Az utolsó éjszaka és egy meghiúsult áttörési kísérlet
Győri Nemzeti Hírlap, 1943. december 5.
Csendes eső veri a hevenyészett védőállásokat. A méter mélységű árkokban már tocsog a víz, s az emberek fázósan húzódnak egymáshoz. Negyedik napja tart az orvlövészek bekerítése. Négy napig szakadatlanul esett az eső. Mindenki csontjában érezte már a nyirkos nedvességet, s úgy vágyott egy kis meleg napfény, mint néhány órai gondtalan alvás és pihenés után.
– Van-e valami mozgás, Mihály? – moccan egy árnyék és hangzik a rekedt kérdés a sötétben.
Az őrszem, Szabó Mihály tizedes a kérdező felé fordul. Falubelijét, N. Tóth István szakaszvezetőt ismeri fel az árok alján gubbasztó sötét alakban.
– Az előbb láttam valami mozgást emitt jobbról, azt hiszem nemsokára gyünnek, jó lesz, ha csendes riadót csinálunk, hogy készen várjuk őket.
– No, akkor megyek és előkészítem a fogadtatást! – emelkedik fel Tóth István. Hangjából olyan nyugalom árad, mintha nem is a közeledő veszélyről, hanem a másnapi ebédről volna szó. Végigballag a század védőláncán s súg-búg az emberekkel. Aztán visszamegy a századparancsnokhoz s jelentést tesz neki.
– Hadnagy úr, alázatosan jelentem, minden rendben van. Az emberek úgy viselkednek, ahogy kioktattam őket. Mindenki színleli az alvást, bóbiskolást, hadd higgyék ezek a banditák, hogy itt a legkönnyebb lesz nekik a lógás. Egész közelre engedjük őket, aztán kezdődik a cirkusz...
Közben a géppuskákról lekerülnek a sátorponyvák, a gránátvetők beállítják kis masinájukat és feszült figyelemmel várnak.
Az orvlövészek pedig gyanútlanul jönnek. A tisztás túlsó szélén megzörren a bokor s kúszás zaja hallik. A század minden tagja a helyén áll és egy emberré feszülten várja a parancsot a tüzelésre. Mindenki tudja, hogy ma éjszaka nagy és döntő támadást kell elhárítaniok.
– Huri... huri!... – Hangzik most fel a tisztás széléről s alakok emelkednek fel és rohanva közelednek az állások felé. Csakúgy rajzanak, özönlenek, lehetnek vagy ötszázan a támadók. Parázs géppisztolytüzet zúdítanak a század arcvonalára.
A tűzparancs még mindig nem hangzott el.
Idegtépő pillanatok. A kezünk görcsösen markolja a fegyvert.
Amikor száz méter távolságra jutnak a magyar állásoktól, éles sivítás hallatszik. A századparancsnok fújt jelzősípjába. A jeladással egyidőben fehér világítórakéták emelkednek a magasba s nappali fénnyel árasztják el az egész tisztást. Nyomban rá: mintha a pokol szabadult volna ki.
A géppuskák, golyószórók vadul dadognak, kerepelnek. De a puskások is kitesznek magukért. A puskaropogás egybeolvad a fülsiketítően működő tűzgépek hangjával és fortyogásszerű zaj dobol a dobhártyáinkon! Tóth István az árok szélén áll és kézigránátokkal „igazítja” a dobótávolba közelítő orvlövészeket.
– Ne sajnáljátok őket, fiúk! Töltsük ki rajtuk a négy nap minden keservét! – kiáltozza az emberek felé Tóth s az egyik orvlövészt, aki néhány méternyire megközelítette, géppisztolyával intézi el.
A rakéták fényénél kísérteties látványt nyújt a dörgő, ropogó, tisztás. A magyar védőállás előtt hullacsoportok sötétlenek. Az előretörő orvlövészek a meglepetésszerű fogadtatásra már nem húzódhattak vissza s valamennyien ottvesztették életüket.
– Tüzet szüntess! – hangzik el a parancs félóra múlva s az arcvonal ismét csendes.
Pirkad.
Járőrök mennek előre...
Mire a reggel felkelt, az előnyomuló század 102 halottat, 331 különböző fegyvert, egészségügyi felszereléseket, térképeket, okmányokat talált a tisztáson.
A század vesztesége három halott és egy sebesült volt.
Gerendi László karp. honvéd, haditudósító
Fegyház... lefokozás...
1944. december 5.
