„A zsidók a hazugság nagymesterei” (Schopenhauer)

Ez az írás Eric Hunt amerikai revizionista fiatal The Last Days of The Big Lie (A nagy hazugság utolsó napjai) című dokumentumfilmjérőlhttp://www.youtube.com/watch?v=F7tHB8tD34s szól, amely Steven Spielberg The Last Days (Az utolsó napok) c. díjnyertes dokumentumfilmjére reflektál. A ma 26 éves Eric Hunt 2007. február 1-én meglökdöste Elie Wieselt egy San Franciscó-i szálló liftjében, azzal a szándékkal, hogy nyílt színvallásra kényszerítse a hazugságait illetően. Wiesel azonnal kiabálni kezdett, a fiatalember elfutott, később azonban elfogták, bíróság elé hurcolták, és 18 hónapos börtönbüntetésre ítélték, amelyet annak rendje és módja szerint le is ült.

1994-ben Steven Spielberg zsidó rendező létrehozta a Shoah Visual History Foundationt, amely filmre vette több mint 50 ezer holokauszt-túlélő tanúvallomását 57 országban. 1998-ban Spielberg leforgatta ominózus dokumentumfilmjét a holokausztot ugyancsak túlélő öt magyar zsidó visszaemlékezésére alapozva. A film a következő évben (minő meglepetés!) Oscar-díjat kapott. Alcímében egyébként Spielberg azt állítja, hogy „mindaz, amit látni fognak, igaz”. Valójában az Eric Hunt által végrehajtott és filmre vett ellenvizsgálat kimutatta, hogy hazugságok és hamis vallomások szövedékéről van szó, ahogyan az alábbiakból kiderül.

Steven Spielberg

Megállapítható, hogy a zsidó lobbi szinte ipari méretekben gyártja a hamis tanúvallomásokat. X. hamis tanúvallomását arra használják, hogy „hitelesítse” Y. tanúvallomását. Ezek a hamis tanúk szisztematikusan azt állítják, hogy a csodának köszönhetik a túlélésüket. Sokakat közülük azért fizetik, hogy előadásokat tartsanak az iskolákban és egyetemeken, ahol „a holokauszt valóságának élő bizonyítékaként” mutatják be magukat. Figyelemre méltó, hogy e hamis tanúk többsége részletekbe menő pontossággal adja elő hazugságait, állítólag több évtizeddel korábban lezajlott beszélgetéseket is felidézve, és meghatottságot színlelve az (állítólag) átélt emlékek felelevenítése közben. Egyeseknek még sírni is sikerül a kamera előtt. Pontosan úgy játsszák a szerepüket, mint a színészek.

Eric Hunt

A mitománok olyan emberek, akik úgy akarják magukat érdekessé tenni, hogy kalandokat találnak ki, amelyeket állítólag átéltek. Amikor először van dolgunk velük, hajlamosak vagyunk hinni a szavuknak, mert nem látjuk, hogy mi érdekük fűződne a hazugsághoz. Amikor viszont megsejtjük a nagyotmondásukat, nagyon könnyű rajtakapni őket. Elég, ha néhány nappal később újra faggatni kezdjük őket az egyik kalandjukról, és észrevesszük, hogy egy másik verziót mesélnek. Mivel az a szokásuk, hogy állandóan új történeteket találnak ki a pillanatnyi hallgatóságuk „elkábítása” céljából, már nem emlékeznek, hogy kinek mit meséltek.

A szélhámosok gyakran mitománok. Történeteket találnak ki, hogy elnyerjék a bizalmunkat, pontosan azért, hogy elárulják ezt a bizalmat. Egyáltalán nem éreznek bűntudatot az áldozataikkal szemben, éppen ellenkezőleg: úgy érzik, hogy intellektuálisan felsőbbrendűek náluk: intelligensebb vagyok nálatok, mert sikerült rászednem benneteket.

