Nem kell ide semmilyen hókuszpókusz, azaz fölösleges a zordon felsőbbségével hivalkodó Médiahatóság és Médiatanács „kitalálása” (melyeknek elvileg az ellenőrzés, a „jogsértések” megállapítása és megtorlása lenne a dolga); mert ez nem más, mint a pártcenzúra további burjánzásának biztosítása, valamint az állampárti-pártállami (narancsos) diktatúra ismételt kiépítésének kommunikációs, propagandisztikus ízű elősegítése. (Eddig legalább formálisan létezett némi demokrácia, ezután ettől is elbúcsúzhatunk.)

A napjainkban formálódó, kibogozhatatlanul szövevényes paragrafushalmaz helyett olyan „mezei” sajtótörvény szükséges, amely leszögezi, hogy a tömegtájékoztatásban (akár „közszolgálati”, akár kereskedelmi) tilos a hazudozás, csúsztatás, félreinformálás, elhallgatás, rágalmazás s a kultúrmoslék terjesztése; legfőképpen pedig megengedhetetlen magyar népünk és hazánk (+ hőseink, nemzeti jelképeink, ünnepeink, hagyományaink, értékeink, történelmünk, irodalmunk, művészetünk, tudományos-technikai eredményeink stb.) lekicsinylése, oktalan gyalázása, kigúnyolása; tilos fajtánk tönkretételének, kisemmizésének és szüntelen pusztításának sanda „ideológiai aládúcolása”; tehát mindaz, ami legalább 65 éve gátlástalanul folyik országunkban, akármilyen színezetű rablóbanda kapaszkodott éppen az uborkafára.

Mindenekelőtt kíméletlenül takarítani kell a nyomtatott és az elektronikus sajtó valamennyi területén: a balliberális (bizonyítottan ordas hazaáruló!) médiumokat azonnali hatállyal ki kell iktatni, kútmérgező, alvilági „hangadóikat” börtönbe kell csukni, keményen meg kell büntetni, és örökre száműzni kell a pályáról; függetlenül attól, hogy jelenleg melyik pártgarnitúra ülepét nyalják fényesre.

A szerkesztőknek és az íróknak, riportereknek kötelezően be kell tartaniuk az alkotmányosság (ez még formába öntésre vár!), a humanizmus, az elemi társadalmi rend és erkölcs szabályait; egyébként pedig senkit sem szabad akadályozni véleményének, politikai meggyőződésének kimondásában, kényes ügyeket boncolgató elemzésének, építő kritikájának (akár éles hangú, vitriolos stílusú) megfogalmazásában. Továbbá nincsenek tabutémák: pl. a zsidó- és cigánykérdés elfogultságoktól, „tiszteletköröktől” mentes megvitatása, a kormány és egyéb köztisztviselőink, „szent teheneink”, vagy a nyakunkba sózott „szövetségeseink” görbe útjainak, bűneinek, mulasztásainak bátor feltárása sem lehet tiltás, szankcionálás tárgya. (Nem vagyunk „kiskorúak”, nem igénylünk „bölcs vezéri iránymutatást”, vagy a közbeszéd „pártszerű tematizálását”.) Általában minden törvény és jogszabály – beleértve a médiáról szólót is – akkor jó és üdvös, ha a lehető legegyszerűbb és legegyértelműbb, vagyis ha nem tartalmaz „kiskapukat”, kijátszható és többféleképpen magyarázható, fiskális csűrés-csavarásra felhasználható passzusokat.

Aki e vázlatosan jelzett szellemiség ellen (akaratlanul vagy szándékosan) vétkezik a sajtó világában, az fizesse meg a méltányos árát, s ha alkalmatlan a foglalkozására, fusson el Kukutyinba zabot hegyezni! A dilettánsok, a sunyi bajkeverők, a „hivatásos (megélhetési) rettegők”, a dróton rángatott bértollnokok hamarosan maguktól is kikopnak, lemorzsolódnak; ám ha mégsem, akkor néhány elrettentő bírósági ítélet szigorúan rászorítja őket erre. Az a gyakorlat is tűrhetetlen, hogyha bárkit alaptalanul besároznak, megvádolnak a „mindenható” (tán egész életét romba döntő!) médiában, akkor többnyire nincs módja ugyanott rögtön megfelelni, és megvédeni nevének, szándékainak tisztaságát.

