1948 márciusában még központilag szervezett országos tömegrendezvények keretében emlékeztek meg a szabadságharc centenáriumáról, gondosan ügyelve persze arra, hogy Kossuth, Petőfi és Táncsics mellé odahelyezzék „a forradalom célkitűzéseit beteljesítő” Rákosit. Március 15. a kommunizmusban.

A következő években azonban a kommunisták süllyesztőbe küldték az ünnepet, amelynek – a plebejus „népforradalmi” irányzattól eltekintve – lényegében valamennyi célkitűzése, a sajtószabadságtól kezdve az idegen katonák hazaküldésén át a nemzeti függetlenségig, olyan volt a szovjet szuronyokra támaszkodó diktatúra számára, mint ördögnek a tömjénfüst. 1951-ben március 15-ét hivatalosan is törölték a munkaszüneti napok közül, s a véres terror légkörében gyakorlatilag senki sem mert alternatív megemlékezéseket szervezni.

MUK vs. FIN

Az 1956-os forradalom vérbe fojtása után március 15. üzenete még félelmetesebbé vált a hatalom szemében. A levert szabadságharc újraindítását nem véletlenül erre a dátumra tervezte a „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalom. Ám a szervezkedés – elsősorban az újjászerveződő politikai rendőrség „munkájának” hatására – a házfalakra festett „MUK” feliratok szintjén elhalt. Jórészt a MUK ellensúlyozására szervezték 1957. március 21-én – az első 1919-es kommunista hatalomátvétel évfordulójára – tízezer fegyveres munkásőr demonstratív felvonulását a fővárosban.

Kádárék uralmuk egész ideje alatt paranoiásan rettegtek a kokárdás ünneptől. A hatvanas évek elejétől iskolai ünnepségeket ugyan már országszerte tartottak, ám a felnőttek számára továbbra is munkanap volt a forradalom évfordulója. 1969-ben született meg a Forradalmi Ifjúsági Napok koncepciója, amely a szabadságharc emlékét bizarr módon összekapcsolta a Tanácsköztársaság kikiáltásának (március 21.), illetve a „felszabadulásnak” (április 4.) a napjával. A „három tavasz” ideológiai fröccsében felhígított ünnepéből azonban nem mindenki kért.

Babits, a gyűlöletkeltő

Papíron semmilyen jogszabály nem tiltotta, hogy a hatalom által névleg elismert forradalomra a hivatalos ceremóniákon túl bárki a maga módján emlékezzen. Ám a gyakorlatban a hatóságok minden – a KISZ által szervezett FIN keretein kívüli – rendezvényt igyekeztek megakadályozni, sőt nem egy esetben megtorolni is.

Olyannyira, hogy 1970-ben a rendőrség gépezetét két fiatal „akciója” is képes volt mozgásba hozni, akik a Kossuth-nótát énekelték az utcán, és el akarták szavalni a Nemzeti Dalt Kossuth Lajos szobránál. Az egyetemista fiút és gimnazista társát előállították, és nem sokon múlott, hogy nem indítottak ellenük eljárást „garázdaság” címén.

Az áttörést 1971 márciusa jelentette, amikor a Petőfi-szobornál több mint száz fiatal vett részt az „illegális” – és erőszakkal fel is oszlatott – megemlékezésen. Ekkor fordult elő először az a később szinte már „rutinná” váló esemény is, hogy a szobor talapzatánál fekvő virágágyásba elhelyezett, a nemzeti színűek mellé adekvát módon leszúrt vörös papírzászlókat kidobálták.

Egy esztendővel később már több százan vonultak a Petőfi-szobor elé. Az ünneplő tömeget ezúttal is gumibottal fogadták a rendőrök. A késő estébe nyúló, a Belváros jelentős részére kiterjedő tömegoszlatás során csaknem 90 embert hurcoltak el, közülük 15-en börtönbüntetést is kaptak.

Jellemző módon az egyik ítélet indoklásában Babits Mihály Petőfi koszorúi című, néhány tucat példányban kiosztott versét úgy jellemezték, mint amely „alkalmas a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére”.

Ebben az évben került sor a rendszer balos ellenzékének, Demszky Gábornak és körének tüntetési kísérletére is. A Kádár-rendszert „túl puhának” tartó maoista-sztálinista fiatalok – részben a március 15-i „nacionalista” tüntetésre adott válaszként – vörös zászlós demonstrációt kívántak tartani. Vitathatatlan kommunista elkötelezettségük ellenére is eljárás indult ellenük, amit a rendőrségen úgy magyaráztak nekik, hogy akkor is szétverték volna őket, ha „Kádár-képekkel vonulnak fel engedély nélkül”.

A KISZ melléfog

A következő évben (1973) már mindent beleadott a hatalom. Már az ünnep előtti napokban begyűjtötték a „gyanús elemeket”, több mint száz fiatalt pedig „nevelő jellegű beszélgetés” keretében fenyegettek meg az esetleges „rendbontás” következményeivel. Az iskolákban kötelezővé tették egész napos ünnepségek megtartását, hogy a fiatalok addig se lehessenek az utcán.

