A Becsület napjáról
Sat, 2012/02/11 - 11:24 Kategóriák: Kultúra Címlapos anyag Becsület napja kitörés

A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-45-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében egyaránt.

Írta: Varga Szilárd

Napjaink Magyarországán hasonlóan a kommunista évtizedek hazug és hiteltelen történelemszemléletéhez, a jórészt balliberális történészek, közszereplők és médiamunkások által terjesztett propaganda szerint február 11-13-a körül Budapest 1945-ös felszabadulására, a dicsőséges Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig önfeláldozóan védő magyar és német csapatok személyi állományát démonizálva, azok tagjait kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek állítják be; s a városvédő hősökre emlékezni kívánókat is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik, megpróbálván ellehetetleníteni a méltó megemlékezést. Az igazság ellenben az, hogy a második világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák heroikus harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól, valamint annak a ma működő polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre az említett „hivatásos rettegők” annyira szeretnek hivatkozni.

Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről.

A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-45-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében egyaránt.

Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult; a nemzetközi pénzügyi körök és szabadkőművesek által irányított Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a világháború végkimenetele eldőlt.

Az angolszászok normandiai inváziója következtében a Nagynémet Birodalom fontos csapatokat kénytelen elvonni a keleti frontról, a szövetségesek nyomasztó számbeli és anyagi fölénye miatt többhónapos védekező harc után Franciaországot feladva, s a Siegfried-vonal mögé húzódott vissza. A szövetségesek előrenyomulását a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. A decemberi ardenneki offenzíva a német haderő utolsó próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet. Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a távol-keleti hadszíntéren Japán szintén élet-halál harcát vívja, de a császári hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége stratégiailag itt is eldöntötte a harcot.

A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorultak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén elérték Varsót, és a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörtek Romániába. A keleti hadszíntér válsága nem maradt politikai következmények nélkül: augusztus 24-én Románia árulása miatt a front déli szakaszán 15 német hadosztály került kelepcébe. Ezután a szovjet seregek végigszáguldottak a román alföldön, behatoltak a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy ott azonnal kommunistabarát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokráciát, az értelmiséget, a nemzeti elit tagjait kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább biztosította a német csapatok kivonulását az országból. A Balkánon előállt krízis következtében a németek kénytelenek voltak kivonulni Görögországból, majd kétségbeesett védőharcot vívni Jugoszlávia területén. Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken a kommunista Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg (mivel győztesekről van szó, ezért a kis „túlkapásért” senkit nem vontak felelősségre). Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozta meg az ottani német és magyar erők bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal, október elején a Vörös Hadsereg alakulati kijutottak a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves királyi Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez.

Sok vitát kiváltott az a történelmi feltételezés, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország akkor, ha sikerrel végződik vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos Géza, Bakay Szilárd, Vörös János, dálnoki Miklós Béla, etc.) által szervezett kiugrási kísérlet. Egyesek szerint nem dőlt volna romba az ország, és a visszacsatolt területek közül többet is megtarthatott volna. Mindezen feltételezések elég gyenge lábakon állnak, mert a magyar küldöttség által 1944. október 11-én Moszkvában aláírt előzetes fegyverszüneti egyezmény szerint Magyarország köteles lett volna az 1937. évi politikai határok mögé visszavonulni és hadat üzenni Németországnak (tehát a háború ugyanúgy folytatódott volna). Ha ez megvalósul, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Mindazonáltal azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomul előre, és a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását (teheráni konferenciától, megszállási övezetektől függetlenül), s még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve efelől aligha lehetnek kétségeink…

Szerencsére ezek a rémálmok nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és az ország lakosságának nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Akármilyen jó szándék is vezette Horthy Miklóst, a fennálló magyar törvények szerint hazaárulást követett el, mert korábban ő maga hirdette ki azon törvényt, hogy a szövetséges elárulása is hazaárulásnak minősül (ez egyébként a történelemben visszamenve is mindig így volt). Minden bizonnyal később rájött hibájára, és az erős nyomásra lemondott Szálasi Ferenc javára.

