Egy testvér megkért, írjak néhány sort a Becsület Napjáról. De hogy is mondhatnám el néhány sorban, mit érzek?

A rendezvényen 14 szervezet vett részt, közöttük a Pax Hungarica Mozgalom, Nemzeti Gárda...

Ott álltam a sáros Vérmezőn. Hideg volt, esett a hó, és a lábam annyira fázott, hogy már fájt. De amikor felnéztem a Pax Hungarica Mozgalom arany zászlócsúcsára, a kiterjesztett szárnyú turulmadárra, miközben hallgattam a beszédeket, azt, ahogy a két német fiatalember minden szégyenlősséget félredobva énekelte nemzeti himnuszát, amikor mi, magyarok szinte belekiabáltuk az estébe, hogy „Ébredj, magyar!", és ugyanilyen meggyőződésel, hogy „Győzelemre visz majd a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc!", elfelejtettem, hogy fizikailag milyen kellemetlenül érzem magam: a lelkem szárnyalt és a gondolataim messze jártak. 1945. február 11-e estéjén, éjszakáján jártam, amikor még a nagyszüleim is csak kisgyerekek voltak. Azokra a férfiakra gondoltam, akik a hungarista eszme nevében a haza becsületének tartóoszlopaivá szegődtek, mikor Horthy Miklós végleg feladta ezt a szerepét, és akik ugyanilyen arany turulok és zászlók alatt határozták el, cselekedniük kell. Azokra a katonákra, szeretett férjekre, édesapákra és fivérekre gondoltam, akik - noha legtöbbjük nem volt nemes úr -, mégis kiérdemelték azt az elnevezést: arisztokraták, vagyis legjobbak, mert felülemelkedve önmagukon, dacolva a hideggel, az éhséggel és a halálfélelemmel, a végsőkig kitartottak.

...Nezeti Őrsereg, Magyar Nemzeti Arcvonal, Gárda Szövetség. A megemlékezés rendjét a Betyársereg biztosította.

Arra gondoltam: ti is fáztatok, hős katonák, magyar és német szent halottak. De ahogy engem felmelegített hőiességetek gondolata, titeket ugyanúgy fűtött belül a világon a legfontosabb érzés: a szeretet. Jézus Krisztus szeretetének nevében a materialista bolsevizmussal száltatok szembe. Hazátok szeretetének nevében az internacionalista hordákkal ütköztetek meg. Testvéreitek, barátaitok, szeretteitek iránt érzett szeretetből harcoltatok: és ennek a szeretetnek nevében ugyanúgy testvéretek lett Európa minden népe, mint a magyar vagy a német, akiket ugyanúgy védtetek, mint a bölcsőben ringatott kisgyermeketeket. Sőt, ebbe a szent érzésbe már engem is belefoglaltatok, utánatok sokadjára született magyart, aki most, bár nem kacsalábon forgó palotában él, de kényelem veszi körül. Én hazajöhettem, és noha míg haza nem értem, minden lépés fájdalmat okozott, de itthon aztán befűthettem a kis lakást, és leülhettem, klaviatúrát ragadhattam. Egy szóval csak pár óra fázás jutott ki osztályrészemül, de nektek ott volt a szenvedés és a halál. Mégsem törődtetek vele, mégsem adtátok meg magatokat, mert rám gondoltatok, rám, utódotokra, aki most nem kell leszegett fejjel járnom, aki nem egy vörösbe öltözött Európa térképét kell tanulmányozzam, aki nem egy Istenét, fegyvertársát és hazáját a pillanatnyi kényelemért, néhány híd épségben maradásáért, délibábos politikai képzelgésekért feladó nemzet tagjaként kell éljek, hanem egy hős nemzet tagjaként, akinek minden századra, így a XX. századra, így az 1944-45-ös évekre gondolva is az tölti el a szívét: jó, dicsőséges és szívbemarkolóan hősies dolog magyarnak lenni!

Antifasiszta tüntetők a Széll Kálmán téren. Ők örültek a szovjet megszállásnak.

Ma, amikor magyarként is csak a munkatáborokban meghalt zsidókra és cigányokra kell és szabad emlékeznünk nap mint nap, amikor az idegenszívűeknek hetente jár Magyarországon tisztességes állami megemlékezés, de 1944-45 magyar és német hőseinek nem, vegyük észre, milyen nagy jelentősége van annak, hogy minden évben összegyűlünk a Becsület Napján, legyen hó vagy eső, szél vagy mínusz fokok.

