megtudniizraelkina.blog.hu/2012/02/26/ideje_hogy_a_zsidok_es_a_magyarok_is_megtudjak

Pátosz nélkül...
3

Ma van a trianoni békediktátum 94. évfordulója. Bizonyos idő után, hosszú évek elteltével - számomra - nagyon nehéz már a témakörről újat olvasni, pláne írni. Ha kutakodom személyes élményeim között, felrémlik, tizenéves koromban mit éreztem e szó hallatán; Trianon! Dac, fájdalom, s egyfajta büszkeség is, mely a képzelet szárnyán elrepített múlt századok dicsőséges eseményei közé, mikor még nagy és erős volt hazánk. Buzgón kutattam mindent, ami fellelhető volt Trianon kérdéskörében. Olvastam a könyveket, Nagy-Magyarországot ábrázoló jelvényeket vásároltam és büszkén tűztem kabátom hajtókájára. Megemlékezésekre jártam, a trianoni tragédiáról szóló dalokat szinte rongyosra hallgattam. Érezni akartam újra és újra azt a fájdalmat, amit 1920. június 4-én elkövettek Magyarország ellen. Úgy hiszem, kinek magyar szív dobog keblében, átesik ezen.

De azt is be kell vallanom, az esztendőnkénti évfordulós megemlékezések és pátoszos kesergések után egyre inkább kirajzolódott előttem egy gondolat: a magyar szereti sajnáltatni magát. Én is így voltam ezzel, sőt, nem állíthatom, hogy idegen tőlem minden ilyesféle érzés Trianon kapcsán akár a mai napig is. Nem szégyellem, ez hozzátartozik népünk lelki alkatához. Nem ezzel van önmagában problémám. Hanem azzal, hogy ez kizárólagosan véve nemhogy kevés, de inkább káros és elkeserítő. Őszintén meg is mondom, már látom előre, hogy a legnagyobb közösségi portálokon miként zajlik majd le a szokásos frázispuffogtatás, szívbe markoló idézetek és képek megosztása, „Magyarország a népek Krisztusa", vagy a valóságban sohasem létező pápai küldözgetése Trianon felülvizsgálatáról, és hasonló tébolyultságok. S persze kötelező lesz gyűlölni a szomszédos népeket. A pokol kénköves bugyraiba kell majd kívánni minden szerbet, szlovákot, románt, legyen az akár férfi, nő vagy gyermek. Lehet persze rájuk haragudni és bosszúért kiáltani, csak éppen értelme annyi, mint a Dunába vizet önteni. Mert erő és előremutató jövőkép nélkül az önsajnálat mocsarába süllyed az egész.

Másrészt a gyűlölet sohasem visz előre, s halkan meg is kérdezhetném, egy határontúli magyar, például egy székely (azon túl, hogy szinte biztos vagyok benne, ki fogják harcolni az autonómiát, amihez nekünk, anyaországiaknak vajmi kevés közünk lesz) biztos, hogy vágyodna ide? Ebbe az országba, ahol a magyar nemzetnek egy olyan része lakik, akik még egy 93 ezer négyzetkilométeres területet sem képes magáénak tudni, ahol lassan 1 millió cigány vár a pillanatra, hogy akár egy újabb Trianont hajtson végre a megmaradt csonkaországon? Az ellenségeink ma nem a szerbek, nem a szlovákok, de még csak nem is a románok. Az ellenség saját magunk vagyunk. Az, hogy demográfiailag folyamatosan szorulunk vissza saját hazánkban. Persze helyette válogathatunk a nemzeti giccsparádé termékei közül, s akár Nagy-Magyarországot ábrázoló zokniban sírhatjuk tele párnánkat, hogy nekünk milyen rossz sorunk van. Aztán letörölhetjük könnyeinket a 100% magyar, ellenben 99% kínai alapanyagból készült Árpád-sávos kendőnkkel. A természet örök törvénye volt 1920 előtt is, hogy azé lesz a föld, aki benépesíti, s az ma is. Az 1910-es népszámlás alkalmával is úgy volt csak 54% a magyarság aránya az országban, hogy az itt élő 900 ezer zsidót a magyar nemzetiségűekhez sorolták. Lehet hivatkozni arra, hogy morálisan nem volt jogos, ami természetesen igaz is, de erő híján arra mentünk vele, amire. Tehát semmire.

Apropó, erő! Hol is történtek határmódosítások annak idején? Igen, ott, ahol a siránkozás helyett inkább fegyvert fogtak a betolakodók ellen. Ilyen volt a Rongyos Gárda és még egy pár, de nem túl sok példa az országban. A félreértések elkerülése végett, a bölcsek kövét én sem birtoklom, jobban mondva a „hogyan" pontos megvalósításának tervét, úgyhogy nyugodtan a szememre hányhatja ezt akárki, de abban azt hiszem, egyetérthetünk, hogy az, amit fentebb felvázoltam, biztos nem vezet eredményre.

