Ha most lemondok az ügyvédem védőbeszédéről, ezt nem azért teszem, mintha nem lennék elégedett az eddigi tevékenységével, vagy személyes problémám lenne vele, hanem mert az efféle perben, mint mindnyájan tudjuk, az ítéletet már előre meghozzák. Egy ilyen védőbeszédet tehát fölösleges játéknak tartom.

Arra kérem a bíróságot, hogy tekintse ezt a beszédemet egyszerre személyes védőbeszédnek és a vádlottat megillető „utolsó szónak”.

Nem szándékozom véget nem érő értékelésekkel untatni a bíróságot vagy a hallgatóságot a véleményszabadság elleni támadásokra vonatkozólag, ahhoz képest, amit a törvény mond az alapvető szabadságjogokról, amelyekről tudom, hogy a magamfajta politikai meggyőződésűektől vagy megtagadják, vagy csak hosszas és megalázó jogi perpatvarok után érvényesíthetők.

A vádbeszéd szövege számomra eléggé bizonyítja a groteszk állítások képtelen mivoltát, amelyeket szükségesnek tartottak felvonultatni ahhoz, hogy legalább egy időre kivonjanak engem a forgalomból.

Szerettem volna, hogy ha a haszontalan, primitív és naivságtól sem mentes aljasságtól csöpögő katyvasz helyett az ügyészség néhány komoly okot talál, hogy elérje a társadalomból való időleges kirekesztésemet.

Ezért egyszerűen csak szeretném kiegészíteni azt, ami a Blume ügyész által felolvasott „vallomásomban” némileg felületes vagy elégtelen. Ezzel azt akarom mondani, hogy abban, amit a vádhatóság a terhemre ró (összesen 50 vádpont! - a ford. megj.), vagyis az Altermedia internetes honlapon általam publikált cikkek közül egyetlen sincs, amelyért sajnálkoznék vagy amelyen változtatni akarnék, még ha cserébe a büntetésem csökkentését is ígérnék. Mindaz, amit írtam, és amiért vádlott vagyok, teljesen azt tükrözi, amit gondolok.

Ami az olvasók leveleit és kommentárjait illeti (amelyeket a vádbeszédben szintén a vádlott terhére róttak - a ford. megj.), el kell ismernem, hogy a véleményszabadság nevében általában lehetőséget hagytam az olvasóknak arra, hogy szabadon megnyilvánuljanak. Ha meggondolom, ez talán tévedés volt a részemről, noha nem kell elfelejteni, hogy ily módon a politikai ellenfelek is megszólalhattak. Mégsem sajnálom, hogy így tettem, még ha ez a káromra is válik, és a büntetésem súlyosbítását eredményezi olyan eszmék kifejtéséért, amelyekért végeredményben nem vagyok felelős.

Mégis szeretném hangsúlyozni, hogy mindig is azt gondoltam és ma is ezt gondolom, hogy egy véleményt sohasem szabadna elnyomni azon egyedüli oknál fogva, mert én vagy mások ostobának vagy hamisnak tartják. Következésképpen ma is ugyanúgy tennék, mint korábban, vagyis a hozzászólóknak meghagynám a teljes szólásszabadságot. Annál is inkább, mert a nekem felrótt kommentárokban semmi olyan nincs, amit bármi módon büntetendőnek lehetne minősíteni.

Sőt, már a per első napjától rájöhettem, hogy ebben az országban láthatóan jobb halálos fenyegetéseket küldözgetni vagy középületeket megrongálni, mert biztosak lehetünk benne, hogy sem a média, sem a bíróság nem fog róla beszélni, éppen ellenkezőleg, hagyni fogják, hogy ezek a cselekedetek maguktól elmerüljenek a közönyben.

Az is megállapítható, hogy a személyem ellen politikai indítékból nyilvánosan megfogalmazott halálos fenyegetések sokkal kevésbé fontosak, mint a képzeletbeli halálos fenyegetések, amelyeket állítólag az Altermedia honlapján tettek lármás fecsegők.

Itt szeretném megjegyezni, ha szükségét éreztem volna annak, hogy egyik vagy másik ügyészt vagy politikai ellenfelet halottnak lássam, akkor nem hiányoznának a lehetőségeim, hogy ezt a nézetemet megvalósítsam. Nem azért utasítom el az ilyen tetteket, mert skrupulusaim lennének, hanem mert ezek az emberek, akik Németországban évről-évre egyre ostobább és egyre szigorúbb elnyomó politikát folytatnak, akaratlanul az én politikai érdekeim felé mennek azzal, hogy önmaguk alatt fűrészelik az ágat, amelyen ülnek.

Nem látom tehát okát annak, hogy miért kellene kiiktatni vagy kiiktatni hagyni ilyen ellenfeleket, amikor ostobaságuk miatt önmagukat teszik nevetségessé. És ettől függetlenül szeretném azt hinni, hogy egy bíróság, politikailag bármilyen elfogult is legyen, nem tart annyira ostobának, hogy ilyen szándékot nyilvánosan beismernék vagy megvitatnék a kommentárokban. Egyáltalán nem szándékozom elfeledtetni az ellenfeleim őrültségét mártírt csinálva belőlük.