Spielberg dokumentumfilmjében Irene Zisblatt azt meséli, hogy gyémántokat nyelt le és kakált ki másfél éven keresztül, amikor Auschwitzban tartották fogva, ahol részt vett egy „halálmenetben”, vagyis a háború utolsó napjaiban a koncentrációs tábor evakuálásában egy másik koncentrációs tábor felé, a szövetségesek szüntelen bombázásának kitett Németországban. Az első filmes megszólalása idején, 1994-ben azonban Zisblatt még azt állította, hogy csak egyszer nyelte le a gyémántokat, amelyeket az anyja vart be az ingébe, hogy kenyeret vegyen belőle. Azt is állította, hogy a bőrét kiválasztották a németek lámpaernyőt készítésére, és hogy a jobb karjára tetovált számot Joseph Mengele távolította el Auschwitzban, és hogy sikerült megszöknie egy „gázkamrából”. Szerinte a „gázkamra” annyira tele volt, hogy az SS őr nem tudta becsukni az ajtaját. Ezért aztán kivette Zisblattot, hogy helyet csináljon és becsukhassa az ajtót. Valójában az auschwitzi kamu „gázkamra” ajtaja nem kifelé, hanem befelé nyílik, tehát akkor is be lehetett volna csukni, ha túl sok fogoly lett volna a helyiségben. Zisblatt azt meséli, hogy akkor elrejtőzött a krematórium alatt (miközben valójában nincs szabad tér az építmény és az alatta levő föld között), és hallotta az elgázosított áldozatok kiáltását. Története szerint a „gázkamránál” dolgozó egyik fiatal zsidó fogoly észrevette, és a szögesdrót kerítésen keresztül feldobta az egyik munkatábor felé tartó vonat vagonjára. Egy másik verzióban ez az egész anekdota egy hallucinációvá változik, amelyet 1994-ben élt át volna, amikor meglátogatta koncentrációs tábort. Alice Lok Cahana is azt állítja, hogy megszökött a „gázkamrából”, miután már bent volt.

Irene Zisblatt

Zisblatt azt állítja, hogy kísérleti nyúlként szolgált Joeph Mengele számára a szemek színének megváltoztatását célzó kísérleteihez. Azt is meséli, hogy hallotta apja és egy másik ember beszélgetését, aki azt mondta, hogy a németek kitépték a zsidó kisgyerekek lábait, mielőtt a Dnyeszterbe dobták a holltesteiket.

Joseph Mengele

Valójában az emberbőrből készült lámpaernyő az amerikai pszichológiai hadviselés kitalációja. A buchenwaldi tábor felszabadulása után az amerikaiak arra kényszerítették a közelben lakó németeket, hogy látogassák meg a tábort. Egy asztalon elhelyeztek egy (állítólag) emberbőrből készült lámpaernyőt, tetovált bőrdarabokat, sőt a jivaró indiánok módjára zsugorított emberi fejeket. A jelenetet Samuel Billy Wilder amerikai zsidó rendező filmre vette.

Zisblattot sohasem tetoválták, mert a tranziton lévő zsidók listájára került, akiket sohasem tetováltak. A Joseph Mengele által eltüntetett tetoválás története puszta kitaláció, amely arra szolgál, hogy „megmagyarázza” a karjára tetovált szám hiányát. Ami a németek által széttépett és a Dnyeszterbe dobott gyerekeket illeti, Egy másik változatban Zisblatt nem egy valós és hiteles történetként, hanem az egyik deportált által átélt rémálomként meséli el ezt az anekdotát.

1994-ben Zisblatt azt állította, hogy a rabok a tábor elektromos árammal töltött drótkerítésére vetették magukat öngyilkossági szándékkal. Szerinte a németek (akik tudvalevőleg az összes zsidó kiirtására törekedtek) úgy akarták megakadályozni ezeket az öngyilkosságokat, hogy az ilyen esetek megtorlásaként öt deportált halálra kínzásával fenyegetőztek. 1998-ban, amikor újra megemlítette ezt az anekdotát, Zisblatt megváltoztatta az eredeti verziót, azt állítva, hogy minden öngyilkosságot száz deportált nyilvános kivégzésével büntették.

