Kedves T Kristóf!
Örömmel olvastam
Kapuzárási pánikban a cionisták című cikkemmel kapcsolatos érdekes és tanulságos megjegyzéseit. Szeretném azonban néhány kérdésben álláspontomat világosabbá tenni.
Egyetértés van közöttünk abban, hogy az iraki és az afganisztáni ellenállók hősies küzdelme a Közel-Kelet más államait érintő terveik megvalósításának elhalasztására késztette a cionistákat. Ami viszont az „arab tavasz” néven ismertté vált eseménysorozatot illeti, némiképpen másképpen látom a helyzetet. Természetesen nem arról van szó, mintha az arab országokban kitört forradalmakat a Moszad és a CIA szervezte volna. Sőt, eleinte tényleg meg is ijedtek a térség fölött hegemóniát gyakorló izraeliek és amerikaiak, mert valóban felrémlett a lehetősége annak, hogy a korábban az irányításuk alatt álló csatlós államok népei kivívják a függetlenséget. Csakhogy Izrael és Amerika azonnal megkísérelte az eseményeket a saját javára fordítani. A tunéziai és az egyiptomi rezsimek összeomlása persze roppant kellemetlen volt a cionistáknak, de a frázispuffogtatás ellenére, az uralomra jutott egyiptomi katonai vezetés nem mert szembefordulni Washingtonnal és Tel-Avivval. Sőt, megdöbbentő látni, milyen kezesbárányként viselkednek mindkét országban a választásokon diadalmaskodó iszlamista pártok. Tunéziától a világon senkinek sem kell tartania, miképpen a jelek arra utalnak, hogy Egyiptom sem fog jelentősebb támogatást adni a palesztin ellenállásnak. Hogy mi történhetett a háttérben, nem nehéz kitalálni. A hatalomra jutó iszlamista erőknek szembesülniük kellett az országaikban uralkodó sanyarú viszonyokkal. Márpedig sikeresen kormányozni, sőt egyáltalán hatalmon maradni csakis akkor tudnak, ha gazdasági segítséget kapnak a Nyugattól. De mint tudjuk, a segítségnek súlyos ára van.
Ezen kívül az „arab forradalmak” kudarcát jelzi, hogy sem Jordániában, sem Bahreinben nem sikerült megdönteni az Amerika-barát rezsimeket. Ami pedig Líbiát és Szíriát illeti, úgy vélem, a cionisták az iraki receptet követik: el kell távolítani az erőskezű, Amerika és Izrael orra alá sok borsot törő vezetőket országaik éléről, még azon az áron is, ha felfordulás és káosz alakul ki távozásuk után. Természetesen Temesszentandrási Kristófnak abban igaza van, hogy úgy Asszad, mint Kadhafi 2001. szeptember 11. óta sokkal óvatosabbá vált, és éppen azért, hogy elkerüljék a népeik elleni nyugati agressziót, igyekeztek bizonyos ügyekben együttműködni a világhódítókkal. De azért egyikük sem hódolt be teljesen: Kadhafi Afrikában okozott gazdasági és politikai téren is kellemetlenségeket az amerikaiaknak, Szíria pedig továbbra is támogatta a Hezbollah ellenállási mozgalmat, megőrizte befolyását Libanonban, és a Hamasz számos vezetőjének is menedéket nyújtott. Gazdasági téren mindkét állam saját nemzeti érdekeit tekintette elsődlegesnek, és nem hajolt meg a nemzetközi pénztőke diktátumai előtt.
Amikor pedig egyszer megszületett a döntés, hogy az „arab tavasz” hullámait meglovagolva megdöntik a cionista parancsoknak nem mindenben engedelmeskedő rezsimeket, akkor a következő lehetőségek nyíltak meg a gyarmatosítók előtt: 1. Egy legalább minimális legitimitással rendelkező diktátort az új, csatlós rezsimek élére állítani. 2. Valamiféle nyugati típusú demokráciát a szíriai és líbiai népre ráerőszakolva uralkodni rajtuk. 3. A régi rendszer bukása után hagyni, hogy a szóban forgó országok a törzsi, etnikai és politikai viszályok poklában süllyedjenek el.