Eszméljünk rá, hogy sem a Fideszben, sem más pártokban nem bízhatunk meg feltételek (garanciák) nélkül; tehát minden olyan sajtótörvény eleve ártó és semmis, amely nem a nemzet önérdekében születik meg, hanem bármelyik zsarnoki rezsim (vagy a háttérben megbúvó rabtartóink) „vallásos fölmagasztalását” és tőlünk elbitorolt posztjainak távlatos megszilárdítását szorgalmazza. [A pártkatonáknak a pártsajtóban a helyük; de ott sem akárhogyan, hanem csupán az általánosan érvényes jogosítványok szerint ügy(nökös)ködhetnek.] 

Legelőször tehát sajtótisztesség kell, melynek fundamentuma minden nemzetellenes, romboló erő (pl. a cionista maffia!) végleges elhallgattatása; s majd ha kiválasztódnak a becsületes, igazságszerető, tehetséges és nemzethű munkatársak, akik hivatásuknak tekintik honfitársaik korrekt tájékoztatását, felvilágosítását, műveltségének gyarapítását, kizárólag akkor teremthető meg a (sohasem felelőtlen és korlátlan!) sajtó- és szólásszabadság is.

Mindez azonban aligha megy könnyen és magától, alkalmasint (erőszakkal is) ki kell kényszerítenünk! Mivel ma a sajtó a legfontosabb (uralkodó!) hatalmi ágazat; ezért érthető, hogy külső és belső parazitáink, árulóink miért ragaszkodnak foggal-körömmel hozzá.

Ne csodálkozzon senki „elfogultságomon”, mert a sajtó, az oktatás és a kultúra vonatkozásában nem ismerek tréfát; elvégre ez még Magyarország, s itt mindennek és mindenkinek nemes, őshonos fajtánk megmaradását és boldogulását kell önzetlen odaadással szolgálnia. Aki ezt nem érzi át, s nem fogadja el, annak semmi keresnivalója nincs a médiában, de még szerencsésebb, ha kies tájainkról is önként távozik. (Hívatlan betolakodóknak, idegen hódítóknak, rosszarcú gyüttmönteknek – szegediesen – kívül tágasabb!)

Ha a Fidesz nem a föntiek értelmében cselekszik (ez sajnos már világosan látható!), akkor ugyanúgy a züllesztésünket, gyarmati leigázásunkat mozdítja előbbre, mint az MSZP és az SZDSZ, vagy bármelyik sátáni helytartó és szálláscsináló bagázs. A jelek szerint a bevezetendő szabályozás sarkalatos célja még most sem az optimális sajtóviszonyok elérése, pláne nem a posztkommunista-neoliberális médiatúlsúly kiküszöbölése; hanem éppen a kártékony manipulációk fenntartása, ill. a legnemzetibb, legradikálisabb (a pozíciójukat és harácsolt vagyonukat éberen őrző, hitvány kiskirályoknak kétségtelenül kellemetlen!) ellenzéki újságírók és gondolkodók megfélemlítése, s egyébként is partvonalra taszított – központilag inkább üldözött, mintsem támogatott –, komoly áldozatokkal működtetett, gúzsba kötötten is versenyző fórumainak (heti- és havilapok, internetes portálok, blogok, rádiók) totális ellehetetlenítése.

Ezt a kézenfekvő tényt legföljebb a javíthatatlanul agymosott, nihilista birkák és a legelvakultabb Orbán-hívő „fülkeforradalmárok” nem veszik észre. Csak nehogy túl későn ébredjenek a keserű valóságra!

Rövid értekezésem befejezéseként megemlítem még, hogy az érdemi rendszer- és államformaváltás végrehajtása nélkül, no meg a hőn óhajtott igazságtétel és elszámoltatás következetes elszabotálása miatt (ezekben a Fidesz is főkolompos!) a sajtószabadság kivívása, továbbá az egyetemes magyarság föltámadása is ítéletnapig plátói szerelem marad. A helyzetünk minden fronton oly vészjóslóan veszedelmes, hogy szinte okot ad a sírva vigadásra s az irracionális reménykedésre.