Zisblatt a „halálmenet” kapcsán is hazudott, amelyen állítólag a neuengammei és a theresienstadti koncentrációs táborok között vett részt. A Vöröskereszt és a táborok dokumentumai azonban azt bizonyítják, hogy valójában a Gross Rosenből szállították át Flossenburgba 1945. március 6-án. Önéletrajzában azt állítja, hogy a csehszlovákiai Pilsenben szabadította ki Patton tábornok 3. amerikai hadserege. Sőt azt állítja, hogy Patton tábornok eljött betegágyához egy katonai kórházba, és nekiadta az egyenruhájáról levett csillagos rendfokozatot.

George Patton

Valójában ez az anekdota annak a történetnek a plágiuma, amelyet egy másik deportált mesélt el a könyvében, nem pedig Zisblatt személyes élménye. Valójában Pilsentől több mint száz kilométerre szabadult fel. Hirtelen elkezdte felidézni az „emlékeit” az 1990-es évek elején, miután több évtizeden át csöndben maradt.

A Spielberg-féle dokumentumfilmben maga Zisblatt által bemutatott dokumentum azt jelzi, hogy a Gross Rosen-i koncentrációs táborból szállították át a flossenburgiba 1945. március 6-án, noha ő azt állítja, hogy a neuengammei és theresienstadti táborok közötti „halálmenetben” vett részt.

Kenneth Waltzer, a Michigani Állami Egyetem zsidó tanulmányok oktatója azt állította, hogy Irene Zisblatt fiatalok azon csoportjához tartozott, akiken Joseph Mengele orvosi kísérleteket végzett, amelyek eredményét Berlinbe küldték. Amikor Eric Hunt arra kérte, hogy mindezt dokumentumokkal igazolja, szitkokkal válaszolt. A kérdéses dokumentumokat azonban megtalálták. Azt bizonyítják, hogy Zisblatt egy egyszerű székletvizsgálatot „szenvedett el” az SS Higiéniai Intézete által, és ezt a mintát küldték Berlinbe elemzésre. Rutinvizsgálatról volt szó esetleges betegségek diagnosztizálása érdekében.

Kenneth Waltzer

Paul Parks, egy amerikai néger azt állítja, hogy részt vett a normandiai partraszállásban és a dachaui koncentrációs tábor felszabadításában, noha korabeli dokumentumok bizonyítják, hogy több száz kilométerre tartózkodott mindkét eseménytől. A normandiai partraszállásról azt meséli, hogy a jobb- és baloldalán levő két katonát lelőtték a németek, miközben ő csodálatos módon megmenekült. Valójában 1944. június 6-án az egysége még mindig Angliában volt, és Andoverben gyakorlatozott. Csak négy héttel később szállt partra Normandiában, amikor a plázs már tökéletesen biztonságos volt. Ráadásul az egysége a dachaui koncentrációs tábor felszabadításában sem vett részt, mert ezen a napon a németországi Bonn és a franciaországi Le Havre között közlekedett.

Egyetlen néger egység sem vett részt a dachaui tábor felszabadításában. Paul Parks hazugságait maga a dachaui koncentrációs tábort felszabadító csapatok parancsnoka, Felix S. Sparks tábornok leplezte le. Más hazugságok között Sparks azt állítja, hogy az egyik zsidó deportált, akit felszabadított Dachauban, néhány évvel később megkereste, és köszönetképpen egy Dachauban készült hétágú gyertyatartót ajándékozott neki. 1970 körül, a kérdéses deportált halála után egy ember hozta el Parksnak a gyertyatartót., amelyet Spielberg dokumentumfilmjében is bemutattak. Valójában nem egy dachaui deportált műve, hanem egy sorozatban gyártott darab. Valószínűleg egy New England-i zsidó szervezet adta Sparksnak egy hivatalos ceremónia alkalmával.

