A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-45-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében egyaránt.

Írta: Varga Szilárd

Napjaink Magyarországán hasonlóan a kommunista évtizedek hazug és hiteltelen történelemszemléletéhez, a jórészt balliberális történészek, közszereplők és médiamunkások által terjesztett propaganda szerint február 11-13-a körül Budapest 1945-ös felszabadulására, a dicsőséges Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig önfeláldozóan védő magyar és német csapatok személyi állományát démonizálva, azok tagjait kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek állítják be; s a városvédő hősökre emlékezni kívánókat is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik, megpróbálván ellehetetleníteni a méltó megemlékezést. Az igazság ellenben az, hogy a második világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák heroikus harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól, valamint annak a ma működő polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre az említett „hivatásos rettegők” annyira szeretnek hivatkozni.

Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.

A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-45-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében egyaránt.

Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult; a nemzetközi pénzügyi körök és szabadkőművesek által irányított Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a világháború végkimenetele eldőlt.

Az angolszászok normandiai inváziója következtében a Nagynémet Birodalom fontos csapatokat kénytelen elvonni a keleti frontról, a szövetségesek nyomasztó számbeli és anyagi fölénye miatt többhónapos védekező harc után Franciaországot feladva, s a Siegfried-vonal mögé húzódott vissza. A szövetségesek előrenyomulását a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. A decemberi ardenneki offenzíva a német haderő utolsó próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet. Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a távol-keleti hadszíntéren Japán szintén élet-halál harcát vívja, de a császári hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége stratégiailag itt is eldöntötte a harcot.

A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorultak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén elérték Varsót, és a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörtek Romániába. A keleti hadszíntér válsága nem maradt politikai következmények nélkül: augusztus 24-én Románia árulása miatt a front déli szakaszán 15 német hadosztály került kelepcébe. Ezután a szovjet seregek végigszáguldottak a román alföldön, behatoltak a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy ott azonnal kommunistabarát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokráciát, az értelmiséget, a nemzeti elit tagjait kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább biztosította a német csapatok kivonulását az országból. A Balkánon előállt krízis következtében a németek kénytelenek voltak kivonulni Görögországból, majd kétségbeesett védőharcot vívni Jugoszlávia területén. Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken a kommunista Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg (mivel győztesekről van szó, ezért a kis „túlkapásért” senkit nem vontak felelősségre). Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozta meg az ottani német és magyar erők bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal, október elején a Vörös Hadsereg alakulati kijutottak a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves királyi Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez.

Sok vitát kiváltott az a történelmi feltételezés, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország akkor, ha sikerrel végződik vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos Géza, Bakay Szilárd, Vörös János, dálnoki Miklós Béla, etc.) által szervezett kiugrási kísérlet. Egyesek szerint nem dőlt volna romba az ország, és a visszacsatolt területek közül többet is megtarthatott volna. Mindezen feltételezések elég gyenge lábakon állnak, mert a magyar küldöttség által 1944. október 11-én Moszkvában aláírt előzetes fegyverszüneti egyezmény szerint Magyarország köteles lett volna az 1937. évi politikai határok mögé visszavonulni és hadat üzenni Németországnak (tehát a háború ugyanúgy folytatódott volna). Ha ez megvalósul, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Mindazonáltal azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomul előre, és a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását (teheráni konferenciától, megszállási övezetektől függetlenül), s még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve efelől aligha lehetnek kétségeink…

Szerencsére ezek a rémálmok nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és az ország lakosságának nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Akármilyen jó szándék is vezette Horthy Miklóst, a fennálló magyar törvények szerint hazaárulást követett el, mert korábban ő maga hirdette ki azon törvényt, hogy a szövetséges elárulása is hazaárulásnak minősül (ez egyébként a történelemben visszamenve is mindig így volt). Minden bizonnyal később rájött hibájára, és az erős nyomásra lemondott Szálasi Ferenc javára.

A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, pontosabban a baloldali történészek privilégiuma. Aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a nyilasmosdató, antiszemita, szélsőséges, s egyéb mocskolódó jelzőket; az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik.

Szokás még a Szálasi-kormányt törvénytelennek nevezni, mintha a szovjetek bábkormánya a magyar állammal szemben létrejött debreceni „Ideiglenes Nemzeti Kormány”, a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok vezetésével bármiben is legitimebb lett volna. Az újonnan létrejött hatalom jogfolytonosan követte az előzőt, mivel Horthy miniszterelnöki jogkörrel ruházta fel Szálasit, aki az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, az államforma továbbra is a királyság maradt, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. A nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy kegyetlen terrort folytattak és ártatlanokat gyilkoltak meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (amelyek a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest babazsúrnak minősültek), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más állami szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve kijelenthető, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot. (A nyilasmozgalom egyes baloldali jellegével nem foglalkozunk, mert nem ez a cikkünk tárgya, de leszögezzük, hogy jogos kritikát csak és kizárólag jobboldali alapról, a hungarizmus egyes antitradicionális volta miatt fogalmazhatunk meg, pl. népfelség elvének hangoztatása – a szerk.)