A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, pontosabban a baloldali történészek privilégiuma. Aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a nyilasmosdató, antiszemita, szélsőséges, s egyéb mocskolódó jelzőket; az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik.

Szokás még a Szálasi-kormányt törvénytelennek nevezni, mintha a szovjetek bábkormánya a magyar állammal szemben létrejött debreceni „Ideiglenes Nemzeti Kormány”, a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok vezetésével bármiben is legitimebb lett volna. Az újonnan létrejött hatalom jogfolytonosan követte az előzőt, mivel Horthy miniszterelnöki jogkörrel ruházta fel Szálasit, aki az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, az államforma továbbra is a királyság maradt, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. A nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy kegyetlen terrort folytattak és ártatlanokat gyilkoltak meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (amelyek a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest babazsúrnak minősültek), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más állami szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve kijelenthető, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot. (A nyilasmozgalom egyes baloldali jellegével nem foglalkozunk, mert nem ez a cikkünk tárgya, de leszögezzük, hogy jogos kritikát csak és kizárólag jobboldali alapról, a hungarizmus egyes antitradicionális volta miatt fogalmazhatunk meg, pl. népfelség elvének hangoztatása – a szerk.)

A budapesti harcok rövid ismertetése:

A szovjet csapatok először 1944. október végén közelítették meg a magyar fővárost. Október 29-én indította meg az első általános támadást a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin alkoholgőzös tervében az szerepelt, hogy csapatai az Októberi Forradalom évfordulójára, azaz november 7-ére menetből elfoglalják Budapestet (no comment…). Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti területeinek nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a bolsevik hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német és magyar katona védelmezte a várost a több mint 200 ezres ellenséggel szemben („Budapesti Csoport”-nak nevezték el az ostrom idejére létrehozott szovjet-román támadóalakulatot). Adolf Hitler erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnoka német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván Magyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak.

Két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, önkéntes zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és Egyetemi rohamzászlóaljak), illetve egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelem magyar felét, nagyjából 50 ezer fő állt rendelkezésre. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner Oberführer), kisebb-nagyobb Wehrmacht egységek részei, körülbelül 35-40 ezer fő.

A bekerített Budapest ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a budai várra és a környező hegyekre terjedtek ki.

Több kísérlet is indult a Dunántúlról az ostromlott város felmentésére, de a Konrád-hadműveleteknek (olyan elit Waffen SS hadosztályok bevetésével, mint a Wiking, a Totenkopf, a Leibsatndarte, és a Hohenstaufen) egyikének sem sikerült létrehozni az összeköttetést a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel.
1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”

Hindy Iván utolsó rádióüzenete is tükrözi az események drámai jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A kitörés 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük tízezer sebesült volt), és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre: az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS lovashadosztály maradékai indították a támadást, őket követte a Maria Theresia hadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül pedig a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kijutni. A Széll Kálmán téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), s pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban kegyetlen kézitusa vette kezdetét.

A támadásnak két főiránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb felé vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumohr öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak(1). A német-magyar vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott.

A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadászott a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez többnapos szabadrablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A budai vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és súlyosan sebesült katonát, ezreket hajtottak „málenkij robot”-ra (vagyis Gulágra), és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt.

Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük akkora jelentőséggel és szimbólummal bír, mint a spártai Leonidász király és 300 hűséges harcosa által védett Thermopülai-szoros, vagy mint Hunyadi János diadala a török hadak felett Nándorfehérvárnál, Eger 1552-es hősies védelme és kitartása, illetve Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban(2). Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.

Dicsőség Európa hőseinek!

Válasz

Becsületem a Hűség - főhajtás a kitörő hősök emléke előtt
2012. február 11. 08:48

Hunhír.info
1945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint negyvenezer - 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar (ebből 2.000 sebesült) - katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek. A feltétel nélküli megadás - a hadifogság - sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg elott, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között. Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tudták megfelelő helyére tenni a budapesti német-magyar védősereg kitartásának valódi jelentőségét.


Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re (Mány - Zsámbék - Tinnye) térségében húzódó német vonalakig.

A Budapest-erőd főparancsnoka - Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok - február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyihadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht. (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) - ezekkel a drámai mondatokkal kezdodik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: a sötétedés beálltával kitörök!

Már kezdetét vették a kitörés előkészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!

Az előzetes tervek szerint három lépcsőben kellett volna végrehajtani a kitörést. Az első lépcső jobbszárnyán a 13. német páncéloshadosztály, balszárnyán a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály haladt volna. (Ezekhez az alakulatokhoz szándékoztak beosztani azt a néhány épségben maradt - de üzemanyaggal alig rendelkező - harckocsit is, amelyek a Várhoz közeli mellékutcákban várakoztak.) A második lépcsőben - mintegy utóvédként - a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály és a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály következett, a kitörést választó magyar katonákkal együtt. Harmadik lépcsőben a járóképes betegek és a civilek következtek volna.

A német-magyar védősereg kitörése a II. világháború egyik legreménytelenebb vállalkozása volt. A több mint száz napig tartó ostrom során kimerült és leharcolt katonáknak a közvetlen ostromgyűrű áttörése után még kb. 30 km-t kellett volna megtenni a budai hegyekben - éjszaka, térdig érő hóban, az ellenség által megszállt területen - folyamatosan előretörve, nem egyszer tűzharcba keveredve. Ez a teljesítmény egy kipihent, jól élelmezett, fegyverekkel és lőszerrel jól felszerelt alakulatnak is megerőltető lett volna. (Egyes történészek szerint Budapest védoinek kitörése csak akkor lehetett volna sikeres, ha azt már napokkal korábban és a felmentő csaptokkal összehangolva, egyszerre kezdik meg az orosz ostromgyűrű áttörését)...

Az akció meglepetésszerűségét a legnagyobb titoktartás mellett sem lehetett biztosítani. Az előkészületekhez, a visszamaradó járművek és felszerelések megsemmisítéséhez idő kellett, ez idő alatt pedig még egy laikus is észrevehette, hogy itt valami komoly dolog készül. Egyébként is: napok óta nyílt titok volt, hogy kitörés lesz...

Pontosan 20.00 órakor a Várból és a Vérmezőről megindult a kitörők első hullámának rohama. Az élen haladó katonákra már az első méterek megtétele után borzalmas gránát és aknatüzet zúdítottak az oroszok.

A kitörés egyik résztvevője - Szántay Lajos (Egyetemi rohamzászlóalj) - visszaemlékezése szerint pillanatok alatt olyan hullahegy keletkezett, hogy azon csak pallódeszkák lefektetésével tudtak átjutni!
Boglár László az Egyetemi rohamzászlóalj katonájaként szintén részt vett a kitörésben:

Néhány bajtársammal - köztük a zászlóalj egyik rajparancsnokával, Rácz Lacikával - valamint néhány SS-katonával a Jurányi utca és a Margit körút találkozásánál próbáltunk átjutni. (...) Éppen át akartunk futni a Margit körúton, amikor ránk szakadt a pokol. Ekkor érte Lacikát egy nagy repesz. Azonnal odafutottam, de már semmit nem tudtam tenni. Visszamentem néhány métert, amikor a hátam mögött lévő falba bevágódott egy újabb akna. Fentről lefelé a hátamba ment egy repesz, amely áthatolt szinte az egész testemen. Tüdő, gyomorhártya, gyomor, majd végül átment a beleimen és megállt a hátgerincem csücskénél, ahol ma is ott van betokosodva.

Az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor teljes szélességében hömpölygött a tömeg a budai hegyek felé. Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém - emlékszik vissza Szántay Lajos -, de egy szemből jött ágyúlövés pillanatok alatt elsodorta. Még az üzletek kirakataiban és a redőnyök mögött is kézitusa dúlt. Patakokban folyt a vérrel festett piszkos hólé a Széll Kálmán tér irányába.

