Talán még nem volt ennyire aktuális ez a téma, mint napjainkban. Sokan rágódunk ezen nap mint nap. Érünk mi valamit? Érünk annyit, mint mások? Miért vagyunk elnyomva, megalázva lépten-nyomon? Szinte már úgy érezheti az egyszerű munkás, hogy csakis lezuhanni lehet, le a mélybe és a nyomorba, végül abba a gödörbe, amelyet nemzetünk ellenségei ástak nekünk. Egyre csak fogynak kínkeservesen megszerzett javaink. Eltűnnek a munkahelyek, elveszik a kenyeret a szánkból és gyermekeink szájából. Siralmas jövő elé nézünk most. A kormány ígéri, hogy új munkahelyeket teremt, de ez csak szócséplés.

A vidék elveszett, a falusiaknak nem sok esélye van elhelyezkedni. Parasztgazdálkodásnak kevés jelét lehet látni. Pedig nem is olyan régen még nem volt olyan falusi ház, ahol ne lett volna tehén, disznó, vagy esetleg néhány baromfi. Nesze neked multikultúra, fogyasztói társadalom! Már nincs értéke a kétkezi munkának, és sajnos az emberek se nagyon akarnak dolgozni a saját javukra. Azt gondolják: minek dolgozzam vele, ha megkapom a boltban? Persze igaz, hogy egyszerűbb bemenni a nagyáruházba, és megvenni a kínai paprikát, meg a nyolcszor átcimkézett húst, mint megtermelni a terményt, és felnevelni az állatokat. Csakhogy ez nem vezet sehova. Ezzel csak ezt a mocskot tápláljuk, nem beszélve arról, hogy a magunk által megtermelt termény biztosan jó minőségű, a hús friss, és finomabb. Másrészt így még spórolni is lehet, és nem csak beszélek összevissza, mert magam is ezt teszem. Aki teheti, termelje meg, amit tud!

Az a nagy baj kérem szépen, hogy a munkások nagy része nem becsüli meg a munkát. Részben a mi hibánk is ez, hiszen hogy várhatnánk el azt, hogy tiszteljenek, becsüljenek minket, ha mi magunk sem tartjuk tiszteletben, becsületben azt, amit csinálunk? Nem szabad koloncként felfogni a munka terhét. Észre kell vennünk annak jóhasznát, és legjobb tudásunk szerint elvégezni a kapott feladatot. Ennek ez a módja. És nem csak munkahelyről beszélek, hanem az otthoni teendőkről is.

A másik probléma az összetartás hiánya. A munkásság nagy többsége nemhogy társaival közösen próbálna tenni valamit, hogy jobb legyen (szerveződni, beszélgetni), hanem pont ennek az ellenkezőjét teszi. Egymást marják, csesztetik, keresztbe tesznek a másiknak azért, hogy esetleg ők jobb színben tűnjenek fel, vagy jobb beosztást kapjanak. Pedig ez nagy hiba. Gyökeres változást elérni csak együtt, egységben lehet. Erős, mindenkit átkaroló munkás-tömörülésre lenne szükség, amely kiáll minden sorstársa mellett. De sajnos jelen pillanatban pont az ellentettje történik.

Persze ettől nem lenne jobb a helyzet azonnal, nem lendülne fel a gazdaság másnapra, de mi magunk új, értékesebb emberként tudnánk tovább munkálkodni, végezni hivatásunkat, együtt társainkkal, közösen dolgozva a jobb kor megteremtéséért. Egységben az erő!

Ez legyen a magyar munkás értéke - a sajátja és mindenki más szemében -, hogy nehéz sorsa ellenére becsülettel dolgozik, ahogy azt tőle elvárják. Kiáll és segíti sorstársait az élet minden nehézségében. Így egyszer eljön az az idő, amit mindannyian várunk. De mint mondtam, csakis egységben, és a hungarista eszmével lehetséges a jobb, és szebb világ megteremtése. Csak a hungarizmus nyújt orvosságot a mai kor betegségeire, és csakis így szabadulhatunk fel rabságunk alól. De ehhez dolgozni kell keményen és tenni azt, amit a becsületünk diktál. Emellett türelmesnek is kell lennünk, nem szabad tévhitekbe ringatni magunkat, hogy maholnap eljön az áhított világ. Kemény munka vár mindannyiunkra!

Csüggedni sem szabad, hinni kell benne, hogy jön majd a jobb kor. Nem lesz ez mindig így. Eljön az az idő is, amikor majd azok lesznek nyakig a sárban, akik most minket odataszítottak. És ha ez a mi életünkben nem is valósul meg, legalább előkészítettük a terepet a következő nemzedéknek, hogy ők még hatékonyabban tehessenek hazánk megmentéséért. De hinnünk kell benne, hogy mielőbb bekövetkezik a győzelem, és hazánk felébred ebből a mély rémálomból.

Elnyomóink pedig véssék eszükbe Petőfi ezen sorait:

"Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, 
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? 
Nem hallottátok Dózsa György hirét? 
Izzó vastrónon őt elégetétek, 
De szellemét a tűz nem égeté meg, 
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: 
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt, 
Mivelhogy akkor még állat vala; 
De az állatból végre ember lett, 
S emberhez illik, hogy legyen joga. 
Jogot tehát, emberjogot a népnek! 
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg 
Isten teremtményén, s ki rásüti: 
Isten kezét el nem kerülheti."

(Pest, 1847. március.)

Munkás testvéreimnek végezetül annyit üzenek: Kitartás! Felkel még a mi napunk!

N. Zoltán - Kitartás.hu