Diktátornak alkalmas személy nem állt rendelkezésre sem Afganisztánban, sem Irakban, sem Líbiában, sem pedig Szíriában. (Nem véletlenül, hiszen ugyan miféle hitelessége lehetne manapság egy az amerikaiak és izraeliek járszalagján csüngő „népvezérnek”?) A nyugati típusú demokráciát is nagyon sokan elutasítják az arab világban, mert pontosan látják, hogy miféle idegen érdekek előmozdítását szolgálja a „liberális” rendszer. (A nyugati birodalom gyarmatává züllött számos kelet-európai „demokrácia” példája sem éppen vonzó a Közel-Keleten.) Marad tehát a harmadik lehetőség: a káosz és felfordulás. Temesszantendrási Kristóf véleményével szemben úgy gondolom, hogy egy kiszámíthatatlan, népe érdekeit szem előtt tartó „erős ember” uralta államnál kedvezőbb a cionisták számára, ha belső káoszba süllyed az adott ország. Az, hogy a zűrzavaros állapotok közepette megtelepedhetnek fegyveres harcot hirdető csoportok, netán maga az Al-Kaida, valójában nem jelent komoly veszélyt. Végtére is, egy-egy helyi milícia, álljon bármilyen fanatikus harcosokból, aligha jelent komoly fenyegetést az állig felfegyverzett Izrael és az USA számára. A cionisták igazán attól tartanak, hogy létrejönnek az arab—iszlám érdekeket képviselő, független, gazdaságilag és katonailag erős államok, melyek útjában állnak az izraeli-amerikai hegemónia fenntartásának és további kiterjesztésének. Ez az elsődleges oka a Közel-Keleten zajló háborúknak.
Az elmondottakból következően egyértelmű, hogy a cionisták miért igyekeznek térdre kényszeríteni Iránt, a Közel-kelet utolsó független hatalmát. Temesszentandrási Kristófnak részben igaza van abban, hogy „Iránt pedig azért fenyegetik egyre intenzívebben, mert egy esetleges perzsa atomfegyver képes lenne megbontani a korlátlan izraeli katonai dominanciát a Közel-Keleten, és valamelyest javulnának az arab országok és népek pozíciói a zsidó állammal szemben.” Én magam is hangsúlyoztam a cikkemben: Teherán a cionista hegemónia kiterjesztésének egyik legfőbb akadálya a Közel-Keleten. Annyit azért megjegyeznék, hogy Washingtonban és Tel-Avivban is tudják: Iránnak nincsen atomfegyvere, és amennyiben tisztességes megállapodásra akarnának jutni Teheránnal, soha nem is lenne. Emlékezzünk csak a Washingtonnak címzett iráni tárgyalási ajánlatok sokaságára, vagy éppen arra a török-brazíliai kezdeményezésre, mely megoldotta volna az iráni „urándúsítás” problémáját. Washington mindenféle ajánlatot elutasított, ami azt bizonyítja, hogy Irán nem pusztán azért van útjában a cionistáknak, mert „esetleg atomfegyvereket fejleszthet ki”. Hanem azért, mert egy hatalmas, erős állam, mely nem hajol meg az izraeli diktátumok előtt, és támogatja a cionista hódításnak ellenálló mozgalmakat a térségben, ráadásul ellenfele az amerikai csatlós szaúdi monarchiának és az Öböl-menti bábállamoknak.
Végezetül Kínával kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy előbb-utóbb feltétlenül meg fog jelenni a Közel-Kelet színpadán, mint ahogy másutt is. Temesszentandrási Kristóf - a hagyományos kínai elzárkózási politika miatt is - elképzelhetetlennek tartja, hogy Kína beavatkozzon a forrongó térség ügyeibe. „Kína csak kereskedni akar” – szögezi le. Nos, ilyen nincs. A kereskedelmi-gazdasági érdekeket ugyanis meg is kell tudni védeni. Kína egyébként már most jelentős politikai, sőt katonai befolyással rendelkezik, többek között például Pakisztánban. Peking előbb utóbb feltétlenül rákényszerül, hogy politikai és katonai téren is jelen legyen azokban a kulcsfontosságú térségekben, ahol hatalmas befektetéseket hajtott végre, és ahonnan a számára létfontosságú nyersanyagokat beszerzi. Továbbá a Kínába vezető kereskedelmi útvonalak biztonságáról is gondoskodni kell. Egy gazdasági óriás, mint amilyen Kína, előbb utóbb szükségszerűen politikai és katonai szuperhatalommá is válik. Tudják ezt jól a cionista nyugati birodalom urai is, akik – mint arra cikkemben rámutattam – éppen azért terjeszkednek olyan agresszíven és sietve a világban, hogy elvegyék Kína elől a levegőt. Kína további erősödése elkerülhetetlennek tűnik ugyan, de ha a közel-kelet erőforrásai felett teljes mértékben a cionista birodalom rendelkezik, Peking hátrányos helyzetbe kerülhet a szuperhatalmak közötti vetélkedésben.
Perge Ottó
Kapcsolódó hírek:
Ami fontosabb, mint a holokauszt: a száz évvel ezelőtt kitört világháború elhallgatott tanulságai
Részletek az Első Nemzetközi Zsidóellenes Konferencia gyűlöletkeltő nyilatkozatából
Bécsi cukrászda helyett újabb holokauszt-agymosó programokkal kedveskedik az EU a tagországoknak
Íme Európa "legfeketébb báránya", az új közellenség: az egyetlen német nemzetiségű "náci" képviselő az EP-ben