A kitörők az alkalmasabb lehetőségek közül végül is két nagyobb főirányt követtek. Az egyik főirány a Sváb-hegy és a János-hegy irányába, a másik a Rózsadomb és a Szarvas-hegy irányába vezetett.

A német Vogel-csoporthoz csatlakozó és a János-hegy irányába kitörő Kokovay Gyula (Egyetemi rohamzászlóalj) azon kevesek egyike aki elérte a német vonalakat. Az utolsó méterekre, a kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza:

Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévo kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: Halt! A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.

A budai erdőkben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlotték. Az SS-katonák és a sebesültek számára nem volt kegyelem. A Cinege út - Csipke út sarkán 164 elfogott, tehát hadifogolynak minősülő német katonát végeztek ki az oroszok. Pesthidegkút közelében olyan német katonákat exhumáltak a háború után, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szeme. Egy magyar ápolónot (T. Anna) miután megerőszakolták, élve, lovakkal téptek szét a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái. De nem volt kegyelem a budai Vár pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjei számára sem. Több százra tehető azoknak a penészes szalmazsákokon, rongyos pokrócokon fekvő, súlyosan sebesült, magatehetetlen német katonáknak a száma, akikkel lángszóróval végeztek az oroszok...

A kitörés során fogságba esett az Ördög-árok csatornájában menekülő Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok és Hindy Iván vezérezredes is (őt később halálraítélték és kivégezték). A magasabb rangú tisztek közül Joachim Rumohr vezérőrnagy (a 8 Floran Geyer SS-lovashadosztály parancsnoka) néhány katonájával eljutott ugyan a Zugligeti útig, de ott bekerítették oket és öngyilkos lett. August Zehender vezérőrnagy (a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály parancsnoka) - miután egy akna leszakította a lábát - szintén öngyilkos lett. Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy a 13. páncéloshadosztály parancsnoka a Retek utcánál kapott halálos sebet.

A német vonalakat elérő katonák számát a szakirodalom mindössze 785 főben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa, a mai napig is ismeretlen.
Az előző évtizedek fizetett történészei szerint a németek és a mellettük mindvégig kitartó magyar alakulatok (többek között az Egyetemi rohamzászlóalj, a Vannay-zászlóalj) értelmetlen ellenállása miatt pusztult el a fováros épületeinek jelentős része, miattuk tartott tovább a körülzárt város lakóinak szenvedése, és miattuk késett Budapest várva várt felszabadítása . Mindez igen egyoldalú, sajnálatosan torz megvilágítása a Budapest ostromával kapcsolatos háborús események tárgyalásának.

Budapest német-magyar védőserege több mint száz napon keresztül (ebbol 53 napig teljes bekerítésben!) két hadseregnyi orosz erőt kötött le. Budapest védőinek köszönhető, hogy a szovjet csapatok végül is csak az Elba folyóig jutottak és nem tudták - eredeti terveiknek megfelelően - teljes egészében lerohanni Európát.

Hogyan értékelte mindezt Európa a hálás utókor? Sehogy. Negyvenhat évnyi elnyomás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védőire - köztük a végsőkig kitartó magyar katonákra - a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzőt.

Józsa Béla

Válasz

Vannay Lászlóra, a Nemzet hadnagyára, a kitörés hős vezérére emlékezünk
2012. február 11. 10:21

Hunhír.info
Itt a Vannay különítmény harcol, foglyot nem ejtünk, és nem hátrálunk! - harsogták a hangszórók, a Vannay különítmény által védett szakaszokon. És nem hátráltak, harcoltak. A légió közel 680 fő hazafiából a kitörésre már csak 120 – an sorakoztak fel, hogy életüket adják a hazáért. Csak páran érték el a német vonalakat. Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált.