Amikor 1945. február 11-én megkezdődött a kitörés, őseink nem választhattak. Nem várhattak szebb időre, nem beszélhették meg a szovjettel, hogy várjuk meg, amíg kitavaszodik, mert így nem olyan kényelmes csatába indulni. Nem; ők akkor és ott tudták, két lehetőségük van. Vagy megragadják az alkalmat, és legféltettebb evilági kincsüket, az életüket kockáztatva - és azt hétszáz túlélő katona kivételével valóban föl is áldozva a krisztus- és hazaszeretet oltárán - nekivágnak a budapesti télnek, hogy szembenézzenek a puskacsövekkel, vagy pedig megadják magukat, hogy aztán talán valahol Porugáliában, mediterrán tengerparti üdülővárosban kényelmesen tengethessék öreg éveiket. Nem, ők Jézus Krisztus szerint is a legnagyobbat tették, amit ember csak tehet: odaadták életüket barátaikért, szeretteikért - érted és értem is.

Lantos János (Pax Hungarica Mozgalom) az összes megjelent szervezet nevében tartott beszédet.

Amíg él tisztességes magyar és német ember ezen a Földön, addig Budapesten lesz Becsület Napja megemlékezés. És amíg tisztességtelen emberek kezében van a hatalom hazánkban, addig hatalmas lesz velünk szemben az ellenszél. De ahogy hatvannyolc évvel ezelőtt sem törődtek semmit őseink az ellenszéllel, hanem szeretetből, a legnemesebb érzéstől hajtva cselekedtek, addig mi is így fogunk tenni, és nem fog érdekelni minket, hogy nem állnak mögöttünk a parlamenti levegőtől meghunyászkodó pártok, és hogy nemhogy nem biztosítanak, de nem is engedélyeznek méltó helyet a számunkra a kormányzati szervek. Tizennégy szervezett fogott össze, köztük a Pax Hungarica Mozgalom, akik méltón emelték fel újra azt a zászlót az arany turulmadárral, melyet hungarista őseik hatvannyolc évvel ezelőtt élet-halál harcot ejtettek ki megfagyott kezükből.

A megemlékezésről vagy a kitöréstúráról hazaérve egy üzenetet kell magukkal hordoznunk, 1944-45 igazi üzenetét: azt, hogy csakis a hungarista eszme mentheti meg Magyarországot. Nem a szanszkritül motyogott ezoterikus eszmefuttaások, nem a parlamenti bársonyszékekben finomkodó szalonnacionalizmus, nem az ezt képviselőkre négyévente a szavazófülke hősi levegőjében behúzott iksz: hanem csakis a keresztény, nacionalista és szocialista hungarizmus, Krisztus tanításának magyarországi politikai gyakorlata.

A szervezetek képviselői is felszólaltak röviden. Rajtuk kívül felemelő beszédet mondott egy német veterán és egy református lelkész is.

Emlékszem, amikor elsőáldozásra készültem, kis kilenc éves fejjel, és a hittanárnőnk megkérdezte tőlünk, mit választunk: a kényelmes utat, melyben csupa élvezet vár ránk, de ellanyhulunk, vagy pedig a rögöset, hullámzót, de a mennyekbe vezetőt? Én akkor még riadoztam a fájdalomtól és minden nehézségtől, de ma már rávágnám, hogy nekem a rögös úton kell járnom, én csak ezen tudok járni! Én a hungarizmus útján akarok járni, mert bár nem vagyok nagyság, nincs bennem semmi különleges, mégis úgy gondolom, hogyha ennél lejjebb adnám, az nem lenne méltó hozzám. Mert én Jézus Krisztus drága vérén megváltott ember vagyok, és mert magyar asszony szült a világra.

Látom magam előtt a kitörés hőseit. Látom, ahogy a mennyek dicsőségétől fényes lelkük alakot nyer, és ragyogó szemeikkel rám néznek: te mit választasz? Megadod magad a bűnnek, a lanyhaságnak, a kényelemnek, vagy pedig felöltöd a hit pajzsát és legkisebb napi teendődtől a legnagyobb próbatételen át mindent Krisztus és nemzeted nevében teszel, hogy aztán a te fejedre is ráhelyezhesse az Isteni Megváltó a dicsőség múlhatatlan koronáját?

Dadogva bár, de válaszolok. Nem, nem büszkén felszegett fejjel, hanem remegve és térdepelve a mennyei fényességbe burkolózó szent halottak szelleme előtt. Csak motyogni tudok: add, Uram, hogy minden percben a rögös utat, a dicsőség kornáját, a szeretet, vagyis Téged, Téged válasszalak! Add, hogy az én lelkembe sose szóljon vádlón a három kakaskukorékolás, s ha meg is inogok, ha talán lesznek is gyáva perceim, végül mégis úgy álhassak oda a színed elé, hogy ha vétkeztem is, ha hibáztam is, de végül felemelkedtem a sárból, Beléd kapaszkodtam és Te diadalmassá emeltél, mert hős lettem és szent, aminek minden ember született.

Én ezt válaszolom. És te, testvér, amikor a hajnal csöndjében a kitőrés hősei kérdőn a szemedbe néznek, mit válaszolsz?

B. Bernadett - Kitartás.hu