Halálnak halálával
szerda, november 07, 2012 #[ Freca ], Borsodi szemmel, Gondolatok és jegyzetek

A közérdeklődés és a média figyelme a tragikus kaposvári gyermekgyilkosságra irányul. Olyan mértékben, hogy néha már szinte túlzásnak érezhetjük. Végtére gyakorlatilag naponta történik emberölés, a gagyitévék esti ”híradói” másról sem szólnak. Időnként valamelyik extra figyelmet kap. Két hónappal ezelőtt a Bándy Kata-eset, most a gyermek-bérgyilkosság a gonosz mostohával. A felháborodást az elkövetés brutalitása vagy az áldozat szembeötlő ártatlansága váltja ki.

Csak ezek a tényezők?

Felvetődik egy furcsa gyanú: hátha a kollektív tudat alatt meghúzódó igény van a felháborodási lehetőségre, hogy a lappangó, elfojtott indulatok csatornát találhassanak maguknak a felszínre töréshez.



Magának az ügynek a részletei egyelőre ködösek és bonyolultak. Majd a napi híradásokból fokozatosan tisztább képet kapunk róluk. A nyakatekert felépítésű ”család” szövevényessége azonban máris bizonyos. Nagyon nehéz követni, hogy ki kinek volt és van a kije. A tradicionális, világos és magától értetődő családmodelltől fényévnyi távolságra van. Ezzel nem állnak egyedül, mert a mai világban rengeteg az ilyen.

Kétségtelen, hogy a hagyományos családmodellnek is voltak hátrányai, kényelmetlen kötöttségei, amik különösen az igazából össze nem illő emberek örökre egymáshoz láncolása esetén okoztak problémákat. Ilyenekről szól a fél világirodalom. A másik fele viszont a gyökértelenségről, talajtalanságról szól, és a család intézményének a modern időkben történt megroppanása bennünket inkább már ilyen próbák elé állít. Ahol a családtagok mást akarnak ahhoz képest, mint ami éppen van, ott persze hogy akár szélsőséges konfliktusokig mehet a helyzet a béke és a nyugalom helyett.

Ebben a mostani konkrét bűnesetben például olyan fogalommal találkozhattunk, hogy „a gyermek nevelőapjának az élettársa”. Hát nem abszurd?

„Minden Egész eltörött”.

Az ügy kapcsán elemi erővel harsant fel ismét a halálbüntetés visszaállítását követelők kórusa. Mondhatjuk, hogy gyakorlatilag népakarat jelleggel. Vox populi vox Dei – a nép szava Isten szava. Persze az ellenzők is megszólaltak. Az érvrendszereket ismerjük, hadd ne soroljam elő őket. Zsigerből folyik a vita, és érdemes belegondolnunk, mi fűti ilyen forróra. Mi adja az energiákat hozzá?

Ahogy mondani szokták, a halálbüntetés csak egy dolog. Tágabban nézve az akár drasztikus eszközökkel is megtörténő rendcsinálást jelképezi. Az emberekben óriási igény van a rend iránt. Azért, mert sokan tudva, sokan tudat alatt a rend érzetében és a rend hétköznapi fizikai és nem fizikai meglétében éreznek hiányt. A másik, amiben hiányt érzünk, az a tisztesség. Nehéz volna a tisztességet definiálni, de aki érti, az anélkül is érti, aki meg nem, az úgysem. A kegyetlen gyilkosság az emberekben megnyomott egy gombot, és ráébresztette őket a rend és a tisztesség hiányzására, reagálásképpen pedig ezt úgy tudják artikulálni, hogy követelik a halálbüntetést. Mi mást is mondhatnának, hogyan másképp fejezhetnék ki? Túl bonyolult volna számukra, és ugye a halálbüntetés követelése mennyire kézenfekvő.

Tulajdonképpen nem a halálbüntetést követelik, hanem amit az megjelenít.

A politika volna a megfelelő színtér és eszköz az ilyenhez. De az már rég eltorzult, elidegenedett önmagától, hazugságözönbe fulladt, öncélúvá vált, ráadásul a manipulátorok olyan mechanizmusokat építettek bele az emberek tudatába, amik akadályozzák, hogy az érdekek és a vélemények csakugyan a maguk természetes valójában artikulálódjanak.

A tudatipar mesterműve továbbra is professzionálisan működik, de a társadalmi tudatalatti néha utat tör magának. Úgy, ahogy lehet. Fidesz-vakhívő és Maszop-vakhívő végre közösen követel valamit, közösen fejezi ki az egyébként valóban közös igényét és szükségletét a rend és a tisztesség iránt.

Emlékezzünk csak: az eddigi egyetlen valóban elemi erejű megmozdulás, a taxisblokád is valami megfogható konkrétum, a benzináremelés talaján bontakozott ki. Más kérdés, hogy bizonyos hatalmi erők aztán rátenyereltek. A benzináremelés miatti országos, ugyanakkor pártoskodáson átlépő közös megmozdulás igazából a ”rendszerváltás” iránti elégedetlenséget fejezte ki.

Ha lesz valaha nálunk ismét 1956-hoz hasonló közös fellépés – felkelés -, az szintén valami hasonló konkrétumból nőhet ki. És így léphető túl a néha már reménytelennek tűnő „bal-jobb” megosztás, a hatalommanipulátorok félhetnek is tőle.