Nekem manapság már inkább efféle gondolatok jutnak eszembe Trianon kapcsán. Illetve az 1920. június 4-i események örökös felemlegetése helyett az, hogy az úgynevezett rendszerváltás óta hány alkalom lett volna arra, hogy néminemű határmódosításításért folyamodjunk. Lehet, hogy érdekérvényesítő erő (magyar hadsereg) nélkül akkor sem vezetett volna sikerre a próbálkozás, de a „mi lett volna ha" pro és kontra történelmietlen kategória. Emlékezem én is a mai napon. De nem tudom lenyelni azt, ha számosak úgy akarják láttatni, hogy nem a mi hibánk folytán alakultak így és alakulnak továbbra is balszerencsésen dolgaink. Amit leginkább fájlalok Trianonon, az nem is elsősorban a veszteség, hanem népünk erőtlensége, s ilyenképpen az én olvasatomban ez nem az emlékezés napja, nem a gyász napja, hanem a szégyen napja. Egyébként is: se szeri, se száma nem lesz a köztereken és a világhálón az olyan megemlékezéseknek és cikkeknek, melyek a szokásos hangnemben jelenítik majd meg a 94 évvel ezelőtt történteket. Hogy stílszerű legyek tehát, kell egy ilyen is, mint az enyém. Pátosz nélkül.

Lantos János - Kitartás.net

Varsó elmebetegezéssel válaszolt az ukrajnai megyék felkínálására

Varsóban indulatosan fogadták Vlagyimir Zsirinovszkij javaslatát Ukrajna felosztásáról, a lengyel elnöki tanácsadó például azt mondta, hogy az ultranacionalista politikusnak a pszichiátriára kellett volna küldenie a levelét.
Tomasz Nalecz, a lengyel elnök tanácsadója úgy fogalmazott, hogy Zsirinovszkij rosszul címezte levelét. "Ilyesmit csak egy beteg elme találhat ki. Ezt a levelet pszichiáterhez kell küldenie" - mondta Nalecz, akit az UNIAN ukrán hírügynökség idézett.
Stanislaw Ciosek, Varsó egykori moszkvai nagykövete "elmeháborodottnak" nevezte Zsirinovszkijt, és arra hívta fel a figyelmet, nem ez az első eset, hogy az orosz politikus más országokat, nemzeteket sérteget.
(MTI nyomán)

