Az 1920. május 28-i kormányülésen a trianoni békeszerződés aláírása volt az első napirendi pont. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök tájékoztatta kollégáit, hogy aznap délben Horthy Miklós kormányzónál, majd nála is megjelent Fouchet francia főmegbízott, s közölte, hogy értesülései szerint Teleki Pál külügyminiszter úgy nyilatkozott, ha neki kell aláírnia a békét, megteszi, de azt követőn azonnal lemond. A főmegbízott kijelentette, hogy a franciák a külügyminiszter posztján maradását kívánják. Mintegy ellenvetésül a miniszterelnök azt mondta, hogy kormányában Telekin kívül kevesen tudnak franciául mire a főmegbízott kéretlen őszinteséggel azt válaszolta, hogy ez"nem játszik oly nagy szerepet a béke aláírásánál, miután az illetőnek az aláírás aktusán kívül semminemű más szerep nem jut".

A háború győzteseinek kívánsága miatt így vissza kellett vonni az előző napi kormánydöntést,"miszerint Teleki Pál kéretett fel a békeszerződés aláírására". A helyzet gyors megoldásaként a miniszterelnök Ferdinandy Gyula igazságügyi miniszter felvetésére Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi minisztert és Emich Gyula kereskedelemügyi minisztert javasolta. Emich erre hajlandó volt, de a franciákkal megkötendő gazdasági egyezmény aláírására már nem, mert "mindkét dolgot annyira súlyos és odiózus dolognak tartja, hogy abba nem mehet bele, hogy mindkét okmányon az ő neve szerepeljen", és azután ő is lemondana. Erre a miniszterelnök vállalta, hogy utóbbit a szakminiszter helyett ő és a külügyminiszter írja alá, a lemondást pedig majd nem fogadja el.

Mindez nem tűnhetett túl megnyugtatónak, ezért a miniszterelnök azzal hozakodott elő, hogy menjen Benárd és Ferdinandy, amire ők a "leghatározottabban kijelentették, hogy nem vállalják a kimenetelt". Az igazságügyi miniszter elmondta, hogy egyrészt nem tud franciául, másrészt"megszállott területről való, kassai születésű, tehát ugyanazon oknál fogva, melyek miatt a külügyminiszter úr nem írja alá a békét, ő sem hajlandó aláírni". Ezután újból Emich került szóba, aki továbbra is vállalta volna az aláírást, "de kéri már ma annak biztosítását, hogy azon pillanatban, amely után visszaérkezik, már lakásán találja őtet miniszteri állásától való felmentési dekrétuma, mert az aláírás ódiumától terhelten egy ilyen nagy minisztérium élén állva nem viselhetné még a francia gazdasági szerződés iránti felelősséget is". Vagyis akkor is ragaszkodna távozásához, ha marasztalnák.

Ekkor Haller István kultuszminiszter báró Korányi Frigyes pénzügyminisztert hozta szóba, aki kijelentette, hogy a francia szerződéssel kapcsolatos aggályai megegyeznek a kereskedelemügyi miniszteréivel, valamint éppen előkészítés alatt vannak az adótörvények, "és főleg emiatt nem volna abban a helyzetben, hogy Párizsba kiutazzék".

Patthelyzet.

A miniszterelnök ezután nehezményezte, hogy hat miniszter hiányzik a kormányülésről. Vele együtt heten voltak jelen, ami a választékot meglehetősen szűkössé tette, és ami talán nem volt véletlen. Ezután a kormány lemondását javasolta. A kultuszminiszternek jobb ötlete támadt: írjon alá a miniszterelnök; mire Simonyi-Semadam kijelentette, hogy "nem írja alá, és inkább demisszionál".

Ekkor Benárdnak mentő ötlete támadt. Az előző napi kormányülésen Soós Károly tábornok, honvédelmi miniszter (aki aznap nem volt jelen) azt mondta, "ha senki, úgy ő hajlandó kimenni és a békét aláírni". A kultuszminiszter ezt mintha nem hallotta volna, mert Benárdot és Pekár Gyula államtitkárt javasolta, mire Ferdinandy Soós tábornokkal és Pekárral replikázott. Majd a vitában némi szünet következett. A kultuszminiszter megjegyezte, hogy "a magyar népnek körülbelül 90 százaléka egész közönyösen veszi az aláírást", mire a kormányülésen először megszólaló Teleki megjegyezte, hogy a lengyel követ is épp ezt mondta neki.