A KISZ is igyekezett kivenni részét az éberségből, ám buzgóságuk végül az általuk kívánttal ellentétes hatást váltott ki. Az ifjú kommunisták a tüntetések korábbi helyszíneire – a Petőfi- és a Kossuth-szoborhoz, a Múzeumkertbe, illetve a Batthyány-örökmécseshez – saját rendezvényeket jelentettek be, hogy ily módon „vegyék el a helyet” az ellenzéktől.

Ezzel azonban elsősorban azt sikerült elérniük, hogy a fiatalok több ezres nagyságrendben, mindenféle rendőri vegzálástól mentesen gyűlhettek össze a szimbolikussá vált helyeken, és a rövid formális ceremóniák után mintegy „magukra hagyva” azt tehettek, amit akartak. Persze csak addig, ameddig a hatóságok közbe nem léptek. Az ekkora tömegek oszlatásától már régen elszokott kádárista karhatalom azonban meglehetősen esetlenül járt el, több esetben a Himnusz vagy az Internacionálé éneklésével sikerült „vigyázzt vezényelni” számukra a tömegnek. Estére természetesen „megtisztították” a Belvárost, amely azonban még az ellenzéki vonzalmakkal nehezen vádolható Gyurkó László, Kádár hivatalos életrajzírója szerint is „néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni.”

A következő években a rezsim szinte valóságos hadiállapotot rendelt el március 15-re, a Budapest környéki kaszárnyákba a határőrség és a Néphadsereg több alakulatát is összevonták. A „puha” diktatúra tehát minden bizonnyal készen állt arra, hogy nagyobb megmozdulás esetén ismét saját népére lövessen. A retorziók hatására komolyabb demonstrációkra több mint egy évtizeden át nem is került sor. (A paranoiás hangulatra jellemző, hogy utasításba adták: azokkal szemben is el kell járni, akik a „szokásosnál nagyobb” kokárdát viselnek…)

A „lánchídi csata”

A következő jelentősebb megmozdulásra 1986-ig kellett várni, amikor a Petőfi-szobornál több ezer ember gyűlt össze. A demonstrációra – a korábbiaktól eltérően – az ellenzék már előre felkészült: sötétedés után fáklyákat osztottak ki a tömegben, amely Budára indult Táncsics jelképes kiszabadítására. A fiatalokat a rendőrök, illetve beépített provokátorok a Lánchídra terelték, amelyet mindkét oldalon lezártak, majd ütni-verni kezdték a demonstrálókat. A karhatalom célja ezúttal nemcsak a tömeg szétkergetése volt – a történelembe „lánchídi csata” néven bevonult brutális erőszakkal és tömeges előállításokkal példát akartak statuálni. A véres akció egyik kitervelője Berecz János, az állampárt agitációs és propaganda titkára volt, aki azonban máig tagadja, hogy szerepe lett volna az események alakulásában.

A rendőrterrorra a nyugati sajtó is felfigyelt, számos elhurcolt fiatal nevét beolvasták a Szabad Európa Rádióban. Az ellenzék is sokkal szervezettebb volt, mint a hetvenes években: az eljárás alá vont személyek védelmére jogsegélyszolgálatot szerveztek, amely jogi úton megtámadta az elmarasztaló határozatokat.

„Nem kell az első Székely himnuszra ugrani”

A zavarba jött hatalom a következő években egyre ritkábban mert a nyers erőszak eszközéhez nyúlni. Belső utasítások sorát adták ki a kényszerítő eszközök „körültekintőbb használatáról”, és az elrettentő helyett inkább egyfajta „higgadt rendfenntartó” szerepet szántak a rendőröknek. A ’86-os véres tömegoszlatás fő felelőse, Harangozó Szilveszter, a III/III-as főcsoportfőnökség vezetője egy évvel később arra instruálta embereit, hogy „nem kell az első Székely himnuszra ugrani”. 1987-ben az ellenzéki tüntetéseken már beszédeket is lehetett tartani.

A következő esztendőben több mint 15 ezer ember vett részt az ekkor már inkább csak papíron illegális megemlékezésen. A tömeg motoros rendőröktől kísérve ugyan, de lényegében akadálytalanul végigvonulhatott a Belvároson a Petőfi-szobor–Batthyány-örökmécses–Kossuth Lajos tér–Bem tér–Batthyány tér útvonalon. A karhatalom akkor sem avatkozott be, amikor – az akkor még antikommunista (azóta már marxista) – Tamás Gáspár Miklós Kádár János távozását követelte a Kossuth-szobor talapzatáról.

Csapodár kokárdák

1989. március 15-e tulajdonképp a diktatúra ellenzékének hivatalosan is engedélyezett seregszemléje volt, amelyen több mint százezer ember vett részt. Az ünnep ebben az évben immár munkaszüneti nap is volt. A három évvel ezelőtt még gumibottal érkező rendőrökön ezúttal kokárda volt, és a Szabad Európa Rádió tudósítása szerint „feltűnően udvariasak” voltak. Évtizedek hallgatása és elhallgattatása után az MSZMP is minden korábbit felülmúló rendezvényt szervezett a Múzeum-kertbe.

Így az utolsó pártállami rendszerben tartott március 15. egyszerre volt a diktatúra végső bukásának sok embert mámoros örömmel megajándékozó mozzanata és a kommunista hatalomátmentés egyik jellemző aktusa is. Döbrentei Kornél lényeglátó versében így foglalta össze benyomásait: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda / Nemzeti színre játszik a régi gárda”.

2014.03.15. 08:37