A magyar parlament kétharmada megszavazta Magyarország új alkotmányát. Sokakban merült fel azonban a kérdés: vajon miért kellett új alkotmány Magyarországnak? Ami először szembetűnik, hogy a kérdésre adott magasztos válaszok legkevésbé sem oszlatják el a felmerült kétségeket. Az érdemi vita és egyeztetés elmaradásán azonban felesleges lamentálni. Annál is inkább, mivel a valódi kérdés nem az, hogy miért kell új alkotmány, hanem az, hogy kinek áll érdekében egy új alkotmány. Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy választói igény erre nem mutatkozott. Akkor hát: Cui prodest?

A választ megtalálnunk szükségtelen elvesznünk az egyébként meglehetősen terjedelmes alaptörvény szövegrengetegében, a bevezetőnek szánt Nemzeti Hitvallás máris eligazít. Aki azt gondolja, hogy a kissé archaikusnak tűnő szöveg nem bír különösebb jelentőséggel, annak figyelmébe ajánlom az Alkotmány Alapvetés fejezetének R) cikk (3) pontját, miszerint „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”

Koppanós mondat. A lényeg a kell szócskán nyugszik. Ez nem megengedő (diszpozitív), hanem parancsoló (kógens) rendelkezés: vagyis amennyiben bármely jogalkotónak vagy jogalkalmazónak kétsége merül egy jogszabály megalkotása, értelmezése vagy alkalmazása kapcsán az alkotmányosság oldaláról, akkor a Nemzeti hitvallást kell(!) elővennie. És ez vonatkozik magára az alkotmányra/alaptörvényre is!

A történeti alkotmányra való hivatkozás látszólag Magyarország jogállami fejlődésének folytonosságára utal. Látszólag. Valójában ugyanis a jogértelmezés oldaláról a Nemzeti Hitvalláshoz hasonló erővel kell alkalmazni. Hogy miképpen értelmezhetők vita esetén az állampolgárok tulajdonviszonyai az Álmos vezérrel kötött ősszerződés (vérszerződés), az öröklési viszonyok meg a Pragmatica Sanctio (a Habsburgok női ági öröklésének szabályozása) alapján, szinte megfejthetetlen talánynak tetszik és némelyekben talán az anakronizmus érzését kelti. Ám akik azt gondolják, hogy csupán a dicső múlt megidézésről van szó, azoknak pusztán példálózó jelleggel idéznék a történeti alkotmány részét képező joganyagból.

Az Aranybulla kimondta, hogy „fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék”. Vagy: az 1848. évi ún. áprilisi törvények sajtószabadságra vonatkozó cikkelye eltörölte az előzetes cenzúrát, de egy példány eljuttatását írta elő egy bizottságnak, amely vádesküdtszékként megvizsgálta annak tartalmát, és amennyiben vétséget állapított meg, bírságot szabhatott ki. A Werbőczi-féle Hármaskönyv pedig, amely rögzítette, hogy minden hatalom és jog forrása a Szent Korona, az uralkodó pedig csak a Szent Korona nevében cselekszik, ötszáz év távlatából hitelesíti a Nemzeti hitvallást: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”
Mit jelent ez? És miért van összekötve egy másik kijelentéssel, miszerint „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”

A válasz mindenekelőtt erkölcsi háttéren keresendő. Aki figyelemmel kíséri a világban zajló folyamatokat, az élet minden területére kiterjedő globális válságot, annak nyilvánvaló lehet, hogy a megoldásokat kínáló politikusi törekvések önmagukban nem bírnak morális legitimációval. Ez olyannyira igaz, hogy a közgondolkodásban a politikát gyakran nevezik a hazugság művészetének. Ilyen erkölcsi alapon viszont nem lehet tartós kormányzásra berendezkedni. Ezért van, hogy a választói akaraton nyugvó és természeténél fogva rövid távra (egy-két választási ciklusra) tervező politikai hatalom kénytelen saját érvelését vallási alapra helyezni, hogy erkölcsi tekintélyt kölcsönözzön neki. Ilyen módon válik a vallás egy adott politikai hatalom tanítómesterévé. Ahogy e két világ közeledik egymáshoz, úgy válik mind láthatóbbá a középkorból ismerős kép: a trón és az oltár szövetsége. E két hatalom összefonódásának jelképe pedig a korona.

A magyar Szent Korona közjogi értelemben jogi személy, az állam mint elvont, megfoghatatlan gondolat fizikai megtestesülése, minden hatalom és abból származó jog tulajdonosa. Mindemellett nem csak a politikai hatalom jelképe, hanem azt a hatalmat is jelenti, akitől a korona származik. A Szent Korona nyilvánvaló jelentése tehát az egyház bevonása a hatalomba. És ha ezt bárki félreértené, úgy idézze fel a történeti alkotmányból a szakrális mozzanatot: mit is tett államalapító Szent István a pápától kapott koronával? Felajánlotta Szűz Máriának, aki a katolikus egyház dogmája szerint a Menny királynője. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét” az testesíti meg, akinek a Szent Korona a tulajdonában van még pontosabban azt, aki őt képviseli.