Paul Parks

A Libertators c. 1992-es és szintén díjnyertes dokumentumfilmben azt állítják, hogy amerikai néger katonák szabadították fel a dachaui és buchenwaldi koncentrációs tábort, holott a valóságban egyetlen néger egység sem vett részt ebben. Paul Parksot is meginterjúvolták ebben a filmben, és azt állította, hogy részt vett a dachaui tábor felszabadításában. Még az egység nevéről is hazudott, amelyben szolgált, azt állítva, hogy a 183. harci mérnök zászlóaljról volt szó, holott valójában a 365. tagja volt. Amerika veteránok tiltakoztak a dokumentumfilm dezinformációi ellen, és a filmben feltűnő egyik néger katona beismerte, hogy sohasem tette a lábát Buchenwaldba, mielőtt a rendező odavitte. A botrány nyomán a Libertators terjesztését leállították. Ezt a filmet nézve megállapíthatjuk, hogy a zsidógenocídium tézisét támogató csalóknak sikerült arra késztetni zsidók és nem zsidók tucatjait, hogy hazudjanak azt átélt élményeikkel kapcsolatban. Így a Libertatorsban David Yager, egy buchenwaldi volt deportált két néger szélhámos társaságában van a táborban, és azt állítja, hogy látta őket a tábor felszabadításának napján. Aztán a trió megismétli a hazugságait egy konferenciateremben összegyűlt népes hallgatóság előtt is.

A Libertatorsban szintén megszólaltatott Israel Lau rabbi azt állítja, hogy Buchenwaldban tartózkodott a tábor felszabadításának napján, és szerinte az elsőként behatoló amerikai katonák négerek voltak. A történtek idején nyolc éves volt. azt is állítja, hogy az egyik néger katona a lábánál fogva felemelte, hogy megmutassa a táborba vezényelt német civileknek. Lau elmondja a beszédet is, amelyet a néger katona intézett a német civilekhez, miközben az egész jelenet csupán a képzelete szülötte.

Israel Meir Lau

William MacBurney, egy másik néger katona azt állítja, hogy tankjával ő törte be a dachaui koncentrációs tábor kapuját a felszabadítása napján, ami az előbbiek fényében ugyancsak szemenszedett hazugság. Leonard Smith, egy másik amerikai néger azt állítja, hogy tankjával ő is ott volt. A szintén néger Preston McNeil nem csak azt állítja, hogy felszabadította a dachaui koncentrációs tábort, de azt is, hogy ott felfedezte a náci orvosok által embereken végzett kegyetlen kísérletezések bizonyítékait. Azt mondja, hogy Buchenwaldban látta a gátkamra épületét, holott Buchenwaldban még a hivatalos holo-propaganda szerint sem volt gázkamra. Leon Bass, egy másik néger foglalkozásszerűen űzte a hamis tanúskodást a buchenwaldi tábor felszabadításáról a zsidó lobbi által manipulált hallgatóság előtt.

Leon Bass

Emlékirataiban Elie Wiesel is azt állítja, hogy néger katonák szabadították fel a buchenwaldi koncentrációs tábort. Azt állítja, hogy ő és más zsidó deportáltak a vállukon akarták vinni az egyik néger katonát. A zsidó lobbinak sikerült összegyűjtenie nem kevesebb mint negyven néger imposztort egy ceremóniára abból a célból, hogy megköszönjék nekik a tábor felszabadítását. Ezeket a szélhámosokat hősökként ünnepelték.

Elie Wiesel

Renée Firestone azt állítja, hogy Spielberg dokumentumfilmjének készítése közben felfedezte, hogy a nővére kísérleti nyúlként szolgált a náci orvosok számára, akik megölték őt. Mint Irene Zisblatt esetében, a ”bizonyíték” az SS higiéniai intézetének egyik dokumentuma, amely valójában egyszerű rutinvizsgálatot végzett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a nővére nem volt beteg. Az intézet vezetője dr. Hans Münch volt, aki feltűnik Spielberg filmjében, és kijelenti, hogy a kérdéses dokumentum nem tartalmaz semmi rendkívülit. Firestone ennek ellenére változatlanul azzal vádolta nyilvánosan, hogy az emberi kísérleti nyulak ezreit gyilkolta meg.

Renée Firestone

A holokauszt zsidó hamistanúi közül Herman Rosenblat - az Angel at the Fence c. álmemoár szerzője - is lebukott, és a kamerák előtt egy újságíró megkérdezte tőle, hogy miért hazudott oly sokat oly sok embernek oly sokáig. Rosenblat tipikus zsidó pofátlanságot (hücpe) tükröző válasza így hangzott: „Mert ezek nem hazugságok voltak, hanem a képzeletem. És a képzeletemben, a lelkemben elhittem azt.”

