Van még visszaút ebből az elkorcsosodott világból? - Egy 19 éves leányzó gondolatai
Újabb éjszakát töltök a gép előtt ülve, Kuruc.infót olvasva, miközben azon töprengek: merre tovább?
A fent említett kérdésre válaszom mindig ugyanaz: toporgok egy helyben, ahogy nemzetem teszi. Sokat elmélkedem, töprengek (környezetemben lévők szerint butaságokon, így már nem is osztom meg velük mélyebb gondolataimat), főleg 1-1 cikketek után, vagy egy Világ-panoráma rész után. Szerintem sokakban felmerül a kérdés, hogy mégis merre tartunk?
Bevallom, lassanként húsz éves fejjel nem látok mást, csak a káoszt. Csak azt, hogy nagyjából átlátom, mi történik a nagyvilágban. A média ural mindent, a médiát pedig az, akinek sok pénze van. És akinek meg sok pénze van? Az meg mindent ural, csak épp lelke nincs.
Lassanként az OKJ-m második évét taposom... Semmi kedvem visszaülni a sulipadba. Hogy miért? Tanuláshoz rengeteg kedvem lenne. Mindig olvasok, tájékozódom, és roppant mód nyitott vagyok a nagyvilágra. Ami elveszi a kedvem, az az, hogy a tanáraim arra buzdítanak, hogy magoljam be a könyvben leírtakat, hogy ne gondolkozzak, és ha esetleg valami butaságot mondanak (volt már rá példa, hogy kijavítottam a tanáromat), akkor pedig elvárják, hogy szemet hunyva a dolog felett, csendben kuksoljak tovább a padban.
Fáj. Fáj, hogy ezt tanítják: "Azt tanuld meg, ami le van írva! Higgy el mindent, mert le van írva! Ne gondolkozz! Fogadd el, hajts fejet előtte!"
Azt hittem, csak az utánam következőknél fog bekövetkezni a "droidképzés", de sajnos már a saját bőrömön is tapasztalom. Ami még jobban elkeserít, hogy mindezt meg is eszik a diákok. Vagy csak én vagyok ilyen lázadó szellemű? Van még visszaút ebből az elkorcsosodott világból? A magyaroknak van még jövője?
Csak a romló világot látom magam körül. A magyarok pesszimizmusát, amit kezdek népbetegségnek vélni. Az "éppen ki nem látszik a fenekem a szoknya alól" ruhákat hordó kislányokat, akik csodálkoznak, ha valaki kap a lehetőségen, és még sorolhatnám a politikától és minden más egyébtől elvonatkoztatható, viselkedésben megnyilvánuló problémákat.
Szívem szerint visszaállítanám a sorkatonaságot, hiszen akkor férfiak járnának az utcán, és a lányok férfit látván nővé és nem pedig más fajba tartozó egyeddé szeretnének cseperedni. Most őszintén, csak én vagyok rosszul a csőnadrágban járkáló, jólfésült kisfiúktól? Hol vannak a férfiak? Aggodalommal töltenek el ezek a kérdések és azok is, hogy lesz-e még hol felnőnie a gyerekemnek, az unokámnak, és az unokám unokáinak?!
A kérdés, ami jobban foglalkoztat (eddig nem vettem észre, de most komolyan megijedtem): a hetekben megosztottam egy Kuruc.info-cikket. Semmi politikai tartalom. Csupán tényfeltárás egy újabb történelemhamisításról. Átlinkeltem egy kedves barátnak, akiről tudom (vagyis mindeddig úgy tudtam), hogy hasonló nézeteket vall, mint én, megegyezik a véleményünk sok mindenről. A válasza azonban az volt, hogy: biztos jó ötlet volt ezt kilinkelni? Nem tagadom, ijedten meredtem a monitorra. Pár másodperc múlva feleszméltem: miért is? Holnap rám törik a ház ajtaját, hogy hogy merészeltem ilyet kilinkelni? A beszélgetés ezek után átcsapott egy kisebb vitába, és nyugtáztam magamban: íme, az agymosás újabb áldozata.
Sajnos egyre több emberen tapasztalom ezt, és hasonló tünetet a környezetemben. Minden egyes alkalommal rádöbbenek, hogy valójában két fajta magyar létezik: a nagyon okos, aki fuldoklik a népbutítástól és elmenekül az országból - így végülis nevezhető butának... Valamint a tényleg buta magyar, aki fejet hajt, behódol, tűr és elvisel, de nem utolsó sorban hagyja, hogy elvakítsák.
Vagy ezt csak én gondolom így?
A másik nagy társadalmi probléma, amit már előttem is felvetettek páran, pontosan a "droidképzés". A legyünk egyformák, ne legyen véleményetek című kiselőadás. Kérdem én: miért nem harcol a magyar? Ha jól tudom, dacolásban nagyon jók vagyunk. Miért hagyjuk magunkat? Miért engedjük a zsenijeinket, hogy számtalan találmányt külföldön valósítsanak meg, aztán drága pénzért pedig megvegyük, hogy nekünk is legyen ilyen?
Azon kívül, hogy nem állok be a sorba, továbbra is dacolok a "hatalommal", nem hagyom magam elbutítani, az értékeket és az értékes embereket gyűjtöm magam köré, továbbra is tájékozódom, és próbálok pozitívan hatni a világomban élőkre, miként tudnék még tenni kis hazámért? Milyen módja, útja lehetne annak, hogy tegyek a nemzetem, hazám érdekében? Hogy valamilyen úton-módon segítsem nemzetem felrázását és hazám fejlődését?
Egy kedves barátom említette a hetekben, egy komolyabb hangvételű beszélgetésünk során, hogy: "Kicsi neked ez az akvárium, menj és kezdj új életet az óceánban!" Fontolóra vettem mondanivalójának tényleges tartalmát, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem akarok az óceánban úszni. Azt akarom, hogy az akváriumomból legyen óceán!
Aggodalmaimról még több száz oldalas regényt tudnék írni. Bár úgy vélem, ezzel nem vagyok egyedül. Bízom benne, hogy egyre több ember fog feleszmélni, megszólalni, hangot adni az akaratának, véleményének, és hogy lesz még magyar föld pár ezer évig.
Remélem, hogy aggodalmam hamarosan alább fog hagyni a pozitív változás következtében, és hogy a fiatalok hozzám hasonlóan elkezdenek gondolkodni, és lehetőségeik szerint ellen fognak állni.
Lehet, bizalmam csak a még bennem élő naivitásnak köszönhető, de attól még bízom!
Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthattam veletek!
Egy 19 éves leányzó,
aki bízik a magyarságban
Kapcsolódó hírek:
Az elkövetők több mint 90 százaléka cigány, meghurcolnak bárkit, aki a valóságról beszélni mer - olvasónk története
Olvasó: nem is létezik Orbán 600 új waberer’s-es munkahelye
Két történetet mesélünk el arról, hogy egy kistelepülésen milyen vérlázító módon mutyizták ki a közpénzeket
Elmebeteg cigány támadt fiatal nőkre Budapesten - olvasónk húga súlyos sérüléseket szenvedett