Így érthető igazán a kereszténységre való hivatkozás. Legalábbis arra a kereszténységre, amely erkölcsi hatalma iránti engedelmességet vár el, mégpedig úgy, hogy ezt ki is tudja kényszeríteni. Ezért büszke a Nemzeti hitvallás Szent Istvánra, aki képes volt kötelezővé tenni a katolicizmust.

„Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbíráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólításokra minden ember, nagyja és apraja, férfija s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik. Valaki pedig konokul hátramarad, csapják meg és kopasszák meg.” (István Király Dekrétumainak Második Könyve 8. fejezet). „Akik Isten igéjének hallgatására templomba gyülekezvén, ott a misemondás ideje alatt egymás között suttognak, egyebeket léha fecsegéssel zavarnak és a szent leckék éltető szavára nem figyelmeznek: ha öregebbek, dorgálják meg őket és szégyenséggel űzzék ki a templomból. Az ifjakat és közrendűeket pedig kössék ki mindenek szeme láttára a templom pitvarába és ostorozzák meg az ily nagy vakmerőségért.” (18. fejezet)

A Nemzeti Hitvallás tehát nem a világnézeti semlegesség elvén nyugszik, hanem a keresztény hitet jelöli meg kiindulópontnak, jóllehet a történeti alkotmányra való hivatkozással csak a katolikus hit normáinak felel meg. A Nemzeti hitvallás így tartalmilag szembekerül az alkotmánynak a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságáról szóló kijelentésével – és mivel értelmezési szempontból az alkotmány felett áll, így alkalmazását tekintve felül is bírálhatja azt. Ezzel ellentétben a nyugati világ alkotmányos demokráciái a lelkiismereti szabadság talaján állnak, közvetetten magukévá téve a magától Istentől származó bibliai igazságot: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zakariás könyve 4:6). Erre az álláspontra helyezkedtek a felvilágosodás nagy gondolkodói, akik világosan látták, hogy az ember boldogulásának útja a korlátozásoktól mentes szabad döntésen alapul.

„Mivel a mindenható Isten szabadnak teremtette a szellemet (és azzal, hogy minden korlátozással szemben ellenállóvá tette, abbéli legfelső akaratát nyilvánította ki, hogy szabad is maradjon), minden olyan próbálkozás, amely akár jogi büntetésekkel és terhekkel, akár állampolgári létében akadályozva befolyásolni akarja a szellemet, csak képmutatást és becstelenséget fog szülni, és ellentétes vallásunk szent megalapítójának tervével, aki noha egyaránt ura a testnek és a szellemnek, mégsem akarja sem az egyiken, sem a másikon tett erőszakkal terjeszteni a vallást, bár mindenható hatalma képessé tenné rá.” (Thomas Jefferson)

Az a világkép, amely az állam működését egyfajta erkölcsi ellenőrzés alá kívánja helyezni, nem új keletű. Történetileg a katolikus egyház államvallássá alakulásához köthető, elméleti kimunkálását pedig az első ún. egyházdoktor, Ágoston végezte el a De Civitate Dei (Isten városáról) c. munkájában. Lényege, hogy a bűntől megromlott embertől nem várható a hatalom jóra történő használata, így szükséges őt korlátozni ebben, mégpedig az erkölcsi jót megtestesítő egyház által. Ezt nevezzük hagyományosan a trón és az oltár szövetségének. E gondolatot tett követte, így nem csoda, hogy a pápaság középkori története egyben az invesztitúraháborúk története is, amelynek során az egyház egyre hatékonyabban tudta érvényesíteni a hatalmát az állam felett.

I. (Szent) Gelasius (492–496) pápa fogalmazta meg elsőként az ún. két hatalom elméletet, amely szerint a vallási dolgokban a császárnak el kell fogadni az egyház vezetését, ám világi ügyekben az egyház még alárendeltje a császári hatalomnak. Ezt követte a Damiani Péternek tulajdonított két kard elmélet, aminek lényege, hogy a világi kardot az egyházért használják, a lelki kard pedig az egyház által használtatik. Ezt VIII. Bonifác pápa a szerzőileg Aquinói Tamásnak is tulajdonított Unam Sanctam kezdetű bullájában (1302) továbbfejlesztette: „Csak egy szent (unam sanctam) katolikus apostoli egyház van; rajta kívül nincs üdvösség és bűnbocsánat… Az egy és egyetlen egyháznak egy a teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus tudniillik ez a fej és Krisztus helytartója: Péter, és Péter apostol utóda… az egyházon belül és annak birtokában két kard van: a lelki hatalom kardja és a világi hatalom kardja… Mindkét kard, a lelki is, a világi is, az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, a világit a királyok és katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert az egyik kardnak a másik alatt kell lennie: a világi a lelki kard alatt, miként a földi tekintély a lelkinek alárendeltje… A lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulna jónak, ítélkezzék is felette.”
Az ágostoni hatalomszemlélet a középkort idézi. Ezzel gyökeresen ellentétes a montesquieu-i államelmélet, amelyre a modern polgári kormányzatok épülnek. Ez utóbbi lényege abban áll, hogy vallja az állam egyháztól való elválasztásának és a hatalmi ágak szétválasztásának szükségességét. A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom különállását az indokolja, hogy bármely politikai hatalmat csak tőle független azonos erejű hatalommal lehet és kell ellensúlyozni. Ez az emberi szabadság alapja.

„Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, és azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani… minden elveszne akkor, ha ugyanaz az ember vagy a főembereknek, nemeseknek vagy a népnek ugyanaz a testülete gyakorolná ezt a három hatalmat, vagyis a törvényhozó hatalmat, a közhatározatok végrehajtásának hatalmát és a magánosok bűncselekményei vagy jogvitái fölötti ítélkezés hatalmát.” (Montesquieu: A törvények szelleméről)

Itt érkezünk vissza a valódi kérdés felvetéséhez. Kinek áll érdekében egy olyan alkotmány megalkotása, amely kijelenti, hogy „az Alaptörvény… érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.” (ALAPVETÉS C cikk 3. bek.) Hogyan fér ez össze a bibliai kereszténységgel, amelyről Blaise Pascal így írt: „A mindent szelídséggel intéző Istennek az a módszere, hogy az értelembe észokokkal, a szívbe pedig kegyelme segítségével ülteti el a vallást. De ha erőszakkal és fenyegetéssel akarják beleplántálni az értelembe és a szívbe, akkor nem a vallást, hanem a félelmet vetik el benne.”

Lehet egyáltalán polgárinak nevezni egy olyan alkotmányt, amely kimondja, hogy „alapvető jog… korlátozható” (SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG fejezet 1. cikk 3. bek.), valamint „a Kormány a veszélyhelyzetben…egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat.” (Az állam fejezet 53. cikk 2. bek.) Sőt, különleges jogrendben az emberi méltósághoz való jog és a kínzás tilalmán túl „az alapvető jogok gyakorlása… felfüggeszthető vagy az I. cikk (3) bekezdése szerinti mértéken túl korlátozható.” (54. cikk 1. bek.) Vagyis a kormány saját döntése szerint bármely – még az alkotmány által deklarált – alapjogot is felfüggeszthet vagy korlátozhat, ideértve azt is, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.”Vessük össze ezt a Virginiai Nyilatkozattal, amely kinyilvánítja, hogy nem lehet semmiféle szerződéssel megfosztani egyetlen embert sem annak alapvető jogaitól, még akkor sem, ha ő ebbe beleegyezik.

„Minden ember, a természet rendje szerint, egyenlően szabad és független, s mindenkinek bizonyos veleszületett jogai vannak, amelyektől, ha társadalmi közösségbe is kerül, semmiféle szerződés meg nem foszthatja, vagy utódaitól azokat el nem veheti; ilyenek: az élet és a szabadság élvezete, ezzel kapcsolatosan a tulajdon megszerzésének és birtoklásának, a boldogságra és biztonságra irányuló törekvésnek, valamint azok elnyerésének joga.”

A Nemzeti hitvallás az alapvető emberi jogokról való lemondás tilalma alóli felmentésre a következő lehetőséget kínálja: „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” De mi ez az együttműködés valójában? Ha ez nem más, mint ideológiai alapvetés, akkor félelmetesen egybeesik azokkal a megállapításokkal, amiket Laura Nader, a Kalifornia Egyetem antropológus professzora írt meg könyvében: „A legerőszakosabb politikai rendszerek… egytől egyig a társadalmi kontroll megvalósítása érdekében használták az együttműködés ideológiáját… Az együttműködés-ideológia (harmony ideology) a legalattomosabb módszere a demokrácia megszüntetésének… Ez az ideológia legszélsőségesebb változatában az embereket egy fantáziavilágba zárja, ahol a valóságtól megfosztva kénytelenek tölteni életüket.”

Azáltal, hogy az új alaptörvény felszámolja az alkotmányos demokráciát fenntartó fékek és ellensúlyok alappilléreit, a gyakorlatban véget vet a hatalmi ágak szétválasztásának és egy tekintélyelvű hatalom alapját veti meg. Ennek oka azonban nem totalitárius politikai érdekek érvényesítésében keresendő. Ez csupán eszköz, mert az új alkotmány valódi célja, hogy megteremtse egy olyan keresztény-nemzeti állam alkotmányos kereteit, amelyben a politika kiszolgáltatja magát annak az erkölcsi hatalomnak, amelyre hivatkozik, és akit megidéz, hogy szóljon is általa. Nem meglepő tehát, hogy egyetlen európai ország államfője gratulált csak az új magyar alkotmányhoz. Vatikán állam uralkodója.

2011. december 23.

Márton István szakjogász