Szembetűnő tény, hogy az ország felemelését célul kitűző - magukat valamilyen értelemben „nemzetiként” meghatározó - tömörülések száma aránytalanul magas a valóban áldozatot hozó emberek számához képest. Az osztódással szaporodó szervezetek nem veszik figyelembe, hogy önmagában a tény, miszerint ők „új dolgokban gondolkoznak”, nem hoz automatikus minőségi javulást számukra. Láthattuk az utóbbi években olyan elemek „összefogását”, melyek eleve összeférhetetlenek, voltak azonban olyanok is, akikről szinte senki sem feltételezte, hogy túl szűkek számukra azok a keretek, melyekben éveken át kitartóan - a tekintélyelv betartásával - dolgoztak.

Akik „mindig valami újba kezdenek”, azok valójában egy olyan ördögi illúziónak hódolnak, mellyel hosszú ideje bűvöli a hanyatló Nyugat saját, valamint a - különféle inváziók során - felforgatott területek lakosságát. Ez az illúzió szabadkőműves gyökerekkel bír, és erőteljes programalkotási mániák fakadnak belőle (lásd pl. a korábbi gyurcsányi „kormányzati munkát”, vagy akár egyes nemzeti körök tiszavirág-életű próbálkozásait!). A programalkotás mániákusaiból csak úgy árad a mindent hatalmi-személyi kérdéssé tevő gőg, a baljós módon a létezés egészét átpolitizáló politikusocskák cselekvési kényszere. A programalkotási mániák szabadkőműves gyökerekkel bírnak, tudniillik az első felforgató mozgalmak is azzal az aljas konstruktivista hozzáállással működtek, hogy „mi majd újat építünk” - eltörölve a „rosszat” -, vagy „mi majd felépítjük az új világrendet”. A programalkotósdi a „régi rend” vélt bűneinek harsogásával kezdődik, majd „az új világrend”, vagy az új szervezeti keretek kimunkálásával folytatódik. Mint mondtuk, az új küldetéstudattal felvértezett programalkotó személyi kör erősen hatalmi-pozicionális kérdésekre hangoltan működik. Nos, éppen ez a hatalmi vágy okozza a vesztét, hiszen ahol bizonyos pozíciókért harc folyik, ott fel sem merülhet a szervezeti életet átható valódi - felülről és belülről fakadó - hierarchikusság, miként a pozíciókért való beteges küzdelmeket meghaladó nemzetstratégiai perspektívák felállítása sem.

A pokolba vezető út programalkotási mániával felvértezett politizálással, valamint címekre és rangokra való kóros vágyódással van kikövezve. Az ilyen jellegű politika nem képes pozitív irány felé vinni az ennek elkötelezetteket. Karakterük jellegéből, valamint homályos eszmei-ideológiai megfontolásból fakadóan a karrieristák szövetségeseivé válnak idővel azok, akik - éppen görcsös ideokratikus voltuk miatt - a periféria legszélére szorultak. Az ideokrácia egy adott ideológia uralmát, vagy pontosabban: elszabaduló eluralkodását jelenti egy adott szervezeten belül. Maga az ideokrácia egy olyan kényszerpályára viszi a szervezetet, melynek szomorú hatásaként az a politikai analfabétizmus jegyeit kezdi magán hordozni. A személyi-hatalmi harcosok és az ideokraták kényszerházassága pozitívumot nem, de negatívumot annál többet képes hozni a politikai boszorkánykonyhára.

A II. részben a nemzeti politizálás felfelé ívelő vonulatáról szólunk majd.

Kovács Balázs - Hídfő.net