MTI. Zilahin István hadbiztos őrnagy és Csűrös Lajos folyamőr őrnagy október 15. előtt baloldali mozgalomban vettek részt, amelynek célja volt harcoló honvédségünk hátában az ellenséggel összejátszva áruló módon fegyverszünetet kérni, a belső rendet felborítani és a győzelembe vetett hitet meglazítani.
A honvédvezérkar főnökének bírósága mindkettőjüket lefokozásra, Zilahint életfogytiglani, Csűröst 15 évi fegyházra ítélte.
Kötél általi halálra ítéltek és kivégeztek egy repülőezredest, gyáva magatartása miatt
MTI. A honvédvezérkar főnökének bírósága kötéláltali halálra ítélte Györffy repülőezredest, mert október 15-én a honvédvezérkar főnökének a harc további folytatására irányuló parancsát a tisztikar és a legénység előtt kihirdetni és annak jelentőségét megmagyarázni elmulasztotta. A parancsnak a többi repülőtér részére való továbbítását szándékosan késleltette, alárendeltjei előtt a végső győzelembe vetett hitet csüggeteg magatartásával és a bolsevista viszonyok alaptalan dicsőítésével gyengítette, végül, hogy gyáván elmenekülhessen, saját számára egy őrmester nevére kiállított zsoldkönyvet készített. Az ítéletet a kihirdetés után nyomban végrehajtották.
A Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom hírei
Megmaradunk-e?
Ha ránézünk a térképre összefacsarodik szívünk és szinte kétségbeesetten kapunk a fejünkhöz, mert felvetődik az az iszonyatos kérdés: Megmaradunk-e?
Gyönyörű városokat, takaros falvakat foglalt el az ellenség, ezt a keserves könnyekkel öntözött, de mégis annyira szeretett magyar földet idegen bocskor tapossa. Gyermekeinket, a nevető szemű Pistánkat, Jóskánkat a padlóra, vagy az ajtófélfára szegezi a vad horda. Asszonyainkat, a megtestesült szent termékenységet halálra becstelenítik az Ázsia mélyéről felszabadult pokol ördögei. Felsikolt bennünk a kérdés és zsoltáros imádságunk közben, lüktető agyunkkal arra gondolunk: Megmaradunk-e?
Megmaradunk-e?, vagy szétszórnak bennünket a világ minden tájára, hogy Dél-Amerikában, vagy Ausztráliában, Indiában legyen egy-egy magyar, akire megvetéssel néznek, mert eldobta az ezeréves erényeket és kiszolgáltatta magát az ellenségnek.
Magyarok! Harcosok! Még nem késő! Ütött az utolsó óra, választani kell! Akarjátok-e, hogy leköpjenek benneteket, akarjátok, hogy az Isten szeme elforduljon tőletek, amikor jókedvében a földre mosolyog? Akarjátok, hogy ne legyen hazánk, ne legyen családunk, hanem mint a kivert kutyák, szűkölve bújjunk meg egy földbe vájt odúban? Akad-e magyar, aki ezt akarja? Akad-e magyar, akinek nincs öreg édesanyja, kinek nincs felesége, gyermeke, akad-e magyar, aki a falujától, az utcától, melyben nevelkedett, ahol az első szerelme volt, könnyen megválik? Akad-e magyar, aki ne simogatta volna meg az érett kalászt, akkor, mikor csak egyedül volt kint a kéklő ég alatt és talán csak a szívében érezte, hogy milyen közel van a Teremtés Titkához? Akad-e magyar, aki mindezt elfelejtse és fegyverét eldobva gyáván elbújjék az ellenség elől? Ha akad, testvéreim, akkor nem maradunk meg.
Testvéreim! Csókoljátok meg gyermekeiteket, simogassátok meg a házatok falát, nézzetek végig a régi megszokott utcán, mert gyávák voltak köztünk, akik elárulták önmagukat és elárultak téged.
Testvéreim! Harcosok! Még nem késő! Az utolsó perc fordulóján vagyunk. Ha összeszorítjuk öklünk, megmarkoljuk fegyverünk és gyermekeink szeméből felsugárzó biztató pillantással nekilódulunk az ellenségnek, akkor a lét, vagy nemlét iszonyatos kérdése elröppen a fejünk felől, mert tudjuk, érezzük, hogy megmaradunk.
Kitartás! Éljen Szálasi!
Horváth János
Kapcsolódó hírek:
Vértanú Nemzetvezetőnk emlékére
A Holokauszt Emlékév apropóján: ki mentette meg a legtöbb zsidót?
Szálasi Ferenc emlékeiből
Szálasi sírja