A per utolsó napja után a médiában és a közvéleményben egyaránt felmerült a kérdés, hogy a vádlottak miért voltak hajlandóak „megalkudni” a bírósággal.
Ami engem illet, ezzel kapcsolatban kijelentem, hogy részemről szó sem volt arról, hogy a nekem felrótt tények bármelyikét is kétségbe vonjam. Következésképpen a „vallomást”, amelyet a bíróság tőlem kért, ahogyan azt már korábban is elmondtam, sokkal kevésbé egy „vallomásnak” látom (és még kevésbé egy „alkunak”), mint inkább annak „elismerésének”, amire büszke vagyok. Az Altermedia terhemre rótt cikkeiben megelégedtem azzal, hogy olyannak írjam le a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem olyannak, mint amilyennek sok kortársam látni szeretné őket.

Bárhogyan is legyen, a különböző procedúrák során és különösen a legutóbbi fellebbviteli perben a stralsundi bíróság előtt megtudhattam a bírótól, hogy mindaz, amit mondhatnék vagy nem mondhatnék a védelmemben, teljesen fölösleges, mert az ítéletet gyakorlatilag már mindenképpen meghozták. Akkor hát miért vesztegetnénk az időt semmiségekkel, hogy késleltessünk végeredményben valami elkerülhetetlen dolgot?

Sajtóbeli tevékenységem kezdetétől tudtam, hogy mire vállalkoztam, és hogy ez hová fog engem eljuttatni. Akkor hát miért kellene jogi csűrés-csavarással, amely éppen olyan szűk látókörről tanúskodna, mint amit a nekem felrótt vádpontok olvasásakor láthatunk, mesterségesen elnyújtani ezt az ügyet? Semmi értelmét nem látom ennek.

Éppen ellenkezőleg, az én véleményem az, hogy egy szabad embernek késznek kell lennie arra, hogy feleljen a tetteiért, még ha ennek bosszantó következményei is lehetnek számára. Ha kell, és anélkül, hogy ez bármennyire is megváltoztatná a nézeteimet, akár több éves börtönbüntetést is elképzelek, mert meggyőződésem, hogy eljön majd a nap, amikor az ellenem és vádlott-társaim ellen emelt vád groteszk jellege azokra fog visszahullani, akik megfogalmazták azt.

Most már a bíróságon függ, hogy vagy a kedvemre tesz és felment, tudva-tudván a vádpontok érvénytelenségét, vagy pedig az államtól kapott megbízatásának megfelelően bebörtönöz néhány évre.

Ez utóbbi esetben megtisztelő lesz számomra, hogy bebizonyíthatom, Axel Möller nem egy olyan ember, aki csak biztonságos távolságból, az interneten keresztül képes cikkeket küldözgetni a világon keresztül, hanem a szabadságával, és higgyenek nekem, ha szükséges, az életével is kész fizetni mindazért, amit ki akart fejezni a világnézetéről és az emberekről.

Egy olyan korszakban, mint a miénk, a becsületem drágább számomra, mint az élet egyszerű örömei; döntsenek tehát úgy, ahogyan önöknek tetszik.

Nyilatkozatom végén biztosítani akarom önöket arról, hogy folytatni szándékozom a harcot a rendszerük ellen, bárhol is leszek. Akár az utcán, a foglalkozásom körében, a számítógépem előtt vagy egy börtöncella szomorú magányában, ahol én szabadabb leszek, mint önök kint, mert én tudom, hogy az igazi szabadság nem a külső körülményektől függ, amelyben vagyunk, hanem attól, amit a lelkiismeretünk mond nekünk bent.
A meggyőződéséhez hűen cselekvő politikai bűnözőként megvetéssel utasítok el minden enyhítő körülményt, amelyet személyesen rám erőltetnének, mert minden tekintetben jogomban állt azt tenni, amit tettem. Tehát semmiképpen sem áll szándékomban az önökhöz hasonló emberekkel alkudozni a szólásszabadságra való jogomról.

Ha van valami, amit megtanultam a berlini fal leomlása óta, az az, hogy egy olyan demokráciában, mint a miénk, a szólás szabadságát sohasem biztosították nekünk, hanem azt minden alkalommal erővel kell megszerezni, ha alkalom adódik.

Én ezt tettem majdnem minden nap 12 év óta.

Így az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem olyan projektekben, amelyek mindig lehetővé tették a politikai ellenfeleknek, hogy teljesen szabadon kifejtsék az érveiket - ellentétben azzal, amit az előre gyártott ideológiai irányzatnak engedelmeskedő konformista médiumok tesznek. És ez annál is könnyebben ment, mert az én ideológiai elveim eléggé megalapozottak ahhoz, hogy ellenállhassak az enyémtől eltérő véleményeknek és felfogásoknak.

Hogy ilyen függetlenségről tegyünk tanúbizonyságot, ahol nincs gyámkodás, sem cenzúra, ennek bizony ára van. És valamiképpen hálás vagyok a sorsnak azért, mert megengedte nekem, hogy megfizessem ezt az árat azáltal, hogy nyilvánosan felvállaltam a nézeteimet; egyébként a büntetést, amelyet önök rövidesen kiszabnak rám, kevésbé tekintem büntetésnek, mint inkább egyfajta Pulitzer-díjnak.

Ezt a „védőbeszédet” Adolf Bartels német költő egyik verséből vett idézettel szeretném befejezni, amelyet különösen kedvelek, mert bár 1912-ben íródott, tökéletesen bemutatja a jelenlegi demokrácia állapotát Németországban.

A szabadság ezekre a napsugarakra hasonlít
Amelyeknek a lombozat köszönheti a zöldjét.
De mire jó a Napfény annak a fának,
Amelynek beteg a legmélyebb gyökere.

Köszönöm a bíróság figyelmét, és most állok rendelkezésére, bármi is legyen az ítélet, amelyet rövidesen kiszab rám.

Axel Möller