További részletek: http://kuruc.info/r/4/125586/#ixzz2wyjIZfVK

Birodalmi gondolat
Publicisztika Share on favorites Share on email Share on print Share on pdfonline |
A trianoni országvesztés évfordulójára mindenki aszerint emlékezik, mit üzen neki a múlt, miként vonja le a történelmi tanulságokat, világnézetétől függetlenül.
Ki gyásznapot tart, ki pedig nemzeti összetartozást ünnepel. Mint sok más tárgykörben, itt is két szélsőséges megközelítés jellemzi a közhangulatot. Mondani sem kell, mindkettő hibás.
Bár azok az idők már elmúltak, mikor jóformán csak néhány rövid hajú fiatal volt egyáltalán tisztába az évfordulóval, a hivatalos politika pedig tabutémának tekintette, egyesek még a parlamentből is kivonultak a felemlítéskor.
A magunk részéről számtalanszor kifejtettük már, hogy a nagy nemzeti siránkozást és önsajnálatot pont úgy elutasítjuk, mint a történelmi tudatlanságról és eszmei felkészületlenségről tanúskodó, érzelmi-indulati, egyébként teljesen üres és impotens követelőző hangoskodást.
A korabeli, és megelőző történelmi tények ismeretében mi nem gyásznapnak tekintjük 1920. június negyedikét, hanem a szégyen napjának. Ezt többször írás és előadás alkalmával kifejtettük már, nem részletezzük most.
Ehelyett egy olyan perspektívából vizsgáljuk a kérdést, mely világnézetünkből fakad, és nem csak a múltat értékeli eszerint, hanem nemzetünk küldetését is.
Az első világháborút követően nem Magyarországot szakították széjjel az idegen érdekek, nem csupán magyart szakítottak el a magyartól. Nem egyszerűen az országot darabolták fel, hanem a birodalmat tépték szét. Nem a hazát rombolták le, hanem a birodalmi gondolatot.
Bár színmagyar Kárpát-medencéről korántsem lehetett akkor, de megelőzőleg sem beszélni (ez az érzelmi-indulati alapokon álló, álmodozó, hangos, de tehetetlen revizionisták hamis illúziója), annál inkább egy olyan földrajzi, gazdasági és politikai egységről, melynek a magyar nemzet volt a megszervezője és mozgatója (még ha a dualista időszakban nem is beszélhetünk teljesen önálló államvezetésről).
A Kárpát-medence sok nemzetiség szülőhazája, melyeket a vezetőnépnek kellett összeszervezni, és életét irányítania. Ez volt a Magyar Birodalom. Nem térünk itt ki annak elemzésére, miként rogyott meg a birodalom, avatkoztak be idegen érdekek, és éledtek ellentétek a társközösségbe rendelt népek között. Itt egy dolgot fontos meg megvilágítani: nem csupán egy országot ért csapás itt Európa közepén, hanem egy birodalomként működő, meghatározó egységet robbantott szét a népek és nemzetek ellen munkálkodó, szabadkőműves, romboló és hódító szellem.
Ennek felismerése és tudatosítása különbözteti meg a tudatos hungarista gondolkodást az érzelmi-indulati alapú nemzeti gondolkodástól. És ez szabja meg számunkra a követendő utat, és a távoli jövő célját is.
A jelenben a következő feladatokat rója ránk az ismert történelmi események által kialakított helyzet.
1. A mai Magyarország szemszögéből nézve reális kell értékelnünk helyzetünket. Lehetőségeinket, erőnket, de képességeinket is. Elég csak onnan kiindulni, hogy feltesszük a kérdést: alkalmas-e jelenleg a magyarság a vezetőnép szerepének betöltésére? Kézben tudjuk-e tartani egyáltalán a jelenlegi országunkat is? Egyáltalán miénk-e az ország? Csak pár alapvető kérdés egy tartalmasabb előadás témájának anyagából, de talán gondolatébresztőnek elég.
2. Országunk, és a benne élő nép (nemzetről már alig beszélhetünk, szervezett nemzetről pedig egyáltalán nem) helyzetének értékelése mellett számot kell vetni az elszakadt területek magyarságának helyzetével, viszonyainkkal. Érdemes végiggondolni, hogy a béka feneke alól, minden erőt, és ezzel jogalapot nélkülöző kurjongatással és hangoskodással segítjük-e őket, vagy nem ártana valóban építő kapcsolatokat keresni feléjük? Mert van ám adósságunk feléjük! Továbbá, mint a nemzet rejtett tartalékaival is számot kell vetni külhoni véreinkkel.
3. A történelmi tények ismeretében, és a birodalmi gondolkodás birtokában kell számot vetnünk nemcsak a múlttal, de a jövővel is. Van küldetése a magyarságnak a Kárpát-medencében? (Az önsajnálaton és önigazoláson kívül?) Milyen út vezet felé?
Világnézetünk szerint válaszolunk hát a történelmi kérdésre. A magyarság feladata a Kárpát-medence újraszervezése, békéjének és fejlődésének biztosítása, ez által pedig a térség stabilitásának szavatolása. Ezért az érzelmi-indulati alapú önsajnálatnak, nonszensz követelőzésnek, és az ezekből egyenesen következő tévutaknak helye nincs!
Annál inkább ki kell jelöni és végig kell járni azt az utat, mely számunkra elrendeltetett. Melynek lépései, a jelenlegi Magyarország visszafoglalása, a nemzet újbóli életre hívása, erkölcsi, szellemi, gazdasági megerősödése, a magyarság mind anyagi, de főleg szellemi erejét tekintve vezetőnéppé válása.Példát véve valós történelmünkből, erőt a tradíciókból, és a kölcsönösség jegyében merítve a külhoni magyarság által megőrzött és konzervált nemzettudatból.
A haza és a nemzet felemelkedése után, a birodalmi gondolkodás jegyében a Kárpát-medence újraszervezésének élére állni, melynek első lépése a szomszédos népek elismerésének kivívása, a közös érdek szükségének felismertetése. A folyamat végén pedig egy új hatalom jelentkezik, itt a Kárpát-medencében!
Célunk: Pax Carpathia!
Bánfalvi Béla - Jövőnk.info

A cikk jol indult, de velemenyem szerint a vegen atrandult a korlatlan fabtazia birodalmaba. Nem kellene mindenfelet vizionalni. Mindenben a cionista megoszto politikat keresni. Es szerintem nem benyalni a roman nacionalistaknak, hanem megerteni mar vegre, hogy pofanvagni. Es kesz.

Nem a zsidok veszitettek el Erdelyt, es az Alfold egy nagy reszet, amit ma szinten Erdelynek hivnak, hanem mi, magyarok. Horthy Miklos a romanokkal flortolt a Voroshadsereg leverese erdekeben, a voroskatonakat gyilkolta, de egy percig sem gondolt arra, hogy a romanokat tamadja.

O adta at szemelyesen a Monarchia flottajat a Szerb-horvat kiralysagnak. Harcolni kell, testvereim. Utni. Szavakkal, tettekkel, mikor mi jon kezre. A roman egyaltalan nem olyan eros. Ezert nekunk elszant, okos, a vegsokig kitarto vezetes kell. De most gyozni kell, nem ismet csak vesziteni. Mert azt, sajnos, nagyon tudunk.

Szekely Garda, gyozelem!

Kossuth Lajos szülőháza minden Magyar otthona !
A Monoki jegyző nyilatkozata miszerint ha ezzel törvényt sért (52.sz sztalinista alaptörvény), akkor is elnéz felette DICSÉRETES !