Nincs szükségünk idegen példaképekre, hisz a Mindenható akaratából nemzetünk ebben a leggazdagabb! Hiszem, hogy lesz erőnk és hitünk, hogy hőseink mesterségesen elhalványított fényénél fogunk mi utódok gyújtani új fényeket.

Vannay László egy olyan Hazáját feltétel nélkül szolgáló harcos volt, aki mindig ott jelent meg fegyverrel a kezében, ahol Hazájának legnagyobb szüksége volt rá!

Csupán néhány részletet említsünk hőstettei, bátor vállalkozásai sorából.

1938 – ban a felvidéki rongyos akciók során parancsot kapott Héjjas Ivántól, hogy mielőtt Paloczi Horváth Lajos csapata a cseh betonerődök lőrésein át azokat felrobbantja, szivárogjon át különítményeivel, a betonerődök mögött 5 – 6 km – re lévő cseh gyalogsági tartalékok megzavarására. A pajtákban elszállásolt cseh katonaságot éjszaka támadják meg!

Az őrök ártalmatlanításának kötélidegzetű páratlan mestere Vannay volt. Bajtársai mesélték, hogy megsajnált egy láthatóan a „cseh demokráciáért" hősi halált halni cseppet sem kész, végsőkig szerencsétlen, olyan svejk formájú fiatal őrszemet. A ragyogó hold fényében mellé sétált: „add csak ide fiam a fegyvered" felszólításra az őr úgy megrettent, hogy átadta fegyverét!

Egyidőben a pajtákba dobált kézigránátok megtették a kívánt hatást! Az óriási kavarodásban a Vannay – különítmény nem tudott mit kezdeni a fegyverüket elszóró, magukat megadó sok cseh katonával.
A zsákmányolt fegyvereket Gyulai Molnár Ferenc csapata szedte össze és osztotta szét a csehek ellen fellázadt ruszin felkelők között.

Gyulai Molnár Ferenc jól beszélt ruszinul, és a cseh távírópóznák rombolásán kívül a ruszin népfelkelést is szervezte a cseh uralom ellen.

Kémeri Nagy Imre, Vannay László, Gyulai Molnár Ferenc, Páloczi Horváth Lajos, Papp Sándor, Dénesfay Dinich Győző, Kassakürthy Pál és Károly „rongyos" csapatai külön – külön, de Héjjas Iván zseniális terve szerint akadályozták a felvidéki cseh csapatmozgást, hírközlést és felvidék kincseinek Csehországba szállítását!

Vannay és a fenti „rongyos" parancsnokok gerilla – csapatai végig harcolva, az üldöző csapatok gyűrűjéből kitörve, pánikot és felfordulást hátrahagyva a cseh csapatok soraiban 1938. okt. 18 – 21 között Oporeclavocnen térségében értek lengyel területre.

Ahol Vannay szikár alakja megjelent, az bátorságot öntött a csüggedőkbe. 1939. jan. 6 – án az ismét magyar Munkács elleni támadáskor 30 km – re volt a védelem első vonalát képező Latorca – hídtól.
Mégis két órán belül a helyszínen volt „rongyos" csapatával. Irányította a cseh támadókat felmorzsoló ellentámadást! A hivatalos Magyarország, a hadvezetés béna maradt. A harcokban csupán egy határőr szakasz vett részt a reguláris oldalról, a győzelmet Munkács és környékének föld alatti bajtársi közössége, a civil rongyosok vívták ki, Vannay László vezetésével!

A kávéházi plutokraták, a nemzet testén élősködő liberális – kozmopoliták, idegen szívűek, és a már akkor éledező páneurópás zavart agyúak, már akkor nem bírták elviselni az anyagi érdektől mentes, a Nemzetért élő, és nem a Nemzetből élősködő tiszta jellemeket!!

