A közelmúlt eseményei és a nemzetközi terrorizmus egyre aktívabbá váló akciósorozatai láttán egy mindent elsöprő kataklizma rémképe sejlik fel előttünk. Európában mindig is véres háborúk szinte véget nem érő sorozata tizedelte az itt élő lakosságot. Míg azonban a történelem hosszú évszázadai alatt ezek a háborúk mindig valamilyen módon európai érdekeket fedtek le, addig manapság úgy néz ki, statiszta szerepre, idegen érdekek kiszolgálására vannak kárhoztatva az öreg kontinens nagy múltú államai. Az események és a közöttük lévő összefüggések alaposabb vizsgálata után úgy tűnik, hogy Európa egy globális méretűvé terebélyesedő szemita belháború kellős közepébe csöppent, melynek egyik oldalán a radikális iszlám, másik oldalán pedig Izrael és annak legfőbb szövetségese, a „Sion hegyére törekvő” neoprotestáns vezetésű Egyesült Államok áll.

A terror, a terrorizmus nem új jelenség. A történelemben rendszeresen találkozunk az állami terrorizmus jelenségével, amely a hatalommal rendelkezők utasítására az erőszakszervezetek által nyíltan, vagy burkoltan gyakorolt fizikai erőszak, vagy fenyegetés a lakossággal, vagy annak bizonyos csoportjaival szemben. Ennek tipikus példái a francia forradalomban a jakobinus diktatúra időszaka vagy a Szovjetunió Lenin és Sztálin irányította korszaka. A XX. század második felében azonban a terrorizmus jellege megváltozott. Kidomborodott annak államellenes mozzanata, s innentől kezdve a terrorizmus szélsőséges személyek, csoportok részéről elkövetett, politikailag, illetve vallásilag motivált erőszakos cselekedet vagy ilyenek sorozata.
Az elkövetők akciói az államrend intézményei, képviselői ellen irányulnak, de távlati céljuk a bizonytalanság és félelem légkörének kialakítása a polgári lakosság körében. Az elkövetők szimpatizánsai széles körű propagandát fejtenek ki, gyengíteni igyekeznek a polgárok lojalitását a demokratikus kormányzattal szemben. Az izraeli meghatározás szerint a terrorizmus politikai, ideológiai vagy vallási célok érdekében a civil lakosság vagy civil célpontok megtámadása, illetve az ezzel való fenyegetőzés. A „civil lakosság” kifejezés különösen hangsúlyos, hiszen a genfi és hágai konvenciók élesen megkülönböztetik a katonai ellenféllel, és a lakossággal szembeni katonai tevékenységet.
A terrorista tevékenység során gyakran a polgári lakosság a terrorista tevékenység célpontja. A hidegháború időszakában ez gyakran lehetővé tette, hogy bizonyos államok saját érdekeik szolgálatába állítsák az egyes terrorszervezeteket. Emlékezetes az a támogatás, amelyet néhány szocialista ország szélsőbaloldali, néhány polgári demokratikus ország pedig nacionalista terroristáknak nyújtott. A Szovjetunió és az NDK ideológiai, erkölcsi és pénzügyi támogatást nyújtott a Vörös Hadsereg Frakciónak, valamint a Carlos-csoportnak. Az USA pedig támogatást nyújtott fundamentalista iszlám csoportoknak, hogy azok minél hatékonyabban áshassák alá a Szovjetunióval cimboráló kormányaik hatalmát. Latin-Amerikában pedig jobboldali katonai puccsokat pénzeltek, s diktatúrákat tartottak életben a „demokratikus” jenkik, hogy elejét vegyék a kommunisták hatalomátvételének. Természetesen vita tárgyát képezheti, hogy kiket, milyen szervezeteket tekinthetünk terroristáknak, terrorista szervezeteknek.
Nem véletlen, hogy mind a mai napig nincs egy általánosan elfogadott definíció, mely lefedné a nemzetközi terrorizmus fogalmával jelölt jelentéstartományt. Pedig az elmúlt harminc évben közel száztíz értelmezés született. Ezek nagy része azonban nem mutat rá a terrorizmus keletkezésének az okaira. Arra, hogy a terrortevékenységet folytató személyek és szervezetek valóságosan létező társadalmi és politikai problémákra keresik a megoldást. Példaként – a teljesség igénye nélkül – hozhatók Izrael létrejöttének nemzeti és nemzetközi vonatkozásai, a palesztin állam megalapítása és működése körüli huzavona, menekültjeik kérdése, az ibériai baszk autonómia, illetve függetlenség problémája, az észak-írországi protestáns-katolikus szembenállás mögötti nemzeti-faji ellentét, valamint a megoldhatatlan csecsen kérdés.
A XX. század első felében Izrael állam megalakulásáért küzdő, az angolokkal szemben földalatti tevékenységet folytató cionista zsidó szervezeteket – mint a Stern-csoport, a Lehi-csoport, az Irgun, a Likud és a mai izraeli hadsereg alapját adó Hagana – a korabeli nagyhatalmak és a nemzetközi közvélemény mint terrorista csoportokat tartotta számon. Izrael állam 1948-as megalakulását követően azonban ugyanezeket a terrorista szervezeteket, zsidó szabadságharcosoknak, szabadsághősöknek aposztrofálta, fogadta el a világ. A többi terrorszervezet szemei előtt is valószínűleg hasonló séma lebeghet. Amennyiben sikerül álmaik, céljaik valóra válása, onnantól kezdve reményeik szerint megbecsült személyekként,
hős szabadságharcosokként tündökölhetnek a világ színe előtt. Ezt példázza az IRA és az ETA története is. Elnyomott nemzeti csoportok képviselőjeként a legális fórumokon való részvételi lehetőség és reguláris hadsereg hiányában konspiratív szervezetként jöttek létre és fegyveres harcot folytatnak a megszállónak tekintett hatalom igazgatása, képviselői, olykor polgári lakossága ellen. Céljuk a politikai képviselet kivívása, kormányzatban való részvétel kierőszakolása, illetve szuverén állam létrehozása. Az iszlám terrorizmusnak pedig jelentős népszerűséget kölcsönöz, hogy erősen szociális, és karitatív funkciókat lát el. A Moszlim Testvériség kezdettől körvonalazott társadalmi és politikai programmal rendelkezett, kiterjedt oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási hálózatot épített ki. A Hamasz bevételeinek csupán százalékát fordítja fegyveres tevékenységre, kilencvenöt százalékból tevékenységeket finanszíroz. Hasonló mondható el a többi jelentősebb, terroristának bélyegzett iszlám szervezetről is.
