Az alapítók szerint „a zsidó-keresztény kultúra alapvető szerepet töltött be és tölt be a szabad világ, köztük Magyarország létrejöttében és fennmaradásában”. „Ez egy fajta küzdelem a hazánkban növekvő antiszemitizmus és anticionizmus ellen, és egy fajta kiállás a mellett a város mellett, ahonnan kiindult az európai kultúra is” – mondta Feldmájer Péter.

Ugye-ugye, a régi-új szellemiség előpattan, és mielőtt az antiszemiták felocsúdhatnának, köszönés helyett csípőből lő egy sorozatot maga körül, a miheztartás kedvéért.

Ezután közli, hogy ez a város az eurokultúra megteremtője. Szerényen és mértéktartóan.

Az olyan zavaró és bosszantó dolgokat pedig, mint a boszniai piramisok vagy az altamirai festmények, esetleg Stonehenge kövei, valószínűleg a Templom-hegy környékéről exportálhatták akkori offshore cégek. És a megegyezés korszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy utalásokat tartalmaz a legújabb „tudományos áttörésre”, nevezetesen hogy maga Árpád vezér is kazár volt, és valószínűleg sábeszdekliben fogadta a szentimentális Szvatopluk hódolatát.

Nézzük csak meg kicsit közelebbről, hogy mi a jelképes értelme annak, hogy a cionisták magyarországi helytartója és a kereszténységgel köszönőviszonyban sem levő filoszemita szekta vezetője egy ilyen megmosolyogtató és semmitmondó gittegylet-alapítványt hoznak létre! (Ez első látásra ahhoz lenne hasonlítható, mintha 40 évvel ezelőtt az MSZMP és a Magyar-Szovjet Baráti Társaság létrehozta volna a Fényes Október Vörös Hajnala nevű harcos szervezetet, exportból visszamaradt spanyol polgárháborús veteránok és depressziós munkásőrök részére.)

Miért kell egy olyan szervezetet létrehozni, amiről már az alapítók is tudják, hogy úgysem fog semmi érdemi munkát végezni? Van ennek bármiféle üzenete? Van bizony. Egyfajta egybetartozást, valamiféle sorsközösséget próbál sejtetni a zsidó és a keresztény gyülekezetek között. Világszerte megfigyelhető ez az egybemosási kísérlet, mely együvé tartozónak állítja be ezen vallásokat. Még saját fogalmat is alkotott ez az igyekezet: ez a "zsidó-kereszténység" Azt próbálja sugallni, hogy a közös eredet okán a későbbi külön út, és a kétezer éves súrlódások ellenére alapvetően közös értékeket hordoz, és történelmileg egymásra utalt ez a két közösség.

Pedig valójában a zsidó és keresztény vallásnak és kultúrának az égvilágon semmi köze sincs egymáshoz. Illetve úgy igenis van, hogy egymás esküdt ellenségeként, halálos iszapbirkózásban töltve az utóbbi kétezer évet, megpróbálták egymást kiiktatni, a másik hatásait felszámolni, követőit ellehetetleníteni. Az izraeliták elleni mindenkori korlátozások következetes betartásának és betartatásának biztosítása jobb időkben minden pápa kötelező feladatai közé tartozott. A másik oldal erőfeszítései ellenben a kereszténység elleni mozgalmak létrehozására és általában a keresztény világ bomlasztására irányultak. 

