabadon), totális szabadság — nem sokkal jobb, mint az állami rabszolgaság. A TÖKÉLETES SZÁJJÁRTATASI JOG MEG NEM OLDOTT MÉG EGYETLEN TÁRSADALMI PROBLÉMÁT SEM, NEM TETT NAGGYÁ EGYETLEN ORSZÁGOT, EGYETLEN NEMZETET SEM. A római birodalom nem azért lett nagy, mert polgárai gátlás nélkül kiabálhatták, ami nekik tetszett, hanem azért, mert az államon, a társadalmon belül meg volt a szükséges fegyelem, amely nélkül egyetlen államszervezet sem lehet hosszú életű, vagy működésre képes.

Hogyan fest a demokratikus szabadság?

Emellett a totális szabadság végeredményben nem más, mint a pénz hatalmának kiteljesedése. A kisember számára itt nincs szabadság. Hiába biztosítja az államhatalom a teljes szabadságot s az emberi jogokat, a dolgozó ember számára ugyanolyan szellemi elnyomás van, mint a kommunista országokban. Szomorú példákat lehetne felhozni arra, hogy miképpen kerültek hungarista testvéreink családostul az utcára azért, mert a családfő hungarista elvet vallott. Kérdem én: — ezért haltak hősi halált a pesti utcákon a fiatalok és öregek százai?

A MAGYAR NÉPNEK ÉPPEN ÚGY NEM KELL A KAPITALIZMUS, MINT AHOGYAN NEM KELL A KOMMUNIZMUS SEM, VAGY A TÖBBI, FÉLIG VÖRÖS RENDSZER SEM.

A modern, gondolkodó embernek nem kell a totális szabadság rettenetes terhe, a liberalizmus szabadversenyének munkásnyúzása, rabszolga-igája. Ez a verseny ugyanis nem szabad! Szabad volna akkor, ha mindenki egyenlő esélyekkel indulhatna. Itt azonban nincsenek egyenlő esélyek. A verseny menetét a milliók — de nem a népmilliók, hanem a dollármilliók — szabják meg és ezek diktálják a verseny szabályait is. Akinél a pénz, annál a hatalom. S aki a pénzzel jobban bírja, az előtt nincs akadály, annak számára nincsenek korlátok. Törvényt csak a kis tolvajok ellen hoznak. Ha valaki 10 dollárt lop, mert a családja éhezik, azt lecsukják. Aki azonban százakat zsákmányol ki, az csak mosolyog az újságok címképein, nevét öklömnyi betűkkel hozzák a napilapok. Ez a «szabadság» csak osztályszabadság, a pénz arisztokráciájának szabadsága.

Mi újmenekültek szomorú hálával tartozunk a kommunizmusnak: 12 év alatt megtanultunk gondolkozni. Megtanultuk azt, amit sajnos még mindig sokan nem tudnak: a fejünk nemcsak ruhafogas, amire a kalapot tesszük, s nem is csak a fodrászoknak időnkinti munkaalkalom, hanem testünk szerves, gondolkozásra teremetett része. S mi ezt néha használni is szoktuk. Hogy milyen mértékben, arra választ adnak a hungarista sajtóban újmenekültektől származó cikkek, amelyek azt bizonyítják, hogy a külföldre szakadt 56-os menekültek értékesebb része számára egyáltalán nem idegenszerű eszmevilág a Hungarizmus.

(betiltva.com)