Zámoly azonban az évezred végén újra történelmet írt. Ki ne emlékezne a zámolyi romák szívet tépően sanyarú kanosszájára, melynek híre bejárta akkoriban a világsajtót, s végül Franciaország, nemes gesztust gyakorolva, menedéket adott Krasznai József népének, aki afféle mitológiai hősként dacolt az akkori Fidesz-kormánnyal, ármánnyal-fortéllyal, kirekesztéssel, rasszizmussal, xenofóbiával, míg végül is modern kori Mózesként vezette a választott hazába, a Kánaánként a távolban derengő Franciaországba sokat próbált, sors tépte-üldözte szerencsétlen népét. S az európai hatalmasságoktól, EU-s intézményektől, no meg annak mindenható sajtójától jól megkapták az ilyenkor elmaradhatatlan PR-közhelyeket az idegen- és fajgyűlölő, cigányüldöző mucsai magyarok is.

Igaz, volt ennek a szívfacsaró, posztmodern kori odisszeiának némi mellékzöngéje is. Mindenekelőtt az, hogy a Krasznai-klán franciaországi exodusra induló tagjai egy csákvári fiatalember meggyilkolásának folyományaként rájuk váró magyarországi büntetőeljárás várhatóan igen kellemetlen következményei elől szöktek Strassburgba, s miként azt a rendkívül jól értesült brit biztonságpolitikai lap, a Jane's Defence akkoriban nyilvánosságra hozta, az utazás megszervezésére némi orosz és izraeli kapcsolatok aktiválásával került sor, a magyar állam lejáratásának szándékával. Az FSZB, vagyis az orosz biztonsági szolgálat, ha úgy tetszik, a KGB utódszervezete, továbbá egy Katz Katalin nevezetű állítólagos jeruzsálemi tanárnő mozgatta a háttérben a szálakat magyarországi cinkosaikkal konspirálva.

Mindenesetre a nemes célt sikerült elérniük: jól megtépázták Magyarország nemzetközi renoméját, adtak egy nagy fenékberúgást a közismerten már az ősidők óta intoleráns, kirekesztő és mindenféle idegent gyűlölő magyaroknak.

Történetünk azonban a zámolyiak franciaországi menedékjogának megadása után vesz igazán érdekes fordulatot. 2001 márciusában ugyanis a fasizmus fantomképével már 1990 óta lézerpallossal s lankadatlan éberséggel viaskodó negyven hős toleranciabajnok értelmiségi köszönőlevelet írt Franciaország miniszterelnöke, Lionel Jospin számára, melyben leróják szervilis hálájukat azért, hogy e klasszikus, a tolerancia és a liberalizmus legnemesebb hagyományaival rendelkező köztársaság menekültjogi státuszt adott ezeknek az "olyannyira szeretetre méltó" embereknek. Talán nem lesz teljesen haszontalan, ha eme levél néhány gondolatát újfent megosztjuk a nyájas olvasóval. 

Íme a veretes sorok:

Ezek után érdemes egy pillantást vetnünk arra, hogy kik is azok a cigányokat mindig kellően biztonságos távolságból szerető, s annak menedékében a provinciális magyaroknak észt osztó bizonyos aláírók. A teljesség igénye nélkül, néhány ma is többé-kevésbé aktív, illetve életben lévő közszereplő:

Ám azóta már olyan elhalálozott, közismert baloldali személyiségek is aláírták a dokumentumot, mint például a Sztálin halálának alkalmából lírai nekrológgal jelentkező költő, Eörsi István, Ferge Zsuzsa szociológus és Faludy György író.

