Az idős kaposvári asszony szerint a ivánfahegyaljai szomszédai lopják a fát, az áramot és rettegésben tartják a környéket.

Méterenként felsír a teleszkóp, ahogyan végigzötykölődünk a kaposvári Ivánfahegyalja utcán, nézzük a házakat, s hamar kiderül, nincs irigylésreméltó helyzetben a postás: össze-vissza követik egymást a számok, a negyvenötös után a kilencvenkilences következik, kétszer is megfordulunk, mire valaki útba igazít. Apró, sárga házikó előtt parkolunk le, a muskátlis, csipkefüggönyös ablakok, a frissen rakott, piros tető valahogy nem illenek a környezetbe. A szomszédos épületek borzasztóan lelakottak, kerítés sincs a porták körül, úgy tucatnyi kutya kezd ugrándozni a lábunk körül, amikor kiszállunk az autóból.

Az idős asszony szerint a szomszédai rettegésben tartják a környéket

- Egész éjjel ugatnak, nem lehet tőlük aludni - legyint feléjük Pauska Jánosné. Az idős asszony kilenc esztendeje költözött a domb aljába, férjének tönkrement a vállalkozása, itt, a külterületen sokkal olcsóbbnak tűnt az élet, mint a városban. S eleinte nyugodtabbnak is. - Két évvel ezelőttig nem volt gond, aztán ideköltöztek - int a szomszédok felé. - A tulajdonos kiadta a házat, feléje sem nézett, s újabb és újabb lakók jöttek.

Akik azonban az asszony elmondása szerint nem alkalmazkodtak a környezethez. Pillanatok alatt belakták nemcsak a portájukat, de az egész környéket. Zajonganak, bömböltetik a zenét, mulatoznak, s aki szólni mer nekik, megfenyegetik.
- Szóltam én már mindenkinek, micsoda lehetetlen állapotban kell élnünk - panaszkodik Pauska Jánosné -, az ÁNTSZ-nek, a gyermekvédelemnek, az önkormányzatnak, a rendőrségnek. Utóbbiak néha kijönnek, de a járőr széttárja a kezét, csak akkor tud intézkedni, ha tetten éri őket. Azonban amikor jönnek, olyan nyugalom lesz itt, mintha ez lenne a legbékésebb hely a városban.

Való igaz, jöttünkre néhányan kióvatoskodnak az utcára, ám amint meglátják a fényképezőt, visszafordulnak. S tényleg elhalkul a zene, a kutyák is kezdenek eltünedezni, hangos szó sem hallatszik.

- Jönnének csak ki este! - kesereg az idős asszony, aki néhány hete veszítette el férjét, azóta egyedül maradt küzdelmével. - Nem lehet megmaradni. Úgy élnek, mint az állatok. A fenti házból - mutat a domboldalban álló épület felé - nemrég egy házaspár bevonult a börtönbe. Azonnal jöttek a helyükre, s elsőként elbontották és elhordták a vécét. Azóta a kertbe végzik a dolgukat, ide a kerítésem mellé. Ha szólok nekik, csak röhögnek, vagy ordenáré káromkodással elküldenek valahová. A múltkor itt álltak a kapuban, üvöltöztek befelé, de még a három éves gyerek is olyan mocskos dolgokat vágott a fejemhez, hogy nem hittem a fülemnek. Csak a kutya miatt nem mertek bejönni.

Az ajtót rongydarabbal, az ablaküveget fóliával pótolták az új lakók, akiket nem találunk otthon. A ház körül mindenfelé rengeteg szemét, az utcáról viszont nem látszik a derékig érő gaz miatt, csak a parabolaantenna. Az egyik fa alatt félig elégetett háztartási hulladék, használt-pernyés pelenkadarabok libbennek meg a szélben...

- A kertembe, szinte a nyakamba öntenek minden szemetet, mocskos vizet - folytatja Pauska Jánosné -, s az utcáról is bedobálnak mindent. Egymással is üvöltöznek, a nők egyfolytában káromkodva szidják a gyerekeket. Amikor szóltam a gyámügyeseknek, kijött valaki, kedélyesen elbeszélgetett velük. Aztán amikor elmegy az épp erre járó hivatalos személy, újrakezdenek mindent, s jönnek, elmondanak minden szemét vamzernek. Azt mondják, ez külterület, nekik joguk van ehhez meg ahhoz, merthogy itt laknak. Persze mindenki tudja a környéken, csak azért jöttek ide, mert itt senki sem nézi, mennyi fát lopnak az erdőről. Néhány napja is hoztak három kocsival, nem is takargatták, pontosan tudják, hogy a bejelentéstől számítva huszonöt perc alatt ér ki a rendőr. Na, addigra már az összes nyomot eltűntették.

- Lopják az áramot is - szól közbe az asszony szomszédja, egy cigány nő, s mutatja a villanypóznát. Melyről tényleg kusza drótok futnak szerteszét, zöld szigetelőszalag rögzíti őket, azaz nem éppen hivatalos a rácsatlakozás. - De én nem mondok semmit, mert megvernek...

Aztán mégis felbátorodik - azért kéri, a nevét ne írjuk le -, s elmeséli, nemrég a saját udvarában fenyegették meg.

- Balhés cigányok ezek, ismerik őket jól a rendőrségen - állítja, s közben a házába invitál. Két apró helyiség, szegényes bútorok, néhány edény, műszaki cikk. - De ügyesek, valahogy mindig kibújnak. S rettegésben tartanak mindenkit. Nem merek elmenni orvoshoz, mert mire visszajönnék, betörnének, s elvinnék a mikrómat és a tévémet.

- Így van - veszi vissza a szót Pauska Jánosné. - Ha egy ház üresen marad, s megtudják, lelopnak róla mindent. A férjem halála után a nővérem hívott, menjek el hozzá néhány napra Esztergomba, de nem mertem: még ablak, ajtó sem maradt volna a házon, amikor visszajöttem. Persze így sem biztonságos, a vejem mondta is, ne szóljak nekik, mert csak romlik a helyzet, de ez kibírhatatlan. Ennél már csak az a rosszabb, hogy hiába fordultam bárkihez, hivatalhoz, hatósághoz, senki sem segített. Úgy látszik, aki külterületre kerül, azzal már senki sem törődik...

Szomszédok a rács mögött

A környék hangulatáról sokat elárul, hogy eddig Pauska Jánosné szomszédai volt az a férfi és élettársa, akik tavaly júliusban többször megerőszakoltak a szintén az egyik szomszédos házban lakó fiatal lányt, akit ráadásul órákon keresztül nem is engedtek hazamenni. A vádlottak hazugsággal csalták át - cigit ígértek neki - az egykori intézetis sértettet lakásukra, ahol az erőszakos közösülés mellett bántalmazták is. A páros férfitagja jogerősen öt, élettársa két év nyolc hónap börtönt kapott erőszakos közösülés és személyi szabadság megsértése miatt.