A korosztály népességét figyelembe véve ez a szomorú tény akár több millió ifjú honfitársunk elvándorlását vetíti előre. Az okokat kutatva leszögezhetjük: nem kalandvágy motiválja a távozók szándékát! A racionálisan gondolkodó fiatalok biztos jövőképet szeretnének maguknak. Ilyen pedig, bármily fájó, hazánkban ma nincs! Van viszont régen nem látott munkanélküliség, megalázóan alacsony jövedelem, kifizethetetlen törlesztőrészlet, elszabadult infláció, nyomasztó adóteher. Ezek együttes eredője ellehetetleníti még a napi megélhetést is!

A fiatalok kilátástalansága sajnos egyre általánosíthatóbbá válik. A 21. századi migráció „főszereplői” nem véletlenül az önálló életüket tulajdonképpen most kezdők. Aki ebben az életkorban nem akarja megváltani a világot (ide nekem az oroszlánt is), mentális problémákkal küszködik. Teljesen egészséges gondolkodásra vall, ha valaki huszonévesen karrierépítésbe kezd, anyagi biztonságra törekszik, és családalapításba fog. Választott szakmájában megbecsültségre vágyik, pénzt akar keresni, majd gyermeket nevelni. Csakhogy mindehhez itthon ma nincsenek meg a feltételek. Ezért ítélhetők el nehezen az „ígéretek földjéről” távozni szándékozók.

A rendszerváltás körüli években születettek egyébről sem hallottak szüleiktől otthon, és az iskolában tanáraiktól, mint a társadalmi felelősségvállalásról és az életminőség javulásáról. Csakhogy immár maguk is ráeszméltek: a közélet hétköznapjai mások, mint amire fiatal felnőttként vágynának. A talpon maradás esélyei megrekedtek az álmok szintjén. Egy olyan világban találták magukat, ahol a tudásnak és munkának alig van becsülete. Mindez pedig depressziót szül a huszonéves populációban, ami pedig még rosszabb: egy idő után nem is aspirálnak életcéljaik beteljesülésére.

Nincs annál demoralizálóbb az egyén számára, mint a kilátástalanság. Hatványozottan igaz ez az útkeresés időszakát élőkre. Az élet értelmét veszítik azok a fiatalok, akik rajtuk kívül álló okok miatt nem gyümölcsöztethetik megszerzett tudásukat. A feleslegesség érzése kishitűséget szül, közönyössé tesz, pszichésen és szomatikusan, azaz lelkileg és testileg legyengít. Az élettől kapott pofonok olykor hitükben erősítik meg az egyént, egyre magasabbra tör a bizonyítás és az önmegvalósítás vágya. Így gondolkodnak azok a pályakezdők, akik szülőföldjükön nem látnak maguknak perspektívát.

Nem önként és dalolva hagyják maguk mögött átmenetileg vagy örökre szeretteiket! Nem az esetleges röghöz kötés kényszerétől szeretnének szabadulni. Nem! Sokkal inkább fűti őket a tenni akarás vágya. A nemzeti büszkeséget két kezük munkájával vagy szürkeállományuk megdolgoztatásával óhajtják bizonyítani. Nem óhazának tekintik Magyarországot! Legalábbis egyelőre nem. „Csupán” átmeneti megoldásként máshol, külhonban keresik boldogulásukat. Kormányzati felismerést igényel, hogy ez az interregnum minél rövidebb ideig tartson! Nem lehet cél ugyanis „kiüresedni” hagyni az országot, és egy frusztrált nemzedékkel várakozni egy következő gazdasági prosperitásra. Ellenkező esetben az egész oktatásügy értelmét veszti.

Még nagyobb a veszélye a vissza nem térésnek, ha valaki már szakmát/diplomát is külföldön akar szerezni! A tanulmányaikat nem nálunk folytatók az évek során igazodnak ahhoz a kultúrához, életvitelhez, ahol magukba szívták a tudást. Félő, hogy az ilyen fiatalok végleg adaptálódnak a kinti körülmények között. „Átprogramozzák” magukat, és az ottani értékrendet, normákat követve igyekeznek kiteljesedni még akkor is, ha szívük magyar, de eszük már más irányban jár. Ne feledjük: a magyar fiatalok konstruktívak, és ezt még a politikának sem sikerült kiirtani a világ tudatából. Hegyeket képesek megmozgatni, ha érzik, hogy odafigyelnek rájuk.

Ma ott tartunk, hogy maga a munkaerő- és az oktatási piac sem tudja megmondani: szakemberhiányról vagy szakembertöbbletről beszélünk. Pedig a kétféle piacnak „jegyben kell(ene) járni”. Még belegondolni is szörnyű: mi lesz a maradókkal, a közép- és időskorú generációval? Ki süt kenyeret, ha nem lesznek pékek? Ki tervez házakat, ha nem lesznek építészek? Ki gyógyít meg, ha nem lesznek orvosok? Jelen helyzetben távozásra vagy maradásra bírni bárkinek bárkit is, óriási felelősség.

Nagy Zoltán

A szerző a DRHE docense, a neveléstudományok doktora