Kémeri Nagy Imre elleni vádaskodáshoz hasonlóan Vannay ellen is elindult a lejárató kampány. Már a felvidéki harcok előtt 1932. júl. 22 – én a hadbíróság lefokozta! Ő nem csüggedt el soha!! Fájó szívvel, de töretlen vasakarattal dolgozik a Nemzetért a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségében!
Amikor a Budapest körüli védműveket a szovjet – bolsevik vörös hordák gyűrűje fenyegeti, ismét az első sorokban harcolnak a „rongyosok"! Az európai civilizáció védőbástyájának tragikus hősi sorsa vár Budapestre!

Vannay 1944 októberében a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség tagjaiból és más civil fiatalokból önkéntes rohamzászlóaljat szervez. Ez a zászlóalj védte Budapest erőd legexponáltabb helyeit.
Lefokozása óta rangjelzést nem volt hajlandó egyenruhájára felvarrni. Joggal állította, hogy ő a Nemzet hadnagya!

Feltétel nélkül szolgálja Nemzetét, iránytűje magyar lelkének belső parancsa!!

Vannay zseniális katonai szervező, első a támadásban, utolsó a visszavonulásban! Ellenségei vádolják, támadják! Felróják, hogy a szentkirályi utcai zsidó élelmiszer raktárat kiürítette, és a libamájat, kóser pálinkát szétosztotta az első vonalakban harcoló bajtársai között.
Itt a harcok során ismét segítője a régi „rongyos" bajtárs, Gyulai Molnár Ferenc, a Vannay különítmény elhárító részlegét vezette!

A Rongyos Gárda hőseiben élő hazaszeretetet mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mindenhol ott vannak ahol bátor helytállásra, van szüksége a nemzetnek. Ruszin bajtársak segítségével Szekeres százados támadó csapatok között ellenpropagandát szervezett. Így történt ez akkor is 1945 – ben, Budapest ostrománál. Maga Prónay Pál a gárda egyik megalapítója Lajtabánság egyik kikiáltója, már 70. évében járt, de fegyvert fogott volt harcostársaival a hazáért, akik végül mind egy szálig hősként haltak. Maga Prónay is végig küzdötte az iszonyatos ostromot, míg végül a kitöréskor a Kútvölgyben esett el! Itt harcolt Vannay László is különítményével és Hungarista önkénteseivel. A „Vannay légiót” Nyisztor Zoltán utász alezredes vezette. Vannay 15 – 18 éves fiatalokból álló önkéntes légiója és hungarista szimpatizáns harcosai voltak a legrugalmasabbak és a leghatékonyabbak, így ők szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Vannay, az ostrom alatt decemberben képezte ki a különítményt, és december 24 – én be is vetették őket. A „Vannay légió” – ban harcoló egységek megérdemlik, hogy megismerjük nevüket: Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének Veteránjai, a Posta, Vízművek, Csatornaművek hungarista érzelmű, fiatal dolgozói.

1945. febr. 11 – én este 8.00 órakor indult meg a kitörés! A Vannay megfogyatkozott különítmény most is az élen haladt! A kitörés kezdetekor sikeresen rohamozták meg a Posta – palotát, mely lehetővé tette a kijutást a Hűvösvölgy irányába. Rohamcsapata élén küzdött tovább s, amikor a harc kiterjedt a város alatti alagút és csatornarendszerre helyismeretük hasznosnak bizonyult. Volt egy saját elhárító alakulatuk is, amit veterán „rongyos” bajtárs, Gyulai- Molnár Ferenc vezetett. „Itt a Vannay különítmény harcol, foglyot nem ejtünk, és nem hátrálunk!” - harsogták a hangszórók, a Vannay különítmény által védett szakaszokon.

És nem hátráltak, harcoltak. A légió közel 680 fő hazafiából a kitörésre már csak 120 – an sorakoztak fel, hogy életüket adják a hazáért. Csak páran érték el a német vonalakat. Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált.

Így estek el a Rongyos Gárda utolsó harcoló hősei. De emlékük mindig velünk él.

