Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben Ronald Reagan - nyilván Frankenstein sugallatára - végrehajtotta az amerikai pénzügyi szféra átfogó deregulációját, vagyis lényegében szabadjára engedte a finánctőke szörnyszülöttjét, mintegy előre megsejtvén döntése fatális következményeit, azzal a naiv (vagy cinikus?) figyelmeztetéssel párosította azt, hogy „a szabad vállalkozás nem egy vadászengedély”. Nos hát, ami mostanában a New York-i tőzsdén folyik, az éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

„A Wall Street nyugtalanító hajlama a bűnözés iránt”, mint azt Preet Bharara manhattani szövetségi ügyész mondja, olyan mély, amilyen régi: bennfentes kereskedelem, hamis könyvelés, piramis-csalások, illegális korrupciós hálózatok, bizalmas üzleti információk kiszivárogtatása, sőt a szervezett bűnözés bizonyított jelenléte. Ráadásul az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) gyakran a cinkossághoz közeli képtelenséget mutat arra, hogy egy minimális rendet tartson ebben a „keleti bazárban”, amely annál is inkább rászolgált erre az elnevezésre, mert a kétes tranzakciók - ugyancsak az illetékes ügyész szerint - „rokonok között vagy ugyanazon etnikai közösségen belül” zajlanak.

A Wall Streeten dívó fehérgalléros pénzügyi bűnözést célzó nyomozásaihoz az FBI immáron az erőszakos szervezett bűnözés esetében alkalmazott technikákat is igénybe veszi: telefonlehallgatásokat, házkutatásokat, előzetes letartóztatásokat, büntető és polgári eljárásokat. Távolról sem biztos azonban, hogy az általános mozgósítás képes lesz megfékezni ezt az igencsak „sajátos” bűnöző hullámot. Már csak azért sem, mert az FBI „a 14 ezres ügynökállományából csak néhány száz szövetségi nyomozót” tud ráállítani a nagy pénzügyi csalások felderítésére, pedig legalábbis a Madoff-ügyben (Magyar Demokrata, 2009. január 7.) a Cosa vagy inkább Kosher Nostra-kapcsolat minden kétséget kizáróan bizonyított.

Harry Markolopos pénzügyi csalásokra szakosodott magánnyomozóként mindenki másnál korábban leleplezte a Madoff által kezelt alapítvány „piramisjáték” mivoltát. Figyelmeztetései azonban csaknem egy évtizeden át süket fülekre találtak mind a hatóságok, mind a média, mind pedig a csalhatatlannak kikiáltott tőzsdeguru későbbi áldozatai részéről. Sőt mi több, a saját testi épségét kockáztatta. A The New York Times kérdésére, hogy valóban féltenie kellett-e az életét Madofftól és fogdmegjeitől (sic!), így válaszolt: „Higgyék el, hogy ez nem paranoia a részemről... Az FBI-ügynökökhöz hasonlóan én is fegyvert hordtam. Madoff ugyanis nagyon veszélyes játékot űzött. Amikor az üggyel megbízott FBI-nyomozóval beszélgettem, azt mondta, hogy ilyen hatalmas pénzek esetén egyesek csúnyán végzik, és nekem nagy szerencsém volt.” A nyomozását bemutató könyvének már a címe is jelzi, hogy egy nem mindennapi „rémtörténetről” van szó (No One Would Listen: A True Financial Thriller). 2008-ban tehát ilyen légkör uralkodott a Wall Streeten.

Erősen kétséges, hogy a dolgok azóta megváltoztak volna. A SEC jóvoltából legalábbis semmiképpen sem. Éppen ellenkezőleg, a tőzsde felügyeletével megbízott „sóhivatal” tevékenységéről szinte naponta derülnek ki hajmeresztő tények. A Madoff-ügynél maradva: a SEC jogi igazgatója, vagyis az az ember, aki pozíciójánál fogva személyesen felelt a csalás áldozatainak a kártalanításáért, maga is kedvezményezettje volt Madoff ügyleteinek, mintegy kétmillió dollárt zsebelve be belőlük, és ami legszebb az egészben, a hivatalában sokáig egyáltalán nem reagáltak rá! Holott ez egy vegytiszta érdekkonfliktus, a szövetségi törvények ugyanis természetesen az USA-ban is tiltják, hogy a hivatalnokok olyan ügyekkel foglalkozzanak, amelyekben személyesen is érintettek. Vajon ez a hanyagság csupán a SEC-alkalmazottak számlájára írandó, akiket egy újságíró szerint „teljesen elhülyített a pornó-honlapok beteges kukkolása munkaidő alatt”? Távolról sem. Ennél van még súlyosabb is.

Tavaly augusztusban Charles Grassley szenátor élesen kikelt a SEC ellen, olyan szervezetként mutatva be, amelyet „azok a pénzügyi gonosztevők uralnak, akiknek a tevékenysége felügyeletével van megbízva”. A kilencvenes évek óta ugyanis a SEC, amelynek elvileg 25 évig kellene megőriznie az archívumait, szisztematikusan megsemmisített mintegy 18 ezer előzetes nyomozati aktát, köztük a nemzetek fölötti fináncoligarchia olyan nagyágyúiét, mint Madoff, a Lehman Brothers, a Goldman Sachs és hasonszőrűek, vagyis éppen azokét a pénzügyi ragadozókét, akik - a szenátusi jelentés szerint - „a világgazdaságot romba döntő korrupciós és csaláshullámot okozták”. Az amerikai szenátus igazságügyi bizottságának tagjaként Grassley kihangsúlyozta, hogy a megsemmisített iratok kétségtelenül olyan tényeket tartalmaztak, amelyek lehetővé tették volna a 2008-as pénzügyi válság és a Madoff-csalás megelőzését. A törvénytelen iratmegsemmisítések ügyében folytatott nyomozás alapján annyi mindenesetre más most is bizonyos, hogy mindez valóban megtörtént, és hogy az ominózus iratokban szereplő adatokat a SEC felelőtlenül „másodlagosaknak” vagy „érdekteleneknek” tartotta.

És hogy ezentúl a SEC vajon képes lesz arra, hogy összeszedje magát? Nem valószínű. Először is a régi dakota bölcsesség szerint kutyára nem érdemes szalonnát bízni. Ráadásul pedig nemcsak hogy elmaradt a meglehetősen belterjes állomány kirostálása és áporodott törzsi szellemiségének kipurgálása, de biztos-ami biztos alapon egy „nem létező”, ámbátor annál befolyásosabb lobbi még a költségvetését is alaposan megkurtította. Márpedig kevesebb pénz kevesebb nyomozást jelent, tehát kevesebb üldözött gonosztevőt, ugyanakkor pedig több lehetőséget az eddigi módszerek folytatására és a zavarosban halászásra.

Nyereségvágyát és élvezeteit tekintve Marx egykor a lumpenproletariátus feltámadását látta a pénzarisztokráciában a burzsoá társadalom csúcsain. Magyarországot most egyfajta pótcselekvésként éppen azok az országok és intézmények egzecíroztatják, amelyek ezt a pénzarisztokráciát nem képesek kordában tartani - egyébként évszázadok óta. Vagy talán nem is akarják...

MD 2012. I. 18.