Amint látjuk tehát, még a terroristának tartott szervezeteket sem lehet egyértelműen negatívan megítélni. Az éremnek mindig két oldala van. Ez minket, a nyugati civilizáció és a polgári demokráciák élharcosait is jellemez. Hajlamosak vagyunk a más eszközök hiányában a terrorizmushoz nyúló szervezeteket, személyeket általunk vélt, s kreált erkölcsi magasságokból egyöntetűen elítélni ahelyett, hogy magunkba tekintenénk, s megpróbálnánk megtalálni a dolgok elfajulásában a saját felelősségünket. Természetesen a felelősség legnagyobb súllyal azokra a nagyhatalmakra nehezedik, amelyek meghatározó szerepet játszottak a terrorizmus kialakulásában, illetve játszanak annak terjedésében, globális méretűvé terebélyesedésében. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháború időszakában saját céljaiktól vezérelve elősegítették a nemzetközi iszlamizmus fegyveres szervezeteinek erőszakszervezetek élvezték a Szovjetunió és arab szövetségeseinek támogatását. Utóbbiak nagyon szekuláris beállítottságúak voltak, a háttérben azonban mindvégig jelen volt az iszlám, s metafizikailag is megalapozta az Izrael, és az azt támogató Nyugat elleni gyűlöletet.
Az Egyesült Államok pedig a ’70-es évek végén az Afganisztánt megszálló Szovjetunió ellen játszotta ki az iszlám kártyát. Oszama bin Laden és az al-Kaida ekkor még az USA szövetségeseként munkálkodott, s ekkor természetesen még senki sem beszélt velük kapcsolatban terrorizmusról. A ’90-es években az USA magára hagyta Afganisztánt, a Közel-Keleten pedig határozottan szembefordult a palesztin és pánarab törekvésekkel. Azért hangsúlyozom ki ennyire az Egyesült Államok és a Szovjetunió felelősségét, mert jelenleg a nemzetközi terrorizmus fő forrása a radikális iszlám. A jelentősebb, nem iszlám terrorszervezetek társadalmi támogatottság hiányában egyre inkább teret veszítenek és ezzel fordítottan arányosan nő kompromisszumkészségük. Az IRA közelmúltban történt
hivatalos bejelentése erre a legjobb példa, miszerint beszüntetik az erőszakos tevékenységet, s helyette tárgyalásos úton próbálják rendezni nézeteltéréseiket a brit kormánnyal.
A radikális iszlám ezzel szemben lendületben van, s pont a már említett szociális és karitatív tevékenységüknek betudhatóan jelentős társadalmi támogatottsággal is bír. Az iszlám terrorista szervezetek behálózzák a világot, s kettős életet élnek. Kórházakat, iskolákat, segélypénztárat működtető társadalmi, politikai és népjóléti intézmények, de egyben terrorista akciókat végrehajtó titkos hadseregek is. Csapásmérő képességük igen jelentős. Támadásaik léptéke messze meghaladja a még „kezelhető” vagy „elviselhető” szintet. Fő célpontjaik elsősorban Izrael, az Egyesült Államok, India és Európa.
A fentiekben rámutattam a nemzetközi terrorizmusnak nevezett jelenség néhány összetevőjére, részletére. A téma szerteágazó volta miatt könyvtárnyi mennyiségű anyagot lehetne róla írni, de ennek a kis irománynak nem célja a részletekbe menő fejtegetés,
magyarázkodás és igazságkeresés. Láthattuk, hogy magának az igazságnak a megítélése sem egyszerű. Valószínűleg itt is több igazság létezik; a nagyhatalmak igazsága, az elnyomott nemzetek igazsága, az áldozatok igazsága, a laikusok igazsága, a muszlimok igazsága, a zsidók igazsága, a keresztények igazsága, a terroristák igazsága, s még folytathatnánk a sort, de nem teszem, mert ez a munka csupán arra törekszik, hogy rávilágítson a téma bonyolultságára és definiáltságára.
Összefoglalva tehát, a nemzetközi terrorizmus jelensége a globalizált világ egyenlőtlen erőviszonyokon alapuló gazdasági, politikai, szociális és kulturális rendszerében szükségszerűen jön létre, amikor e rendszerek gyengébb résztvevői valóságosan létező problémákra keresik a megoldást. Meghatározott politikai és társadalmi céljaik érdekében, az adott rendszerben illegális, de általuk legitimnek tekintett irreguláris fegyveres erőket vesznek
igénybe a rendszer szabályait meghatározó domináns szereplők elleni fellépésben.
Leküzdésére a jelenleg alkalmazott közbiztonsági, nemzetbiztonsági és katonai eszközök nem, illetve korlátozottan alkalmasak. A regionális és nemzetközi terrorizmus leküzdésének elsődleges módja a kulturális, politikai és főként gazdasági jogosítványok és esélyek helyi, regionális és nemzetközi szinten a jelenleginél igazságosabb leosztásában rejlik!