Feledésbe nem merülhet neve, hősként élt és hősként halt!!!

metapédia

Válasz

Lassan nincs tovább... Nincs lőszer, a puska lassan értelmetlen fadarab, nincs élelmiszer, a korgó gyomor hangágyúja már az agyat támadja. Aki még egészséges, az lassan számot vet... Közeledhet a halál, közeledhet az elmúlás, utolsó vacsora nélkül... Lehet, hogy nem lesz tovább, és ennek egyre nagyobb az esélye, egyre jobban felfogottan. Már nem lehet játszani az idővel, nem lehet könyörögni Istenhez, hogy csak még pár órát... Le kell számolni a félelmekkel... vége lesz a földi pályának, vagy fogság, ismeretlen jövő, szenvedéshalmaz... Túlélés egyre jobban csökkenő esélye, pislákoló remény, de valahol a belsőben egy megtisztulás... Ha meg kell történnie, történjen... Istenért, hazáért, Magyarországért!



Tekintse meg képtárunkat!
És akkor elindultak... Együtt a fiatal egyetemista, a más nyelven beszélő katona, a múltból visszamaradt öreg gárdista... Most is rongyosan, kiéhezetten, és sorsával számot vetve... Elindultak a halálba, felkészülve, hogy már nem csak egy eltévedt golyó, hanem célzott lövedék tehet pontot a földi pályafutásra... Vannay, az öreg rongyos, a fiatal tisztviselő, a harcedzett katona... Aztán a vér, a veríték, és a könnyek... Nem úgy, mint a világhatalmista bohóc szalonüzenetében... A kőkemény valóságban...

Szaladó évtizedek után ismét vannak olyanok, akiknek fontos az, hogy valamilyen szinten kifejezzék kötődésüket, tiszteletüket és csodálatukat irántuk... A hősök és az áldozatok iránt. Lehet, hogy mást gondolnak a napi politikáról, az erősítő izmusokról, a hovatartozás mikéntjéről, akár az emberi kapcsolatrendszerekről is, de ellenséges széljárásban, a médiumok bántó lekicsinylő tollal repített gyűlöletgolyói zivatarában is most ebben nagyon együtt vannak... A Vannay-, Hindy-utódok azokkal, akiknek példaképe a német katona. Sokan, és sok helyütt emlékeztek meg a Budai Vár hőseiről és áldozatairól, vérmérsékletük, lehetőségeik szerint. Az a legfontosabb, hogy a tisztelet, a főhajtás megjelent.

Akiknek fontos volt, hogy részt vegyenek a különböző megemlékezéseken, valójában egyet akarnak, ha más módszerekkel is. A Normafánál gyülekezők demonstrálták az erőt és a bátorságot, katonásan, parancsuralmian. Az ősi hierarchia jegyében, annak tiszteletben tartásával. A magányos megemlékezők
vittek egy-egy pislákoló mécsest a Mátyás-templom oldalában lévő, elfelejtett emléktáblához. A remény lángjait táplálták mindazok, akik bármilyen formában emlékeztek, mert le akartak gyűrni egy belső hiányérzetet. Kéne a becsület, a bajtársiasság, a félelem nélküliség... Az élet minden területén, mert valahogyan elvesztek ezek Budavár óta. A Becsület napja hatalmas kiáltás azért, hogy ki kell törni a szorongatott erőből, a Becsület megtalálásáért. Az egyénben és a társadalomban egyaránt. Mert most ezt támadják a szellemi, ideológiai katyusákkal, és Sztalin-orgonákkal... Azért lőnek, hogy merjetek kicsik lenni, lehajtott fejű hadifoglyok, akik majd jók lesznek a kényszermunkára a megfelelő szelektálás után. Az utódok azért törtek ki képletesen a különböző helyszíneken. A fásultság, a gyűlölködés, a megalázás szánalmasan Való világából... Mert hátha lesznek olyanok, akik eljutnak az új védvonalakig... Aztán ott, meg lehet vitatni, hogy miként tovább...

A megtépázott magyar becsületért kell kitörnünk a minket szorongató ostromgyűrűből, felvenni a harcot a szellemi-ideológiai megszállókkal.

Válasz