Nem akarok feleslegesen nagy szavakat használni és nem áll szándékomban túldramatizálni sem a helyzetet, de azt hiszem, még ezen törekvések mellett is azt kell mondjam, hogy a tegnapi napon történtekkel a narancsos parlamenti többség túlment azon a határon, amit elsőre, hirtelen felindulásból akár a hazaárulás mezsgyéjének is mondhatnánk, de még másodszorra, finomabban fogalmazva sem nevezhetnénk másnak, mint az emberek szemen köpésének.

Tegnap napra pontosan egy éve volt, hogy lezajlott a választások első fordulója. Attól függetlenül, hogy végül a mi eredményünk nem pont olyan lett, mint amire oly sokan vártunk, mégis mindnyájan bíztunk abban, hogy ezután majd más lesz, hogy majd soha nem tér vissza az a világ, ami az elvtársak nyolc évét jellemezte.

Ha visszatekintünk az elmúlt hónapokra, és ha tényleg őszinték akarunk lenni, akkor kijelenthetjük, hogy nem is tért vissza, egészen egyszerűen azért, mert annál egy sokkal alattomosabb dolog kezd mostanság kibontakozni. Amíg Elgróék bitorolták a hatalmat a társadalom többsége pontosan tudta, hogy ki az ellenség, pontosan tudta mindenki, hogy az elvtársakat milyen érdekek mozgatják, hogy mi áll a döntések hátterében. Manapság azonban a tömegek el vannak tévedve, a narancsköd még mindig mindent beborít és az emberek döntő többsége nem látja át, nem ismeri fel, hogy a nemzeti köntösbe bújtatott szavak mögött lényegében most is ugyanazok az elvek húzódnak meg, mint amik a korábbi években is.

A narancsos gépezet jól működik, a kommunikációs trükkök hatásosak. Minden nagyon szép, minden nagyon jó. A nemzeti együttműködés rendszere teszi a dolgát, a népek pedig várják, hogy majd jóra fordul minden, és közben észre sem veszik, hogy mit történik a fejük felett, észre sem veszik, hogy az egy éve még oly lendületesen hangoztatott narancsos szólamok olyan gyorsan eltűntek a párt kommunikációjából, mintha soha nem is lettek volna benne.

A már egy éve tartó fideszes színjáték forgatókönyve, kicsiben pontosan tetten érhető az alkotmányozás folyamatában is. Kezdetben abba is beleígértek mindent. Elhitették az emberekkel, hogy most majd egy új, egy kizárólag magyar érdekeket szolgáló alaptörvény készül, amire büszke lehet a nemzet egésze.

Tegnap pedig a parlamenti szavazásokon végérvényesen eldőlt, hogy az új alkotmány szellemisége lényegében semmiben sem különbözik a most még hatályos alaptörvénytől. Tegnap a narancsos parlamenti többség egyöntetűen és egyenként minden olyan javaslatot elutasított, amitől a készülő alkotmány az lehetett volna, aminek a magyar társadalom döntő többsége várta.

A nagy forradalmi lendületben így nem került be az alaptörvénybe az ügynöklisták nyilvánosságra hozásának szándéka, a politikusi álláshalmozás tiltása, a halálbüntetés visszaállításának lehetősége, a képviselők visszahívhatósága és mentelmi jogának eltörlése, de a lezajlott privatizáció jogszerűségének felülvizsgálata sem. Nem lett továbbá a szabályozás része a kétkamarás parlament felállításának a lehetősége, nem lett a hivatalos nemzeti lobogó része a címer és az előzetes bizottsági támogatás ellenére nem lettek vármegyék sem. [a szavazások összefoglalójáért katt IDE]

Vajon milyen épeszű indok lehet arra, hogy ezek a kérdések nem kerültek be az alkotmányba? Vajon ezek közül melyik az, ami nem élvez döntő társadalmi támogatást?

Azonban ha csak ezeket a témákat szavazták volna ki a narancsosok a törvényből, még egy cifra káromkodás után legyinthetnénk is egyet, de sajnos itt nem állt meg a szavazógépezet. És a történet innen kezd igazán felháborítóvá válni.

A narancsos képviselők ugyanis ezután elutasították azt a radikális kezdeményezést is, amely azt javasolta, hogy az alaptörvény ne csak azt rögzítse, hogy a magyar állam kötelezettséget és felelősséget vállal a határon túlra szakadt nemzetrészek iránt, hanem azt is, hogy támogatja azokat az „önrendelkezésük kivívására irányuló törekvéseik”-ben.

Gondolom, sokakban felmerül a kérdés, hogy az elszakított részek autonómia törekvéseinek támogatásával mégis milyen problémájuk lehetett a narancsosoknak?

De mielőtt még valaki azt gondolná, hogy ez volt a mélypont, hogy ennél már nincs lejjebb, annak jelezném, hogy az igazán alja még csak most jön. A radikálisok ugyanis beadtak egy olyan módosító indítványt is, amely az egészséges környezethez való jogot, illetve a természeti értékeknek „a jövő nemzedékek számára való” megőrzését azzal egészítette volna ki, hogy „a termőföld és az ivóvízkészlet kizárólag magyar állami vagy helyi önkormányzati tulajdonban, illetve magyar természetes személy tulajdonában lehet”.

Mivel a józan észnek ellentmondóan a kormánypárti képviselők ezt a javaslatot már a bizottságban sem támogatták, ezért a Jobbik név szerinti szavazást kért az ügyben. A levezető elnök sorban olvasta a neveket és Fidesz-KDNP frakció tagjai, soraikban a MAGOSZ-elnök Jakab Istvánnal, kivétel nélkül nemmel szavaztak az előterjesztésre. [a szavazás összefoglalójáért katt IDE]

A történet érdekessége, hogy szemben a narancsosok hazaárulásával, a jobbikosokon kívül a független képviselők, az ex-elempés Ivády Gábor, Molnár Oszkár, Pősze, de még Szili Kátya is fontosnak tartotta, hogy a hazai föld-és vízvagyon védelme mellett voksoljon.

Azt hiszem, ehhez már tényleg nem kell kommentár. Ez önmagért beszél. Ez lett a reményekből, ez lett a forradalmi lendületből. Vajon mennyi idő kell még, hogy a többség rájöjjön arra, hogy át lett verve?

Vajon mennyi idő kell még, hogy a narancsos álomból felébredjünk végre?