A budapesti harcok rövid ismertetése:

A szovjet csapatok először 1944. október végén közelítették meg a magyar fővárost. Október 29-én indította meg az első általános támadást a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin alkoholgőzös tervében az szerepelt, hogy csapatai az Októberi Forradalom évfordulójára, azaz november 7-ére menetből elfoglalják Budapestet (no comment…). Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti területeinek nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a bolsevik hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német és magyar katona védelmezte a várost a több mint 200 ezres ellenséggel szemben („Budapesti Csoport”-nak nevezték el az ostrom idejére létrehozott szovjet-román támadóalakulatot). Adolf Hitler erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnoka német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak.

Két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, önkéntes zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és Egyetemi rohamzászlóaljak), illetve egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelem magyar felét, nagyjából 50 ezer fő állt rendelkezésre. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner oberführer), kisebb-nagyobb Wehrmacht egységek részei, körülbelül 35-40 ezer fő.

A bekerített Budapest ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a budai várra és a környező hegyekre terjedtek ki.

Több kísérlet is indult a Dunántúlról az ostromlott város felmentésére, de a Konrád-hadműveleteknek (olyan elit Waffen SS hadosztályok bevetésével, mint a Wiking, a Totenkopf, a Leibsatndarte, és a Hohenstaufen) egyikének sem sikerült létrehozni az összeköttetést a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”

Hindy Iván utolsó rádióüzenete is tükrözi az események drámai jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A kitörés 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük tízezer sebesült volt), és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre: az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS lovashadosztály maradékai indították a támadást, őket követte a Maria Theresia hadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül pedig a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kijutni. A Széll Kálmán téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), s pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban kegyetlen kézitusa vette kezdetét.

A támadásnak két főiránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb felé vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumohr öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak(1). A német-magyar vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott.

A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadászott a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez többnapos szabadrablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A budai vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és súlyosan sebesült katonát, ezreket hajtottak „málenkij robot”-ra (vagyis Gulágra), és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt.

Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük akkora jelentőséggel és szimbólummal bír, mint a spártai Leonidász király és 300 hűséges harcosa által védett Thermopülai-szoros, vagy mint Hunyadi János diadala a török hadak felett Nándorfehérvárnál, Eger 1552-es hősies védelme és kitartása, illetve Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban(2). Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.

Dicsőség Európa hőseinek!

Jegyzetek:

- Ungváry Krisztián: Második Sztálingrád; In: Budapesti Negyed; 2000. ősz-tél,.
http://www.epa.hu/00000/00003/00023/ungvary_szg.html [Hozzáférés: 2012. február 9.]

- Fiala Ferenc: Budapesti Eposz; In: Zavaros évek; Gede Testvérek Bt., Budapest, 2003., 173-178. o.;

- Józsa Béla: Harc az utolsó töltényig,
http://www.freedom.hu/IIvh/Esemenyek/1944-45/Budapest/Nemzetor/Nemzetor....[Hozzáférés: 2012. február 9.]

- Kiss Gábor: A becsület napja, Sacrum Imperium folyóirat, V-VI. szám, 1998. december 22.
http://www.oocities.org/ultradextra/becsulet.html [Hozzáférés: 2012. február 9.]

- Deneb: A Becsület Napja – 1999.; Sacrum Imperium folyóirat, V-VI. szám, 1998. december 22
http://www.oocities.org/ultradextra/becsnap99.html [Hozzáférés: 2012. február 9.]

(1) Kevés és egymásnak ellentmondó információk állnak rendelkezésre a hetvenéves Prónay Pál sorsának alakulásáról. Más források szerint nem halt hősi halált, hanem 1945. március 20-án a Vörös Hadsereg letartóztatta, és a Szovjetunió Állambiztonsági Szerveinek Különleges Tanácsa 1946-ban húsz év kényszermunkára ítélte.
Lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%B3nay_P%C3%A1l [Hozzáférés: 2012. február 9.]

(2) Fontos megjegyezni, hogy a görög-perzsa, a magyar-török, etc. háborúkat tradicionális és legitim államok vívták egymással, míg a Szovjetunió esetében ez egyáltalán nem mondható el. Ez nem jelenti azt, hogy nem ismerjük el a szovjet katona harcát és eredményét – csakis szigorúan katonai szempontból -, de azt a gonosz hatalmat és érdeket, amelynek a szolgálatában állt, soha nem fogjuk tisztelni.

(Szent Korona Rádió)

• 65 éve jutott vörös kézre Budapest (6. rész)
• Hadak Útján műsor: Budapest ostroma és a Kitörés I. rész
• Hadak Útján műsor: Budapest ostroma és a Kitörés II. rész