Herman Rosenblat

Lantos Tamás, az USA volt kongresszusi képviselője egyike az öt holokauszt-túlélőnek, aki feltűnik Spielberg filmjében. Személyesen érintett az állítólagos náci atrocitásokra vonatkozó hazugságok kitalálásában és terjesztésében. Izrael érdekében mindenáron háborúra akarta késztetni az Egyesült Államokat Irak ellen. Irányításával a kongresszus emberi jogok bizottsága meghallgatásokat tartott Kuvait Irak általi megszállása után, 1990-ben.

Lantos Tamás

A korszakban az amerikaiak hezitáltak beavatkozni, egy másik Vietnamtól félve. Az amerikaiak többségét nem érdekelte Kuvait. Manipulálni kellett tehát a közvéleményt, hogy támogassa az amerikai katonai intervenciót. Lantos a kongresszusi bizottságnak tanúkat mutatott be, akik az iraki csapatok által Kuvaitban elkövetett atrocitásokról meséltek. Ezek a tanúk azt állították, hogy a kuvaiti kórházakban lévő inkubátorokból az iraki katonák kidobták az újszülött csecsemőket, hogy az inkubátorokat Irakba vigyék. Valójában a Hill és Knowlton PR-ügynökség által kitalált hamis tanúvallomásokról volt szó. Ez a cég ugyanabban az ingatlanban székelt, mint Lantos alapítványa, és kedvezményt biztosított számára a bérleti díjból. A kongresszusi bizottság előtt Lantos azt állította, hogy az iraki katonák tömeges kivégzéseket hajtottak végre kuvaiti férfiak, nők és gyermekek körében, és bizonyított tényként adta elő az inkubátorokból kitépett újszülöttek sztoriját. Azt is állította, hogy Szaddam Huszein rövidesen atomfegyvereket fog birtokolni. Kuvait washingtoni nagykövetét, Szaud Naszir Al-Szabah sejket is meghallgatta az emberi jogi bizottság, aki Lantos előre gyártott kérdéseire válaszolva megerősítette, hogy az iraki katonák tömeges nemi erőszakot követnek el Kuvaitban, tömegesen kínozzák a férfiakat, nőket és gyermekeket, hosszasan verik a legérzékenyebb testrészeiket, hogy kitépik a körmeiket, és elektromos árammal kínozzák őket. Több hamis tanú is megerősítette ezeket a hazugságokat a bizottság előtt. Egyikük a nagykövet lánya volt, akinek Lantos ismerte a kilétét, de elhallgatta azt a közönség és a bizottság többi tagja előtt. A Nadzsira álnéven egyszerű kuvaiti menekültként bemutatott lány azt állította, hogy egy kuvaiti kórházban dolgozott önkéntesként az ország iraki megszállásának pillanatában. Könnyeivel küszködve mesélt az iraki katonák érkezéséről a kórházba, és arról, hogy a jelenlétében kitépték az újszülött bébiket az inkubátorokból, és hagyták meghalni őket a hideg földön. Aztán elmesélte, hogy az irakiak hogyan kínozták meg az egyik orvost. A hamis tanúskodások nyomán Lantos Hitlerhez hasonlította Szaddám Huszeint, azt állítva, hogy Kuvait után a régió más országait is meg fogja támadni.

Nadzsira 1990. október 10-én adta elő hazugságait az amerikai kongresszus emberi jogi bizottsága előtt.

Alig szállták meg Kuvaitot az irakiak, a médiumok tudósításaikban máris azt állították, hogy tömegsírokat fedeztek fel az inkubátorokból kitépett bébik tetemeivel. Az ENSZ előtt egy hamis tanú kijelentette, hogy ő maga 14 koraszülött csecsemőt temetett el, akiket az inkubátoraikból téptek ki. Két nappal később a Biztonsági Tanács jóváhagyta a fegyveres erő alkalmazását Irakkal szemben. Röviddel utána az Amnesty International egyik jelentése Nadzsira „tanúvallomását” idézve 312-ben pontosította az inkubátorokból kitépett kuvaiti koraszülöttek számát. Ez a szám egy állítólagos kuvaiti orvostól származott. Az USA Kongresszusának Képviselőházában, amelynek engedélyeznie kellett az amerikai csapatok iraki beavatkozását, az egyik felszólaló azt állította, hogy az iraki katonák bajonettjeikre szúrtak kuvaiti terhes asszonyokat, és persze az inkubátoraikból kitépett újszülöttek sztoriját sem mulasztotta el megemlíteni. A kongresszusi viták során az inkubátor-sztorit hét alkalommal ismételték meg. Ennek ellenére a szenátusban alig öt fős többséget szereztek a háború támogatói.