Az izraelita egy masszívan rasszista vallás, tele felsőbbrendűségi sugalmazásokkal, különállással, szemet szemért elvvel, szigorú szokás- és hagyományrenddel. És persze vaskemény, mindenen átívelő sorsszerű összetartással és összetartozással. A kereszténység egy egyenlőségi elven alapuló "szeretetglobalizmus", ami nem tűri a szemet szemért elvet és a rasszizmust. Sokkal kisebb a belső kohéziója, kevésbé szigorúak a szabályai és életmódja, és nagy a nemzetközi megosztottsága. A kereszténység elveinek gyakorlati megvalósulása nyilván erős vitákat gerjeszthet követőiben és ellenzőiben egyaránt, de ez nem témája a jelen írásnak. Az egyik követőinek száma sohasem haladta meg a tízmilliót, a másikat pedig majd kétmilliárd ember vallja magáénak. A kereszténység a judaizmus határvidékén született az egész akkori világ tagadásaként. Nagyon hamis tehát az a beállítás, hogy a keresztényi tanok a judaizmus valamiféle külön útját képviselik, lényegének valamiféle átfogalmazása során születtek volna. Ez semmiféleképpen sem fogadható el, és az új vallás szent könyveiben a zsidóság hagyományos képviselői kizárólag pejoratív kontextusokban, negatív szereplőkként jelennek meg (farizeusok, kufárok). Terjesztői között kétségkívül jelentős szerepet játszottak a zsidók (a saját hitüket elhagyók), de például a görögök és rómaiak is. Az új hitet világvallássá pedig egyértelműen Róma, a világbirodalom internacionalizmusa tette, ehhez az eredeti helyszínt adó, Isten háta mögötti provinciának sok köze már nem volt. Így a kereszténység elindult világhódító útján, a judaizmus pedig több évszázaddal később vándorútra indulván, a világnak ugyanazon térségein letelepedve, a helyi diaszpórák kicsiny, elkülönült kisebbségi hitközösségeit hozza létre.

A két vallás kapcsolatát és a két kultúrát kezdettől fogva a tűz és víz antagonizmusa jellemzi. A különállás és a taszítás rendkívüli erejét jól mutatja, hogy a kicsiny zsidó közösségek több mint ezer év alatt sem olvadtak bele sehol sem a keresztény tengerbe, és az erőszakos krisztianizálási kísérletek is csak helyi, átmeneti eredményeket hoztak csupán. Az összemosók gyakran megemlítik Jézus zsidó származását, mintha ez valamiféle összekötő kapocs lenne. Jézus személye valójában inkább további szétválasztó, hiszen őt és cselekedeteit tagadják meg szent könyveikben (Talmud), őt próbálják nevetségessé tenni, anyjára vonatkozó megjegyzéseiket pedig inkább ne is említsük. (Egyébként az ószövetséget az iszlám is implementálta, sőt az iszlámban Jézust is megtaláljuk, ilyenformán még közelebb is áll a kereszténységhez, mint a zsidó vallás.) Mellesleg Mária származását nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy galileai volt, ami akkor a pártus birodalomhoz tartozott, és ott a többség nem volt zsidó. József származása nem lényeges, hiszen a születésben nem volt szerepe. Az isteni származás pedig amúgy is felülír mindenféle földi genetikai megfontolást., ilyenformán pedig Jézus "privatizálása" tökéletes értelmetlenség.

És ha valaki azt akarja mondani, hogy ez egy árokásás a két vallás között, azt masszívan vissza kell utasítani. Nincs ott semmiféle árokásás, ahol az elvek és az értékrendek között ezer méter mély szakadékok húzódnak. Ott, ahol az egyik a másik tagadásából született. Ott, ahol az egyik Krisztust követi, a másik pedig maga a történelmi Antikrisztus. Ahol a két értékrend kétezer éves történelmi metamorfózisa és összeütközése adja a nagy történelmi változások eszmei hátterét. Ez figyelhető meg a római késői császárkor bomlás elleni harcaitól, a reneszánsz mélyében dúló ütközeteken át, az ún. felvilágosodás gyilkosan keresztényellenes küzdelméig.

És most hirtelen előbújnak valakik, és azt mondják, hogy e kettő tulajdonképpen egybetartozik. Miért kellene ezt elhinni a csalás nagymestereinek csak úgy első szóra? Mi lehet ennek a hátterében, mi szülhette ezt a hamis egybetartozást? 

Bizonyos mértékig az átmeneti közös érdek, bizonyos mértékig pedig a kétségbeesés.