S ezek után ugorjunk tíz esztendőt az időben. 2010 augusztusát írjuk. S mit ad Isten, Franciaországból vészjósló hírek érkeznek. A francia belügyminiszter július végi rendelete értelmében a köztársasági hagyományaira és toleranciájára méltán büszke országban három hónapon belül felszámolják az illegális cigánytáborok felét, és szinte azonnal kitoloncolják Romániába és Bulgáriába azokat a cigányokat, akik bűncselekményeket követtek el. A rendelet végrehajtását az illetékes francia hatóságok azonnali hatállyal meg is kezdik. S az Európai Unió központjában némi zavarodottság támad. Az EU szocialista frakciója Franciaország uniós megrovását sürgeti, a román és bolgár vezetők pedig - megijedve a saját állampolgáraik hazatérésének fejük felett Damoklész kardjaként függő, fenyegető lehetőségétől - a cigányok deportálásával vádolják Párizst.

A francia államfő, Nicolas Sarkozy azonban hajthatatlan, s közli, hogy folytatódik a cigányok kitoloncolása Franciaországból, mert nem tűri, hogy haszontalan viták eltérítsék kormányát e tervtől. Sarkozyt sem a különböző emberi jogi szervezetek, sem politikai ellenfeleinek tiltakozása nem tántorítja el attól, hogy végigvigye a bűnöző és munka nélküli cigányok kitoloncolására irányuló intézkedéseit. A francia vezetés több alkalommal is felhívta a figyelmet arra, hogy az EU egyik alapjogának számító szabad helyváltoztatás joga nem szolgálhat ürügyként az embercsempészetre, a prostitúcióra, a koldulásra és általában bűncselekmények elkövetésére. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy a cigányok az uniós alapelvekből csak azt a jogukat ismerjék, miszerint vándorolhatnak egyik ország nyomornegyedéből a másikba, s a jövevényeknek nem lévén munkahelyük és jövedelemforrásuk, méltánytalanul nagy terheket rónak a fogadó ország társadalombiztosítási rendszerére. Arról az apróságról már tudomást sem véve, hogy a hazatérés költségei is a francia adófizetőket terhelik.

Nos, ide jutottunk egy évtized leforgása alatt. Az "olyannyira szeretetre méltó" emberekből "tolvaj, bűnöző, prostitúcióból élő" cigányok lettek. Mivé fajult a világ. Ami a franciaországi események magyarországi vonatkozását és visszhangját illeti, a legfeltűnőbb a már-már legendává, s emberjogi mítosszá vált "negyven értelmiségi" (éppen e fogalom mitizáltságának okán maradunk a kifejezés használatánál, noha tisztában vagyunk vele - miként már utaltunk is rá fentebb - , hogy közülük sajnálatos módon mára már többen nincsenek az élők sorában) és az ő szellemi köreikhez tartozó egyéb jogvédő, másságtisztelő perifériális jelentőségű, ám korábban módfelett nagyhangú csoportocskák feltűnő és látványos lapítása. E harsány másság- és deviánsvédő megmondóembereknek talán illendő lenne most az alázat hangján megszólalniuk. Persze tudjuk, nem fognak. Soha nem tették eddig sem, amikor életidegen, steril, laboratóriumi körülmények között desztillált, doktriner nézeteiket szembesíteniük kellett volna a valósággal.