Egy újszülött csecsemő az inkubátorban

Amikor az irakiak meghallották az inkubátorok történetét, újságírókat hívtak Kuvaitba, hogy győződjenek meg maguk a dezinformáció tényéről. A hazugság azonban egészen addig tartotta magát, amíg független kutatók nem érkeztek a helyszínre, akik felkeresték a kórházakat, megszámolták az inkubátorokat és megállapították, hogy egyetlen sem hiányzik közülük. Ezután az orvos, aki az Amnesty Internationalnek az inkubátoraikból kitépett 312 koraszülöttről beszélt, módosított a számon: már csak hetvenketten voltak. Majd ezt a számot is levitte harmincra, és e közül a 30 koraszülött közül is 19 már az iraki invázió előtt meghalt.

Két héttel Kuvait felszabadítása után nyilvánvalóvá vált, hogy az USA Kongresszusának Emberi Jogi Bizottsága előtt tett tanúvallomások dezinformációt alkottak. A Hill & Knowlton 10,7 millió dollárt zsebelt be munkájáért. Lantos Alapítványának be kellett érnie egy 50 ezer dolláros baksissal.

Spielberg dokumentumfilmjében több zsidó hamis tanú állítja azt, hogy a Sonderkommandóban dolgoztak, amely átvitte a hullákat a gázkamrákból a krematóriumokba elégetésre. Dario Gabbai azt állítja, hogy 1944 április elején érkezett Auschwitzba, és a krematóriumokhoz osztották be munkára. Ő is „hitelesíti” az Auschwitz I. táborban a turistáknak mutogatott állítólagos gázkamrát, noha az valójában egy hullakamra volt az elégetésre váró holttestek tárolására.

Dario Gabbai

1976-ban Az Auschwitzi Állami Múzeum Archívumában, amely rejtve tartotta azokat a háború vége óta, Robert Faurisson felfedezte az összes auschwitzi és auschwitz-birkenaui krematórium tervrajzát, és ily módon megállapította, hogy az Auschwitz I. krematóriumának állítólagos „gázkamrája” 1943. augusztus 31-ig hullakamra volt, azután pedig, 1944 elejétől, a hely átalakítása után óvóhelyként funkcionált sebészeti műtővel és betegszobákkal. Az állítólagos „gázkamra”, amelyet turisták tömegei látogatnak, csupán a szovjetek és lengyelek ügyetlen rendezésének az eredménye, amelyre a háború után került sor. A helyszínen például észrevehetünk egy irodaajtóra hasonlító, félig üveges ajtót, amelyet a könyökével bármelyik deportált könnyedén betörhette volna. Ráadásul ez az ajtó befelé nyílik, vagyis lehetetlenné tette volna a helyiségbe való bejutást az ajtó mögötti állítólagos hullatömegekre való tekintettel. Erről az egész építményről beszélve, egyrészt a krematóriumaival, másrészt az állítólagos „gázkamráival”, Eric Conan történész azt írta, hogy „ott minden hamis” ( « Auschwitz : la mémoire du mal », L’Express, 19-25 janvier 1995, p. 68).

Ennek az állítólagos „gázkamrának” ablakai is vannak normál magasságban, tehát bármelyik deportált betörhette volna azokat, hogy elkerülje az elgázosítást. Az épületen kívül egy magas kéményt építettek a szovjetek vagy a lengyelek, amely nem kapcsolódik sehová. Dario Gabbai azt állítja, hogy 2500 deportáltat zsúfoltak össze ebben a „gázkamrában”. Szerinte az elgázosítás 15 percig tartott, azután kinyitották az ajtót a holttestek evakuálására. Az általa leírt hullák mindig állva maradtak, a bőrük megfeketedett és elkékült. Valójában a hullák - a fizika törvényeit követve - összerogytak volna, ráadásul pedig a ciánhidrogén mérgezést szenvedettek bőre élénkpiros, nem pedig fekete és kék. Gabbai azt állítja, hogy náci vezetők érkeztek Berlinből, hogy egy kémlelőnyíláson át megszemléljék a zsidók agóniáját a „gázkamrában”.