Ezután Simonyi-Semadam miniszterelnök bejelentette, hogy átmegy Horthy kormányzóhoz (a kormányülések helye a miniszterelnökség, a Sándor-palota, amelynek tőszomszédságában volt a kormányzóság a királyi palotában), és elmondja: Emich kereskedelemügyi miniszter hajlandó aláírni, ha egy másik miniszter is aláír. Ekkor minden szem Benárdra szegeződhetett, mert harmadjára is megszólalt: "ő ma úgyis elutazik és inkább lemond, mintsem aláírja a békét". Erre Haller kultuszminiszter, meglehetősen képmutató módon - aki magát a francia nyelv ismeretének hiánya miatt mondta a feladatra alkalmatlannak -, érthetetlennek nevezte Benárd álláspontját. Korányi pénzügyminiszter pedig még inkább összezavarta a képet azzal a véleményével, hogy a kereskedelemügyi tárca fontossága miatt szívesen látná, ha nem Emich írna alá, és emiatt nem is távozna a miniszteri székből.

Teleki erre válaszul új nevet hozott szóba második aláíróként: Drasche-Lázár Alfrédét, "akire nézve biztos értesülése van, hogy hajlandó kimenni Párizsba a békét aláírni". A miniszterelnök így azzal a javaslattal indult a kormányzóhoz, hogy Soós tábornok, honvédelmi miniszter, Pekár államtitkár és Drasche-Lázár rendkívüli követ utazzék.

Fél óra múlva azzal tért vissza, hogy Horthy Miklós hozzájárult a javaslathoz. Elmondta, hogy a kormányzó "jónak találta azt, hogy az a látszat lesz, hogy a kormány tagjai közül egyik sem akarta aláírni a békét, és így quasi rá kellett parancsolni egy katonára". Meglepetés már nem történhet. Mielőtt ugyanis a miniszterelnök a kormányzóhoz indult, telefonon felhívta a szemleúton lévő, Zalaegerszegen tartózkodó tábornokot, aki "késznek nyilatkozott a béke aláírására".

Végül azonban mégiscsak Benárd Ágostont és Drasche-Lázár Alfrédot választották ki a feladatra. Ez a május 31-i kormányülésen dőlhetett el, amelynek a jegyzőkönyve hiányzik (megsemmisült vagy csak lappang valahol, talán nem is készült). Az okot csak találgathatjuk. Talán a franciák felismerték, amit Horthy jó látszatnak tartott, és aláíróként egy "igazi" minisztert követeltek.



Így 1920. június 4-én délután negyed ötkor Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd állt ott a Nagy-Trianon-palota előtt. A nagyterembe, ahol a győztes hatalmak képviselői voltak jelen, fél ötkor engedték be őket. Ott Millerand francia miniszterelnök mondott beszédet, majd a magyarokat a békeszerződés aláírására a terem közepén álló asztalhoz szólították.

"Állva, oda se nézve, félvállról írtam alá.

Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:

- Prenez place, Excellence!

- Merci beaucoup, Monsieur! - válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche-Lázár Alfréd írta alá. (Praznovszky Iván, a későbbi párizsi követ, aki a magyar békedelegáció főtitkára volt, még a szállóban felajánlott egy elég díszes tollat, amit erre a célra Budapestről küldtek. Érdekes, hogy a Hadtörténelmi Múzeumban őrzik ezt a tollat, amivel állítólag aláírtuk a békeszerződést, de felvilágosítottam a múzeum vezetőjét, hogy nem ezt használtam!)

Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszerített aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszerített és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintem.

A nemzetközi sajtó képviselői előtt tett nyilatkozatomban rögtön az aláírás után kijelentettem, lehetetlennek tartom, hogy egyetlenegy magyar ember is magára nézve ezt az aláírást kötelezőnek tekintse. Erre felszisszentek, és azt mondták, hogy már értjük, miért írta alá Excellenciád olyan nonchalance-szal a békeszerződést."


[Részlet Benárd Ágoston visszaemlékezéséből az Új Nemzedék 1930. június 4-i számában.]