Ezek az emberiséget olyannyira szerető (csupán annak az országnak a többségi lakosságát mérhetetlenül és irracionális hevülettel gyűlölő) jóemberek mást sem szajkóztak tévedhetetlenségük és felsőbbrendűségük biztos tudatában, mint hogy a "civilizált nyugat-európai országokban" ún. kirekesztő, rasszista és idegengyűlölő megnyilvánulások a szalonképes politikai szereplők körében, valamint a közbeszédben elképzelhetetlenek. Ezzel szemben a "művelt Nyugat" nem kér a civilizált emberi normák legelemibb szabályait is betartani képtelen hordák jelenlétéből, azonmód fel is lép ellenük. Csakhogy nem kér mindebből a magyar, de a jelek szerint a román, a bolgár és más társadalmak sem. S ennek a militáns - két évtizeden át a magyar történelem legkártékonyabb politikai formációja, az SZDSZ körül csoportosuló - társaságnak megbocsáthatatlan történelmi bűne az, hogy már 1990 óta telekürtölte a nyugati társadalmak közvéleményét azzal az orbitális és aljas hazugsággal, hogy Magyarországon vészes fajgyűlölet és idegenellenes diszkrimináció zajlik, s csupán rövid idő kérdése a cigányok és a zsidók bevagonírozása és koncentrációs táborba zárása. Holott ők tudták a legjobban, hogy mindebből egyetlen árva szó sem igaz. Azonban, amikor a "művelt Nyugat" a maga életszagú valóságában szembesült a cigánykérdéssel, mérhetetlenül kevesebb türelmet tanúsított a jövevények kissé extrém életvezetési szokásait és mentalitását illetően, mint tették azt az általuk korábban olyannyira leszólt és kioktatott közép- és kelet-európai országok állami szervei és állampolgárai. Mert a normális életet élő, civilizált társadalmak polgárai valamilyen különleges perverzió folytán a nyugodt, kiszámítható és renden alapuló életet szeretik. Ki tudja, miért, de nem szeretik, ha betörnek otthonaikba és kirabolják őket, valamilyen rejtélyes oknál fogva szeretik reggel nyugodt lélekkel iskolába engedni a gyermekeiket, továbbá abban is biztosak szeretnek lenni, hogy kicsinyeik délután épen és sértetlenül érkeznek haza otthonaikba, ezen kívül nagyon-nagyon nem szeretik, ha megerőszakolják lányaikat és asszonyaikat, s uram bocsá' azt sem szívelik, ha kapubejárataik elé szarnak reggelre ismeretlenek. Ebben közös a francia, az olasz, a magyar, a finn, a román és a bolgár polgár normarendszere.

A Magyarországon - ki tudja, mi okból - a "rendszerváltoztatás" után inkvizítori szerepkörbe jutó (ennél sajnálatosabb és tragikusabb csak az volt, hogy ez a társadalom csaknem két évtizedig elfogadta ezeknek az ideológiai vezetőszerepét) balliberális kaszt szellemi-politikai fegyvertára mindössze két dologból állt: permanens lejáratókampányt folytatott Amerikában és Nyugat-Európában Magyarország ellen, s különféle hagymázos teóriákkal rukkolt elő a hazai ún. szélsőjobboldali veszéllyel kapcsolatosan.

Amit a "zámolyi üggyel" összefüggésben művelt az a bizonyos "negyven értelmiségi", nem más, mint a hazaárulás minősített esete. A mostani franciaországi történések tükrében különösképpen illendő és aktuális lenne egy bocsánatkérést elrebegni ama "negyvennek", azok nevében is, akik közben már eltávoztak soraikból. Hiszen amikor aláírtak, már akkor tudták, hogy a hazájukra szórt vádak az első szótól az utolsóig koholmányok. Noha innen hatósági eszközökkel még csak távozásra sem kényszerítették a zámolyiakat. Nem úgy, mint az akkoriban általuk modellországként feltüntetett Franciaországból napjainkban, ahol egyébként a helyi őslakosok nagyságrendekkel kevesebbet tűrtek, mint például a magyar falvak lakói Borsodban, Zemplénben, Szabolcsban, Nógrádban, s más helyein az országnak. De széplelkeink semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek: napjainkban is a magyar társadalomnak a "szélsőjobboldali" ideológiák és megoldások iránti vészes fogékonyságát hajtogatják papagáj módjára.

Miután azonban ma már valóban más szelek fújnak a hazai közéletben, mint 15-20 évvel ezelőtt, s immár a saját belterjes kávéházi asztaltársaságukon kívül senkit nem érdekel ezen urak és hölgyek véleménye, átkozódása és jajveszékelése, szerény javaslatunk a következő: hagyjanak minket békében a saját hazánkban, s, követve az "olyannyira szeretetre méltó" zámolyi védenceik példáját, fogják immár két évtizede becsomagolt legendás bőröndjeiket, s egy emblematikus szószólójuk szavaival "húzzanak el" innen. Senki nem fog utánuk könnyeket hullajtani.