Az auschwitzi állítólagos „gázkamra” látványa

Az auschwitzi állítólagos „gázkamra” ajtaja egy egyszerű faajtó, még csak nem is záródik légmentesen. A felső része ráadásul üvegezett. Bármelyik deportált kitörhette volna. Az ajtó befelé nyílik, tehát a helyiségben felhalmozódott hullák blokkolták volna a nyitását.

Morris és Slomo Venezia Dario Gabbai unokatestvérei. Ők is azt állítják, hogy a Sonderkommandóban dolgoztak. Feltűnnek a BBC egyik Auschwitzban forgatott dokumentumfilmjében. Gabbai fivére szintén azt állítja, hogy a Sonderkommandó tagja volt. A hivatalos történelem szerint a Sonderkommandó tagjait rendszeresen kivégezte az SS, hogy megakadályozza a tanúkat abban, hogy elmondják amit láttak. Ezek hárman mégis csodálatosképpen túlélték, és majdnem ötven éven át hallgattak a tapasztalataikról.

A BBC riportjában Slomo Venezia azt állítja, hogy tanúja volt annak, amint a kegyetlen SS őrök két-három hónapos csecsemőket gyilkolásztak. Állítólag arra kényszerítették, hogy hármasával tartsa a bébiket, miközben az egyik őr egyetlen puskalövéssel igyekezett végezni velük. Csak kettőt sikerült megölnie, a harmadikat csak megsebezte a golyó, aki elkezdett sírni. Slomo Venezia ekkor arra kérte az SS-t, hogy végezzen a harmadikkal is, aki azonban nem volt hajlandó elpazarolni egy újabb golyót, inkább hagyta a bébit agonizálni. Auschwitz a new history c. könyvében Dario Gabbai azt állítja, hogy az SS-ek szép lányokat választottak ki, megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek meztelenre, majd golyót eresztettek a melleikbe és a vaginájukba, hogy a haláltusájukban gyönyörködjenek.

Ugyanebben a könyvben Morris Venezia elmeséli, hogy az egyik éjjel látta, amint három fiatal zsidó lány azt kéri egy SS-től, hogy ölje meg őket együtt. Az SS nagy örömmel teljesítette kérésüket, egyetlen pisztolygolyóval megölve mind a hármat. Egyik anekdotáról a másikra a három csecsemő három fiatal lánnyá alakult át. Amikor megnézették vele az auschwitzi kamu „gázkamrát”, Morris Venezia nem tudott visszaemlékezni arra, hogy vajon a gázkamrában, ahol pedig munka közben naponta megfordult, voltak-e zuhanyrózsák. Ellenben a legkisebb részletekbe menően emlékezik egy kitalált atrocitásra. A kamu „gázkamra” megnézése felidézte benne egy másik szörnyűség emlékét. Elmeséli, hogy egy kivégzés után, amikor a Sonderkommando kinyitotta a „gázkamra” ajtaját, a hullahegy tetején felfedeztek egy csodálatos módon túlélő csecsemőt, aki azonban felsírt, erre az egyik SS azonnal végzett vele.

Morris Venezia

Valójában Gabbai és a Venezia fivérek sohasem égették el a „gázkamra” áldozatainak hulláit, mert a náci koncentrációs táborokban sohasem voltak emberirtó gázkamrák.

Slomo Venezia

A Spielberg-féle dokumentumfilmen dolgozó és a hamis tanúvallomásokat ilyen lelkesen felhasználó két zsidó történész Michael Berenbaum és Randolf Braham volt. Az előbbi rabbi, a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum tudományos igazgatója.