A XX. századra speciális helyzet állt elő e vallási mozgalmak viszonyában. (Az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el attól, hogy e kortól kezdődően mindkét csoportban jelentősen megnőtt a nem gyakorló vallásos, de erkölcseikben azonosuló, a vallás értékrendje szerint élők száma.) Az egész évszázad során folyamatosan erősödő cionista pénzügyi csoportok kulcspozíciókat szereztek meg a világ vezető keresztény országaiban. Szervesen beépültek ezen államok gazdasági, politikai és kulturális vezetésébe, majd a II. világháború utáni időkre gyakorlatilag átvették a vezetést a nyugati világ legtöbb országában. Sajátságos szimbiózis alakult ki ezután a két kultúra és világnézet között. A keresztény kultúrkör a nyakába kapott egy cionista felső vezető réteget, mely ezentúl szigorúan meghatározta teendőit és haladási irányát. Befolyását egyre erősebben, sőt brutálisan felhasználva beleszólt a keresztény világ vezetési és intézményi rendszerének működésébe, beépült vezető tisztségeibe és megváltoztatta működését (pl. zsidó származású főpapok, gyanús halálesetek, II. vatikáni zsinat stb.). Napjainkban, zsaroló potenciáljukat felhasználva, kimondatták a pápával, hogy nem ők gyilkolták meg Jézust. (Hát persze. Hogyha nem ők, akkor a spanyolnátha vihette el szegényt. Mert valamitől meghalt. Na de hagyjuk ezeket az otromba képtelenségeket.) Azt is kimondatták vele, hogy a zsidók külön és majdnem automatikusan üdvözülnek. Azért itt egy kicsit túllőttek a célon. Ilyent még Péter utódja sem mondhatna ki, ahhoz nincs joga, hogy csak úgy magában módosítgassa a kereszténység alaptételeit. Képzelhetjük, mekkora lelkesedéssel tehette ezt a szentatya, mekkora kést szoríthattak a Vatikán torkának. A Vatikán körül kialakult pénzügyi és titkosszolgálati botrányok azért sejtetik, hogy a vallás frontján is döntő fázisába érkezhetett a globális küzdelem. Igazi információk hiányában csak egy dologban lehetünk biztosak: hogy bármi igaz lehet, kivéve a hivatalos változatot.

És még egy fontos adalék a jelenkor történetéhez. A cionista vezető csoportok néhány évtized alatt a morális és most már anyagi pusztulás szélére sodorták a nyugati civilizációt. Ugyanaz történt nagyobb léptékben, mint az 5. századi Rómában, a 16. századi itáliai városokban, vagy a 18. századi Franciaországban, és még lehetne sorolni a példákat. A kezdeti fellendülés után az uzsorán alapuló rablógazdálkodás és a teljes erkölcsi lezüllesztés a társadalmi csődbe lökték ezeket az országokat. Most is ennek a küszöbén állunk, de immár kontinens méretekben.

Az összemosási kísérletek arra szolgálnak, hogy egy erős cinkostársi tudatot keltsenek a keresztény civilizációban. Egy hamis összetartozást bukás esetére, mert a bukástól való félelem egyre erősebb a cionista lelkekben. Érezhető egy folyamatosan erősödő kishitűség részükről a mind nagyobbra tornyosuló problémák láttán. Magában rejt ez egy fenyegetést is a kereszténység felé: ha én megbukok, akkor velem zuhansz te is a mélybe!

Természetesen itt is, mint minden cionista sugalmazásban, a kevés igazság mellett sok csalás található. A keresztény államoknak kétségkívül van felelősségük abban, hogy az immunrendszerük nem szűrte ki időben a beszivárgó cionista mételyt, és később sem tudta leállítani a pusztulás felé törő gépezetet.

De ettől még egyáltalán nem közös a sors, és nem közös a felelősség sem. Az ő felelősségük egy más nagyságrend, és csak az általuk ezerszer is megtagadott isteni személy lehet egyedüli elbírálója, és talán megbocsátója.

(A szerző olvasónk.)