Michael Berenbaum

Randolf Braham

A Steven Spielberg Alapítvány archívuma több mint 50 ezer videóra rögzített tanúvallomást tartalmaz. A The Last Days c. dokumentumfilmhez az alapítvány egy csoportnyi hamis tanút választott, akik szégyentelenül hazudnak az állítólag „átélt tapasztalataik” vonatkozásában. Eric Hunt szerint azonban az 50 ezer tanúság között lennie kell néhány zsidónak, akik néha igazat mondanak a német koncentrációs táborok élete kapcsán.

Valóban vannak olyan tanúvallomások is, amelyek nagyon távol állnak a szörnyűségek szokásos licitjétől. Így az egyik auschwitzi volt deportált tábori zenekarról és tábori focicsapatról beszél. Más táboroknak is voltak focicsapataik, mint Theresienstadt és Buchenwald. Az is megtörtént, hogy az SS-ek játszottak a deportáltak ellen. Auschwitz-Birkenauban a focipálya éppen az állítólagos „gázkamra” mellett volt, vagyis ha valóban megtörtént volna, a zsidók kiirtása gyakorlatilag a játékosok szeme láttára zajlott volna. Egy másik auschwitzi deportált egy színházról beszél, amelyben ő is játszott. Egy másik arról beszél, hogy az egyik barakkban bölcsődét rendeztek be, a falat pedig a gyerekek kérésére Hófehérkét és a hét törpét ábrázoló freskó díszítette. A theresienstadti táborban is volt bölcsőde. Mindez ellentmond azoknak az állításoknak, amelyek szerint a koncentrációs táborba érkező gyerekeket elválasztották a szüleiktől és azonnal a „gázkamrába” küldték őket. Az egyik buchenwaldi deportált a tábor könyvtáráról és mozijáról beszél. Egy hegedűsnégyes rendszeresen koncertezett a barakkokban. A barakkokból felváltva moziba járhattak a deportáltak, és belépőjegyet kellett váltaniuk, mert munkabért kaptak. Minden deportáltat megfizettek. Kezdetben pénzt kaptak, később kuponokat. A zsidó deportáltak a közösségüktől kapták a pénzt. Havonta kétszer írhattak a hozzátartozóiknak egy levelet és egy képeslapot. A deportáltak bélyegeket vásárolhattak egy kantinban, ahol időnként még cigarettát és sört is árultak nekik.

A theresienstadti táborban egy gyerekkórus tartott előadásokat. Általában a tábori életkörülmények a háború vége felé váltak rettenetessé az angol-amerikai terrorbombázások fokozódásával, amelyek magukat a német városlakókat is barlanglakóvá redukálták, akik lyukakban éltek, a hidegtől és az éhségtől szenvedtek. A tífusz- és vérhas-járványok a szovjet csapatok előrenyomulása következtében a keleti táborokból evakuált deportáltak érkezése után nagy pusztítást okoztak a túlzsúfolt német táborokban.

A buchenwaldi tábor sorakozóterén álló deportáltakról készült fénykép alapján megállapítható, hogy egyáltalán nem csont soványak. Túl sok anyagi tényező, sőt néha túl sok tanúvallomás mond ellent annak az eszmének, miszerint a németek szisztematikusan üldözték a zsidókat, hogy kiirtsák őket; érkezésük után azonnal elgázosították a gyerekeket és az öregeket; a deportáltak csak rabszolgák voltak, akik mindennapos megfélemlítésben éltek és a halálig kiszipolyozták őket.

Az előbbiek láttán érthető, hogy a zsidó lobbi miért nyomja el szisztematikusan a revizionistákat, miért próbálja hallgatásra kényszeríteni őket, és miért szavaztat meg mindenhol, ahol csak teheti, a holokauszt megtörténtnek és az emberirtó gázkamrák létezésének tagadását tiltó törvényeket. A soa-biznisz érdekében a hazugságnak érvényesülnie kell.

Végezetül megköszönöm Robert Faurisson professzornak, hogy volt szíves átolvasni ezt a szöveget és pontosításokat eszközölni benne.

http://www.interet-general.info/spip.php?article16593

Ami pedig Spielberg filmkészítési módszereit és szakmai hitelességét illeti, íme egy kis ízelítő:

http://www.youtube.com/watch?v=Ns8bG9AbfwM